Úgy gondolom, Isten nem olyan, mint amilyennek tűnik az elmondások alapján. Valaki ezt mondja Istenről, valaki azt, és ezekben van is igazság, sőt, akár igaz is lehet, de nem egészen úgy, ahogy mi elképzeljük. Az Ő személyisége és az Ő országa más, mint a mienk itt a Földön. Mi a földi dolgokat szoktuk meg, ebbe születtünk bele, és ezek alapján képzeljük el Istent is. Különböző érzéseket élünk át, különböző szituációkba kerülünk, amik kiváltanak belőlünk valamit vagy mások reagálnak a mi megnyilvánulásunkra vagy másokéra, vagy ahogy a fizikai világban történnek a dolgok, abban is van valami törvényszerűség, amelyekkel itt a Földön a különböző történések és folyamatok leírhatók, visszavezethetők különböző okokra, vagy csak egyszerűen megtörténnek, mert a fizika törvényei szerint meg kell történniük.
Ezeket a földi dolgokat mind el kell felejtenünk, hogy mi hogyan történik, ki hogyan reagál, vagy mi hogyan reagálunk valamire és hogy a reakciónk nem elég megfelelő, stb. Korábban már említettem azt a kifejezést, hogy a "Szentlélek vezetése": a Szentlélek vezeti a hívőt. Ezt is földi tapasztalataink alapján tudjuk elképzelni: Ha valaki vezet valakit, annak van egyfajta módja, megmondja, merre kell menni, tanácsokat ad, stb. Ez valamennyire a Szentlélek vezetésére is igaz, de mégsem olyan. Az emberek is adhatnak tanácsokat, és lehetnek ezek jó tanácsok is. Mégis más a Szentlélek vezetése, amikor az ember "beleül" abba a mennyei dologba, és hagyja, hogy vigye magával. Itt tehát eleve a "vezetés" szó értelmezése is a földi tapasztalataink alapján lenne meghatározva, pedig nem teljesen ilyen, de a földi dolgok közül ez áll hozzá a legközelebb, ezért így nevezzük. Arról is írtam már, hogy az eredeti ógörög szövegű Újszövetségben a szavak máshogy hatnak, ha olvasom őket, mivel a mi nyelvünkben sok szónak nincs is pontos megfelelője, de még más mai nyelvekben sem. Így például az élet szóra a dzóé kifejezés olyan többletjelentést hordoz, amit csak körülírással lehet kifejezni. Magát a "hit" szót is mi teljesen máshogy értelmezzük a mi nyelvünkben, mint amit eredetileg jelent a görögben. A hétköznapi életben a "hinni" azt jelenti, hogy elhiszek valamit, bár nem biztos az a valami. Bibliai értelemben gyakorlatilag az ellenkezőjét jelenti.
Vannak istentiszteletek, vannak prédikációk, ahol Istenről beszélnek, de itt is csak a földi kifejezésekkel élnek, jobb híján, mivel máshogy nem is lehetne beszélni Istenről, a nyelv a legjobb kommunikációs eszköz, amivel bármilyen dologról lehet információt közölni. A nyelv is eleve a körülöttünk lévő földi világ dolgainak tapasztalata alapján alakul ki és változik most is, így a mennyei dolgok kifejezésére csak részben alkalmas.
Nagyjából el kell felejteni azt is, hogy parancsolat, mint olyan létezik. Nem mondom, hogy teljesen, csak nagyjából. Igazából a probléma nem azzal lenne, hogy a végén még elfelejtjük a parancsolatokat, hanem azzal, hogy parancsként, utasításként éljük meg. Isten gyakorlatilag nem parancsol. Nehéz elképzelni, hogy Ő az Úr, és a legfeljebb való, mégsem parancsol. Ismerhetünk uralkodókat, vezetőket, akik parancsolnak, és olyanokat, akik nem parancsolgatnak és emiatt pont szétesik a kezük alatt minden, de Isten teljesen más. Nyilván törekednünk kell arra, hogy ne kövessünk el bűnöket, de már ez a mondat is nagyon-nagyon sántít. Gyakori probléma, hogy az embernek bűntudata van, meg akar felelni Istennek, vagy elkövet valamit, amit nem kéne, vagy nem úgy csinál valamit, ahogy a legjobb lenne, vagy hibázik, és akkor összedől a világ. Istennek úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk. Ennek ellenére mi mégis sokszor a cselekedeteinket ítéljük meg, de ez a megítélés nem visz előbbre, nem fogjuk tudni ettől még másképp, jobban csinálni legközelebb. Nyilván, ha megfelelően ítéljük meg a cselekedeteinket, az jó, de ez a "megítélés" sem annyira jó szó rá, mert valahogy az elmarasztalást is magában hordozza. A földi gondolkodásunk alapján nem lehet valamit úgy tökéletesebbé tenni, hogy ebből ne következzen az, hogy addig az nem volt annyira tökéletes, hanem rosszabb volt. Ha valamit nem jól csinálunk, vagy nem felelünk meg valakinek, akkor abból az illetőből többnyire negatív érzelmeket váltunk ki, amiknek ő előfordul, hogy hangot is ad. Erre mi legközelebb vagy megpróbáljuk másképp csinálni, amit rosszul csináltunk, vagy nem, és ha meg is próbáljuk, vagy sikerül, vagy nem. Ezek a földi dolgok, mondhatni törvényszerűségek. Istennél azonban ez teljesen máshogy működik. Sokszor nagyon erőltetik a bűnökből megtérést, ami részben jogos is, részben viszont egy megfelelési kényszert alakíthat ki az emberben, és így már nem olyannak látja Istent, mint akinek nem kell megfelelni. Előfordul, hogy "szuperszellemi" módon szemléljük a bűnt: vétkeztünk Isten ellen, Őnála rosszat tettünk, most az üdvösségünk veszélybe kerül, és emiatt bűntudat, rossz érzés, Istentől eltávolodás van. Számomra is kicsit meglepő, de Isten nem azért akarja, hogy ne vétkezzünk, hogy az üdvösségünket bizonytalanabbá tegye, ha becsúszik valami. Saját magunknak ártunk azzal, ha vétkezünk. Tehát saját magunknak akar jót. Sokkal jobban és logikusabban átlátható, ha tettem valami rosszat és lett valami negatív következménye, és legközelebb ezt akarom elkerülni és azért nem követem el újra. Tudhatjuk, hogy a legjobb itt a Földön Isten jelenléte és vele közösségben lenni, minél szorosabb közösségben. Ehhez kell egyfajta ráhangolódás Istenre. Ha azonban olyan dolgokat teszünk, amik nem segítik ezt a ráhangolódást, akkor attól nem leszünk előbbre, és ez nekünk rossz. Talán nem is lenne szükség arra, hogy a bűnöket számon tartsuk, hogy mi a bűn, mi nem bűn, mert ha Istennel kapcsolatunk van, mi magunk érezhetjük, hogy mi az, ami nem tesz jót ennek a kapcsolatnak, és mi az, ami igen. Nyilván ettől még a tapasztalatok alapján és nem utolsó sorban a Biblia alapján is meg lehet nevezni bizonyos cselekedeteket, amik egyértelműen nem tesznek jót, és ezekről például a gyülekezetben prédikáció közben beszélni. De ez önmagában semmit nem ér, főleg, ha valaki nem is hívő, neki hiába magyarázzuk, hogy ezt tegye, ezt ne tegye. Sajnos a nem hívők körében elterjedt nézet, hogy a hívő bizonyos dolgokat tesz, bizonyos dolgokat nem tesz, és ez a lényeg, pedig nem ez a lényeg. Tehát meg lehet nevezni a bűnöket akár, lehet listát írni róluk, de utána nem mindegy, mit csinálunk ezzel a listával, ezt nézzük és rettegünk, hogy jaj melyiket követtük el és azon gondolkozunk, hogyan lehetne nem elkövetni, vagy inkább Istenre hangolódunk.
A cselekedetek tényleg egy olyan terület, amin a legkönnyebb kizökkenni Istenből. Szülők is sokszor esnek abba a hibába, hogy tiltják a gyereküket ettől, attól, amattól, hogy ezt ne tedd, ezzel csak korlátok közé szorítják a gyereket, aki emiatt frusztrált lesz. Inkább a szülőknek arra kéne törekedni, hogy a gyerek megtalálja és értékelje Istennel a személyes kapcsolatot, és így önszántából ne kövessen el olyan dolgokat, amik neki nem jók. Ha pedig még nem találja meg ezt a gyerek, akkor ezek a tiltások nem vezetnek sok jóra, inkább elidegenítik Istentől. Sajnos az ember sokszor görcsösen próbálja a másikat megtéríteni, sokszor jó szándékból, mert jót akar neki, és ez a görcsösség lesz a gond, ami miatt nem fog sikerülni. Meg kell érteni, hogy mindenkinek szabad akarata van úgy dönteni, ahogy akar, és mi csak egy lehetőséget mondhatunk el az embereknek, amit vagy elfogadnak, vagy nem. A jót nem lehet ráerőltetni a másikra.
A lényeg, hogy Isten személyisége és országa más, mint amit mi gondolnánk róla, és talán hosszú idő kell, mire ezt megértjük és a gyakorlatba át is tudjuk tenni. Itt most csak egy ízelítő, morzsa volt abból, hogy Isten milyen is lenne, ez messze nem teljes, nagyon sok más dologról is szólni kéne. Ami biztos, hogy a Jézushoz fordulás által nyílik meg egy új világ számunkra, amikor elismerjük, hogy szükségünk van rá, és a Szentlélek tudja behozni az életünkbe azt a mennyeit, ami más, mint a földi.
