Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

A hét elején a Szentlélek nagy szomjúságot keltett bennem Isten iránt: "még többet Tőle, még többet Belőle, még közelebb Hozzá" - ezt éreztem. Úgy éreztem, minden szabadidőmben a Bibliát szeretném olvasni és az Urat keresni. Így este/éjjel "kicsit" tovább fenn is maradtam, ennek ellenére nem sikerült annyit keresnem az Urat akkor, mint amennyit szerettem volna. Másnap este megint sokáig fent voltam, de még kevesebbet sikerült az Úrhoz közelednem. Az eredménye az lett, hogy délelőtt jó későn ébredtem fel.

Isten erre beszól:

Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget. (Zsolt. 127.2.)

Rájöttem, hogy ezek az emberi erőfeszítések hiábavalók, mert én emberileg semmit nem tudok tenni; nem a nagy erőfeszítések által kerülök Istenhez közelebb, hanem az Ő kegyelme által, amit nem lehet kiérdemelni.
Arra is rádöbbentett Isten, hogy ha alszom és semmit nem teszek, akkor tud talán a leghatékonyabban munkálkodni. Eszembe jutott ugyanis egy nem sokkal ezelőtti álmom (lásd itt), ami által Isten erőteljesen és szeretetteljesen belenyúlt az életembe, talán úgy, ahogy addig soha. Tényleg, mennyire igaz, hogy akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget!

Legjobb, ha kicsit háttérbe szorítom magam, visszafogom magam, visszafogom az erőlködéseim, hogy az Úr tényleg közel tudjon vonni magához. Messze van az ég a földtől, és hiába ugrálunk a földön, nem kerülünk közelebb az éghez, visszaesünk ugyanoda, ahonnan felugrottunk. Viszont az Úrnak hatalma van az égből a földre leküldeni jelenlétét, áldását.
 

Azt tapasztalom mostanában, hogy ha teszek egy kicsike lépést Isten felé, egy kicsit is lépek abba az irányba, amiről tudom, hogy az Ő akarata, akkor a többi szinte jön magától.

Tudom nagyjából már, mit vár tőlem Isten, mi a terve, akarata most a személyes életemre nézve, miben, hogyan akar formálni. Látom már, hogy sok lehetőségem van, hogy lépjek ebbe az irányba. Van, hogy egy nap teszek egy ilyen lépést, és látom, hogy ebből következik egy újabb lépés. Néha ezt az újabb lépést már nem vagyok képes megtenni, de az első lépést megteszem, ezzel is jelzem Isten felé, hogy nem akarok a második, esetleg nehezebb lépéstől sem elmenekülni. Hiszen nem a meghátrálás emberei vagyunk. Átéltem, és újra meg újra átélem, hogy ha magamtól nem vagyok képes a második lépést megtenni, Isten valahogy úgy alakítja a körülményeket, úgy használ másokat, hogy képes legyek ezt is megtenni. Nem kell hát attól félnem, hogy nem fogom tudni megtenni azt, amit Isten vár tőlem; ha megteszem azt, amit még megtudok, akkor a többiben Isten megsegít.

Néha az első lépésekhez is kell némi bátorság. Viszont abban a tudatban, hogy Isten mellettem áll, a tapasztalattal, hogy kipótolja azt, ami belőlem hiányzik, már nem olyan nehéz. Ha esetleg mégis elpasszolnám ezt az első lépést, akkor sem dől össze a világ, mert a következő nap újra van lehetőség újabb lépésre Isten felé. Persze lehetőleg minden egyes napon meg kell tenni azt a lépést, amiről tudom, hogy Isten előtt kedves. Isten előtt kedves? Igen, igazából az Ő akarata, terve, hogy ezeket a lépéseket naponta megtegyem, bár már inkább azt látom, hogy ezeket a lépéseket megtenni az én számomra jó, és hogy Isten célja is, hogy a javamat szolgálja azzal, hogy vezet az úton. Semmiképpen nem azt érzem, hogy egy parancsnoknak, egy főnöknek engedelmeskedem, hanem inkább azt látom már ebben az egészben, hogy nem én szolgálom Istent a felé tett lépéseimmel, hanem Ő szolgál engem, Ő munkálja a javamat így. Mióta rájöttem, hogyan tehetek lépéseket azon az úton, amit Isten a számomra kijelölt, szabadabbnak érzem magam. Hiszen Ő sem a szolgaság igájával akar megkötözni, ahogy általában egy uralkodó az alattvalóját, hanem fel akar szabadítani. Ahol az Úr Szelleme, ott a szabadság.

Igazából a Tízparancsolatot, a törvényt sem azért adta Isten, hogy ezzel behatároljon minket, hanem ezek mind a javunkat szolgálják, nekünk lesz jobb, ha betartjuk, amit kér tőlünk. (Aki ezt felismeri, arra igazi lesz, hogy "gyönyörködik az Úr törvényében" - Zsolt.1.) Nem kell félnünk, hogy megbüntet, ha nem engedelmeskedünk, de ezzel nekünk lesz rosszabb, magunkat fosztjuk meg ezzel egy teljesebb élettől, a szabadságtól.

A földi életben a tapasztalatok alapján azt gondolja az ember elsőre, hogy a törvények, így Isten parancsolatai is csak behatárolnak, elveszik szabadságunkat. Az evangélium titka, hogy ez nem így működik: minél inkább hozzákötöm magam az engedelmesség Szelleméhez, annál szabadabb vagyok; minél inkább kész vagyok lemondani azokról a dolgaimról, melyek ellentmondanak Isten parancsolatainak, annál szabadabb vagyok.
És még jobb, hogy a Szentlélek a szívünkbe írja Isten törvényét: amit emberi erőfeszítéssel nem tudnánk betartani, azt a Szentlélek segítségével könnyedén be tudjuk tartani. Ahogy egy istentiszteleten hallottam megfogalmazni az evangélium titkát: "Nem kell már a kábítószer, nem kell az alkohol, nem kell az idegen asszony, nem kell az idegen férfi: szent életet fogok élni". Persze azt a picike lépést minden nap meg kell tennünk Isten felé, így tud csak természetfeletti módon felszabadítani azok alól a dolgok alól, melyekről azt hittük, szabaddá tesznek, holott megkötöztek.

Jézus mondja: "én vagyok az út, az igazság és az élet". Jó az igazság útján járni, mert az igazság felszabadít. Minél hűségesebbek vagyunk, minél inkább odaszánjuk az életünket arra, hogy közeledjünk Istenhez, annál inkább észreveszik az emberek rajtunk, hogy van bennünk valami plusz, annál inkább olyanok tudunk lenni számukra, mint a hegyen épített város vagy mint a gyertya, melyet nem a véka alá, hanem a gyertyatartóba tesznek. Így jöhet el környezetünk számára is a szabadulás, így kezdődhet az ébredés.

A címben idézett ige így folytatódik: Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeiteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveiteket ti kétszívűek. Valóban, a bűneinktől mi magunk nem tudjuk megszabadítani magunkat, de ha nekilátunk magunkat megtisztítani, megszentelni, és ebben mondjuk eljutunk 10%-ig, akkor Isten egyszer csak jön a maga 90%-ával, mert be is fejezi bennünk a munkálást, amit elkezdett. Csak ne vegyünk vissza a 10%-unkból akkor sem, ha látszólag nem történik semmi; legyünk kitartóak és kérjük Istent, mert aki kitartóan kér, az kap.

Pár bejegyzéssel ezelőtt írtam arról, hogy szükség van arra, hogy néha tegyünk lépéseket, valami olyan dolgot, ami nem tartozik a hétköznapokhoz. Megtételüket valamiért talán évek óta halogatjuk, pedig nyugodtan akár a hétköznapokhoz is tartozhatnának ezek a dolgok.

Én tudom, hogy az életemben vannak ilyen dolgok. Van, amelynek a megtételét viszonylag egyszerűbbnek képzelem, van, aminek a megtételéről nem is álmodom. Képzelgés és álmodozás helyett azt mondta az Úr:

Légy bátor!

Az Úr ilyen "beszólásaitól" szoktam régebben kiakadni, hogy ilyet ne mondjon már nekem. Most nem akadtam ki, mert ismerem Istent már annyira, hogy tudjam, hogy is vannak az ilyen "beszólásai". Elsőre az ugrik be, hogy Isten azt akarja, hogy valami olyat tegyek meg, amit nagyon régóta nem tudok megtenni, vagy valami annál is nagyobbat. Itt kell egy elhatározás, Isten szeretetét ismerve és tudva azt, hogy a kezemet fogja, hogy akármi is legyen az, azon leszek, hogy megtegyem azt, amit Isten vár tőlem, még ha elsőre ez tűnik a világ leglehetetlenebb dolgának is. Mivel voltak már ilyen hajmeresztő élményeim azzal kapcsolatban, hogy Isten "beszólt" nekem, most már nem okozott gondod ez az elhatározás. Az elhatározás után derül csak ki, hogy pontosabban hogy is fog ez menni, és nem is olyan lehetetlen, mert Isten a kezemet fogja. Az elhatározás után jöttem rá most is, hogy Isten elkezdett elém adni aprócska akadályokat, melyek átlépéséhez "bátorság" kell. Ezek igen aprócska akadályok még, amiket Isten elém rak, de ha ezeket megteszem, az is előrelépés, és érzem, hogy ezek által képesebb leszek a nagyobb akadályok átlépésére is.
Isten kipótolja a körülmények, a vezetése által azt, ami hiányzik belőlem. Érthetetlen, de ennyire szeret, ennyire vezet, ennyire a javamat akarja és támogat. Régebben mindig kiakadtam egy "durva" beszólás után, mert valami elfedte előlem Isten gondviselő szeretetét. Nem hittem, hogy tényleg velem van. Egy ideje azonban tudom, hogy szeret, hogy szava egyszersmind energiabomba, vigasztalás, erő, öröm, és ha egy picike lépést is teszek felé, Ő tesz felém ezret. Nem hagy magamra, nem kér tőlem olyat, amitől kiakadok és elfordulok Tőle, nem ez a célja. Nagyon jó abban a tudatban élni, hogy mindezt megelőzi végtelen szeretete irántam. Ezáltal válik a lehetetlen lehetségessé. Nem azért, mert nagy hitem van, vagy mert ügyes vagyok, vagy bármi, hanem mert szeret és kegyelmes, én meg tudom ezt és átélem.

Még mindig hálás vagyok Neki azért, hogy amikor régebben valamiért eltávolodtam Tőle, utánam nyúlt, megkeresett, mint a pásztor az elkóborolt juhot, és utána elmondta nekem, hogy soha nem kér tőlem olyat, ami nekem rossz, és hogy mindig velem van és szeret, vezet, erőt ad, ha valami olyan dolgot kéne megtennem, amire nem érzem magam képesnek. És azért még hálásabb vagyok, hogy nem egyszer keresett úgy meg, mint az elkóborolt juhot vagy a drakhmát.

L. még Lk 15-öt végig.
 

Egy hete írtam egy látásomról (lásd itt), amin, ha belegondolunk, nem ártott volna alaposan elgondolkodnom, mit is akar ezzel pontosan mondani az Úr, mit jelent pontosan az, hogy nem látok, hogy nem tudok járni az úton, stb. Egy átlag keresztény ilyenkor kutakodik, lapozza a Bibliát, hogy jobban megértse, mit akar mondani Isten.
Mivel én átlag alatti keresztény vagyok, nem vettem a fáradságot, hogy kinyissam a Bibliámat. Ebből logikusan az következne, hogy nem is fogom megtudni, mit akarhat mondani Isten ezzel a látással, és véglegesen elpasszoltam a lehetőséget, hogy Isten üzenetét most megértsem, mert az élet megy tovább, Isten országa sem áll meg, újabb üzenetek jönnek, tovább kell menni - aki kimarad, az lemarad. Aki nem veszi a fáradságot és nem nyitja ki a Bibliát, annak nem jöhet áttörés az életében. Ha logikusan gondolkoznánk, így kéne lennie.

De nem. Isten szólni akar. Ebben pedig az én gyarlóságom, hiányosságaim számára nem lehet akadály. Bár nem érdemelném meg, de ha nem nyitom ki a Bibliát, akkor talál rá más módot, hogy elmondja nekem, amit el akar. Isten kegyelme és szeretete végtelen, és nagyon jó volt azzal szembesülnöm, hogy ha fogyatkozásaim is vannak, nem fogom ezzel kizárni magam az Ő országából.

Nagyon jó átélni azt a kegyelmet, hogy ha csak olyan vagyok, hogy ki sem nyitom a Bibliát, Isten keres más módot, hogy elmondja nekem azt, amit el akar. Nem vádol, miért nem olvasod a Bibliát, nem kárhoztat, nem von felelősségre - szól máshogy, ha a Biblián keresztül nem adok neki lehetőséget.

Senki ne értsen félre, nem azt akarom reklámozni, hogy nem is kell Bibliát olvasni. Arról van csak szó, hogy ha nem vagyunk képesek mindent megtenni, és belátjuk fogyatkozásunkat és hogy többet kellene Bibliát olvasni (az én esetemben) és nem a kifogásainkkal próbáljuk kimenteni magunkat, akkor Isten talál rá más módot, hogy szóljon hozzánk, ha ebben jelen esetben éppen a gyarlóságunk, fogyatkozásunk lenne az akadály számára. És személyesen egy ilyet megtapasztalni nagyon jó, csodálatos, hogy Isten ennyire szeret.
 

Itt a tél és a hó, de gondoltam, miért pont ez legyen az akadálya szokásos "sétámnak". Ez a gondolatom valószínűleg teljesen egyedülálló volt a városban, mert (a hónyomokból ítélve) ez rajtam kívül szinte senkinek nem jutott az eszébe.
Az út elejefelé meglepődve láttam, hogy sokkal nagyobb hó borítja az előttem lévő, amúgy is meredek utat, mint gondoltam volna. De gondoltam, ha már itt vagyok, nem fordulok vissza, hiszen éppen azért jöttem ide, hogy végigmenjek ezen az úton. Elég sok hó esett mostanában, és a friss hórétegen nem voltak lábnyomok, csak régebbi lábnyomok látszottak. Szóval meglehetősen egyéni, eredeti, kifejezetten személyreszabott volt ez az egész út. Teljesen más elképzeléseim voltak előtte a hó mennyiségéről, nem gondoltam, hogy egyáltalán gátolni fogja a haladást. Azt hittem, kicsit fehérebb lesz minden és kész. Az emberek 99%-a visszafordult volna, látva, hogy mekkora szakadék tátong az elképzelései és a valóság között. Igazából józan ember (?) nem vágna neki egy olyan útnak, amikor úgy kell lépcsőn felfelé menni, hogy a hótól szinte egyáltalán nem látni magát a lépcsőt sem. Mégis, valamiért számomra ezek a séták különleges alkalmat jelentenek, és mindenképpen úgy gondolotam, hogy nem hátrálok meg.

Kb. egy éve egy téllel kapcsolatos bejegyzésben (itt) egy hasonlatot írtam a hóról: Jézus vére úgy fedi be bűneinket, ahogy a hó fedi be a tájat. Teljesen mindegy, mi van a hó alatt, a hó bármit képes befedni. Kicsit leegyszerűsítettem a hó tulajdonságait abban az elképzelésemben, hogy csak "kicsit fehérebb lesz minden és kész". Valóban, az ember annyit él át, hogy bűnei (őszinte bűnbánat esetén) meg vannak bocsátva, be vannak fedezve, és fehér lesz tőle az is, ami azelőtt fekete volt. A hó azonban nem puszta festék, hanem vastagsága is van, amiről én megfeledkeztem. Vagyis a hóval befedett úton, ahol a bűneink el vannak fedezve, másképp lehet járni, mint ahogy az ember elsőre gondolná. És valóban, igen nagy hasonlóságot mutat pár nappal ezelőtti látásommal (lásd itt) ez a téli sétám. Ha valahol lassan lehet haladni, akkor a hóval alaposan befedett lépcsőn biztosan, ezt most valójában is megtapasztalhattam. És tényleg kicsit olyan, mintha vakok lennénk, mert magát az utat, amin járunk, Jézus vére fedi be, takarja el. Ha Jézus vére nem fedné be utunkat, akkor az a bűnös út lenne, de Ő drága vérét adta azért, hogy ne ezen az úton kelljen járnunk, s az út Ő maga:

Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn.14.6.)

Gyakorlatilag talán azért lehet csak lassan haladni, mert ha gyorsan haladnánk, figyelmen kívül hagynánk Jézust, és bűnöket követnénk el, ahogy az úton haladunk; látnánk, mit csinálunk, mire lépünk, és talán azt is tudnánk, hogy amit csinálunk, az bűn, az nem a keskeny út. Lehet, hogy aki az Úrban jár, nem mindig tudja, mit, miért csinál, erre utalhat a következő Ige is:

A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született. (Jn.3.8.)

Természetesen nem azt mondom, hogy a hit nem tudatos dolog és nem kell pl. tudatosan törekedni a szeretetre, de sokszor nem tudhatjuk, hogy ha valamit teszünk, amire az Úr kér, az miért jó. Nem tudhatjuk még, hogy ha majd Ő is hozzáteszi a saját részét ahhoz, amit teszünk, mi fog abból kisülni, emberileg ezt nem is tudjuk elképzelni.

Amikor a sok lépcsőn (pontosabban a havon) felértem a hegyre, elképzelésem sem volt, hogyan fogok onnan visszamenni. Egyértelmű volt, hogy lefele ez az út járhatatlan. Van egy másik, hosszabb út is, de mivel időben vissza kellett érnem, nem választhattam azt az utat. Így hát a járhatatlan úton mentem visszafele is, ami egyébként talán nem is volt veszélytelen. (Megjegyzem, a hóban egyáltalán nem voltak lefelé vezető lábnyomok.) A lépcső mellett korlát van, ami sokat segített, s rájöttem, hogy az életünkben sem azért vannak a korlátok, hogy behatároljanak, lekorlátozzák az életünket, a szabadságunkat, hanem azért, hogy tudjunk kapaszkodni beléjük. Az említett látásomban említettem, hogy Isten jobbkezünket fogja, és mi is kapaszkodunk bele. Amikor a korlátba kapaszkodtam, ez jutott eszembe. Talán úgy tűnik, életünk, szabadságunk korlátokkal van behatárolva, de lehet, hogy Isten ezeken a korlátokon keresztül tudja szorosan fogni a kezünket, hogy haladni tudjunk és ne essünk el.

Este egy gyülekezeti alkalmon voltam, ahol arról is volt szó, hogy ha Isten Igéjét engedjük, hogy vizsgáljon minket, lehet, hogy olyan bűnt, rossz szokást talán bennünk, amiről nem szívesen mondanánk le és ez úgy tűnhet, hogy az Ige meg akar fosztani valami jótól, korlátozni akar. Ahogy az ember megszentelődik, folyamatosan elhagyja a bűneit, ilyen is előfordulhat. Azt mondták, hogy ha valami rövid távon korlátnak tűnik, hosszú távon jó lesz, ezért is jó akarni Isten útján járni.
Én egyébként elsőre nem bűnre gondoltam, aminek elhagyása számunkra korlátnak tűnhet, hanem külső dolgokra, melyek korlátozzák az életünket, pl. anyagi nehézségek vagy betegség. Azt hiszem mindkettő (bűn elhagyása és külső nehézség) lehet olyan korlát, melyben nem azt kell látni, hogy behatárol, hanem azt, hogy van mibe kapaszkodni. Szemléletmód kérdése, melyiket látjuk meg a korlátban, de célszerűbb a korlátra úgy tekinteni, mint kapaszkodóra, mintsem szabadságunk behatárolójára.

Ezen a napon eléggé elfáradtam a "sétámban" (is), ezért este a gyülekezeti alkalmon már kicsit fájt a fejem és nem tudtam lélekben sem úgy ott lenni, ahogy máskor. Arra figyeltem fel, hogy amikor Jézusról és csodás dolgairól beszéltek, az semmi örömöt nem váltott ki belőlem, mintha valami száraz dologról menne előadás. Gondoltam, itt valami nem stimmel, és magamban azt imádkoztam, hogy Jézus nevében távozzon el tőlem a fáradtság és a fejfájás. Azonnali érezhető eredménye lett ennek, mintha egyik pillanatról a másikra megtisztulnék, majd minden másról meg is tudtam feledkezni és csak az előadásra, Istenre figyelni, és így szólni is tudott hozzám.
 

Volt egy látásom: láttam, ahogy Isten valakinek a kezét fogja (valószínű az enyémet) és így segíti az úton járni. Az út göröngyös volt, nagyon kell figyelni, hova, hogyan lép az ember, mert nagyon könnyen eleshet. Akit láttam, hogy az úton jár, annak nincs is igazán képessége arra, hogy az úton járjon, talán vak, vagy mozgásában is korlátozott. Szinte azonnal elesne, talán még mielőtt lépne egyet, mert gyenge is. De Isten rendkívül szorosan, erősen fogja a kezét, úgy, hogy nemhogy ne essen el, hanem haladni is tudjon előre.

... én vagyok Urad, Istened, a ki jobbkezedet fogom, és a ki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek! (Ézs. 41.13.)

Kicsit megdöbbentett, hogy ha rólam szól ez a látás, én ilyen lennék: az, hogy az út göröngyös és nagyon kell vigyázni, hova lép az ember, még rendben van. De akit láttam az úton, hogy próbált haladni, valóságosan képtelen volt erre magától: nem csak vak volt, hanem a lába is beteg volt, nem igazán tudott magától járni, talán még állva maradni sem. Kicsit megijesztett ez a kép, hogy ennyire nehéz eset lennék Isten számára. Vagy lehet, nem kell ezen "elborzadnom", csak egyszerűen hagyni, hogy erős kezével fogja a kezem és segítsen haladni? Mindenesetre nagyon bátorító volt számomra ez a látás, és még inkább ledöbbentett, amikor megtaláltam a fenti igét, ami ennyire illik a helyzetemre. Nagyon csodálatos, amikor az Igét a Szentlélek megeleveníti számomra és átélhetem, hogy úgy igaz, ahogy le van írva.

Az is nagyon jó, hogy nem kell gyülekezetek hitvallásától, dogmáitól, gyülekezeti vezetőktől, emberek véleményétől, tanácsaitól függenem, hanem Isten személyesen mutatja meg nekem, amit akar, személyreszólóan szabadít meg a bűneim terhe alól, akár a gyülekezetben istentisztelet alatt, akár otthon.

Valamikor egy hívő életében is vannak olyan dolgok, melyek elég erőteljesen a bűn kategóriájába tartoznak, és előfordul, hogy a hívő nem tud, vagy nem is igazán akar ezektől  a dolgoktól megszabadulni.

Volt egy álmom, ami talán minden eddigi tapasztalatomat és képzeletemet felülmúlta.
Voltam valahol, ahol kaptam egy papírlapot. A papíron kb. az állt, hogy "Megbánom a bűneimet és megtérek belőlük, és az összes bűnöm el lesz felejtve, meg lesz bocsátva". Azért adták elém ezt a papírt, hogy írjam alá. Sírtam ekkor, mert tudtam, milyen bűneim vannak, amik most teljesen el fognak töröltetni.
Az álmomban még sok más is történt, amikre most nem térnék ki.
Soha nem nyúlt talán még bele Isten az életembe ilyen erőteljesen és szeretettelejesen. Nem tudom, mi történt velem, de az álmot követő napon igen határozott és erőteljes lépéseket tettem, melyekkel elvágtam magam a bűneim forrásától, amitől azelőtt egyébként talán nem is akartam volna megszabadulni. És nem is hiányzik, nem is bánom, hogy ezt tettem, sőt betöltött egy különös békesség, amit már nagyon rég éreztem.

Nem tudom, mi történt velem.

Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek. (Jn. 8.36.)

Nagyon jó valóságosan, személyesen megtapasztalni, hogy Isten valóban utánunk jön, ha eltávolodunk tőle: ahogy az asszony nem nyugszik meg, míg meg nem találja az elgurult drahmáját és felkutatja az egész házat, vagy ahogy a jó pásztor otthagyja a 99 bárányt, hogy megkeresse azt az 1 hűtlent, úgy minket sem hagy bűneinkben elveszni.

Az sem lenne természetes és elvárható Istentől, hogy a tékozló fiút visszafogadja, mégis megteszi. És ez még nem minden: ha a tékozló fiú nem megy vissza a biztonságot nyújtó atyai házba, maga az Atya jön utánunk, hogy kihozzon minket abból, amibe belekeveredtünk (ahogyan az asszony megkeresi az elgurult drahmáját vagy a pásztor az elkóborolt bárányt). Érthetetlen, de Isten ennyire szeret minket. Most, mikor már nem először tapasztalom, hogy Isten utánam nyúlt, amikor távol kerültem tőle valamiért, most kezdem megérteni, hogy mennyire nem érdemelném ezt meg, mennyire nem lenne elvárható ez Istentől – mégis annyira szeret minket, hogy megteszi, s hogy a Fiút adta értünk. És szeretete, irgalma, gondviselése most is tart!

Be kell látnunk, hogy mi emberek nem sokat tudunk kezdeni bűneinkkel, gyarlóságainkkal. Sokszor még megbánni sem tudjuk azokat igazán, szabadulni sem akarunk igazán gyarlóságainktól. Egy valamit azonban mégis tehetünk: legyünk őszinték Istenhez és magunkhoz: lássuk be, hogy ilyenek vagyunk, lássuk be, hogy szabadulásra van szükségünk, lássuk be, hogy emberi tökéletlenségünk, tökéletlen életvitelünk nem vezetne üdvösségre. Be kell ismernünk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és erről nem szabad megfeledkeznünk, még akkor sem, ha ezen nem is akarunk változtatni. Legalább imádkozzunk azért, hogy megváltozzunk, ha mást ezért nem is tehetünk!

Vannak dolgok, amiket az ember "nem szokott" megtenni valamiért, pedig tudja, hogy jó lenne. Talán sok embernek az életében vannak olyan dolgok, amiket nem szokott megtenni, nem tartoznak a hétköznapokhoz, pedig akár a hétköznapokhoz is tartozhatnának.

Hogy miért nem tesszük meg ezeket a dolgokat? Jó kérdés, mindenkinél talán valami más oka lehet. Valakinek talán ott van egy óriás az életében, ami miatt nem képes megtenni olyan dolgokat, amiket mások gond nélkül megtesznek. Vagy ki tudja, akármi is lehet...

Az ember éli a hétköznapjait, telik nap nap után, de látszólag nem történik semmi, mindegyik nap nagyjából egyforma. Az én életemben vannak olyan dolgok, amiket szeretnék megtenni, de évek óta csak halogatom. Olyan dolgok is vannak, melyekről még csak nem is álmodom, hogy megtegyem, bár azokat is meg kéne tenni.

Ha visszagondolok, 2007-ben tettem egy olyan dolgot, amit nem szoktam és eléggé féltem, idegenkedtem attól, hogy megtegyem. (Erre a dologra halványan utalok is egy régebbi bejegyzésben.) Idegenkedtem attól, hogy valami nagy, radikális dolgot tegyek, amit nem szoktam tenni. Igazából valaki bíztatott rá, hogy ezt tegyem meg, erre lenne szükségem, de legelőször azt válaszoltam neki, ez vicc, erről ne is álmodjon, hogy én ilyet teszek. Aztán mégis megtettem, és nagyon nagy áldást hozott az életemre ez a radikális döntés.
2008-ban nem volt ilyen radikális döntésem, de volt néhány olyan esetem, amikor olyat tettem, amit régebben nem, kicsit kiléptem a hétköznapokból. Mondhatjuk úgy is, hogy beiktattam egy új szokást az életembe, amiben egyébként nincs semmi különös. Idővel azon kaptam magam, hogy amikor ezt az "új dolgot" teszem, gyakran különös közösségbe kerülök Istennel közben, és gyakorlatilag kijelentéseket, jeleket kapok Tőle.
Volt egy olyan "kilépésem", ami (nagyjából véletlenül) kicsit kalandosra sikerült. Emberileg nézve nem volt benne semmi különleges, csak személyesen az én számomra volt az. Mivel egy "óriás" ott van életemnek ezen a területén, ami akadályozza, hogy ilyen kalandoknak nekivágjak, utólag elgondolkoztam, hogy tényleg meg kellett-e ezt tennem, nem kellett volna-e nyugodtan inkább otthon a kényelmes karosszékben maradni és nem csinálni semmit. De ahogy erre gondoltam, beugrott, hogy kalandom legvégén volt valami, amivel Isten különös módon szólt hozzám; de a kaland során is jeleket, kijelentéseket kaptam arra az útra vonatkozóan, amelyen járnom kell. Gyakorlatilag az egész kalandomat szimbolikusan is lehet értelmezni, mint egy kijelentést Istentől. Mint írtam, valami visszahúz, valami miatt nehezen vágok neki bizonyos kalandoknak, és éppen emiatt bizonytalan voltam utólag, hogy tényleg jól tettem-e, hogy ebbe a kis kalandba belevágtam. De a kaland során kapott kijelentések megerősítettek: igen, lépjek ki, tegyek számomra nem hétköznapi dolgokat, és ne foglalkozzak azzal a hanggal, ami azt mondja, "ne tedd, maradj otthon a kényelmes fotelban inkább".
Most 2009 elején is volt egy "kilépésem". Nem nagy dolog, hétköznapi embernek kb. annyit jelent, mint ha bemegy a boltba és vesz egy kiló kenyeret, de nekem ez sokat jelentett, mert évek óta gondoltam arra, hogy ezt megtegyem, de valamiért nem voltam rá képes. De most valahogy elhatároztam, hogy megcsinálom. Féltem valamitől, hogy közben megtörténik (meg talán sok más dologtól is). Elég pici a valószínűsége, hogy megtörténjen, amitől féltem - erre mit ad Isten? Hát megtörtént közben pont az a dolog, amitől féltem, hogy meg fog történni. De azonnal rájöttem, ez áldás, pozitív dolog, hogy megtörtént! Utólag azt látom, egy pozitív dolog történt abból következően, hogy egy nagyobb lépést megtettem. Pedig nem lett volna törvényszerű, hogy ilyen történni fog, mégis, Isten mindig valami meglepetést tartogat azokra az esetekre, amikor nagy lépéseket, számomra nem hétköznapi dolgokat teszek.

Hosszú idő kellett, hogy ezt felismerjem saját életemben. Mivel bizonyos dolgokra egy belső hang azt mondja, "ne tedd meg", bizonytalan voltam, mit kezdjek ezekkel, bízzam az Úrra, majd kezd velük valamit, vagy én próbáljak mégis lépni. Most már több esetből le tudom végre vonni a tanulságot: igen, lépjek, tegyem meg. Mindig, amikor ilyen, számomra nem hétköznapi dolgot tettem, az Úr is tett valamit közben. Ha pár hozzászólással visszaolvasunk, ott is egy ilyen van: úgy döntöttem, valami szokatlant teszek, nem jövök vissza két vizsga között, hanem ottalszom valahol. Nem nagy cucc, mégis nem mindennapi, és ott áldott meg az Úr úgy, ahogy itthon nem tudott volna. Az a "félelmetes", ahogy kezdek visszagondolni az életemre, a nagy dolgok mindig akkor, annak következtében történtek és történnek velem, ha valami nem hétköznapi lépést teszek. Az első ilyen a megtérésem volt...
És ami most pluszban jó: tudom, mi lesz a következő nagy lépésem. Évek óta nem voltam képes elszánni rá magam, hogy megtegyem, de tudom: a közeljövőben meg fogom tenni; bár mondják a belső hangok, hogy "ne tedd", de érzek magamban egyfajta lelkesedést is, hogy most ennek nekivágok.

Meglehetősen titokzatos voltam saját dolgaimmal kapcsolatban most, semmit nem árultam el itt, hogy mik az én életemben ezek a nagy lépések. Nem szeretem a saját, belső, személyes dolgaimat nagyon feltárni mások előtt.

Egy bibliai példa jut eszembe ezzel kapcsolatban. A gyüliben említették nemrég: A halászok nagyon jól tudják, a nap mely szakában és a víz melyik részén érdemes a hálót kivetni és halászni, és mikor nincs ennek semmi értelme. Miután egész éjjel hiába halásztak (tapasztalatuk szerint az éjszaka "termékenyebb" időszak), úgy gondolták, egyelőre hagyják a csudába az egészet. Éjjel nem volt fogás, nappal biztos nem lesz, meg amúgy is, pihenni is kell. Erre jön Jézus:

Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől! Jn.21.6.

Talán megoszlik a hétköznapi emberek véleménye arról, hogy aki ilyenkor újra kiveti a hálót, az vajon bolond-e vagy bevállalós. Hétköznapi ember nem tenné meg, hogy ilyenkor kiveti a hálót, hiszen józan ember épp ilyenkor fejezné be a halászást. Mégis, a halászok, Jézusnak engedelmeskedve, most valami olyat tettek, amit egyébként nem szoktak, nem tartozik a hétköznapokhoz ilyen cselekedet. Erre a háló úgy megtelt halakkal, hogy szakadozott. Valóban, leginkább ehhez tudnám hasonlítani az ún. nem hétköznapi, "nagy" lépéseimet.

Ha egy szövegben, mondaton belül véletlenül kétszer kétszer szerepel ugyanaz a szó véletlenül, akkor rögtön arra gondolunk, hogy nem szándékosan írták le kétszer, hanem tévedésből. Hiszen az ember is ugyanúgy, vagy talán még jobban megértené a mondatot, ha nem szerepelne benne ugyanaz a szó kétszer. Egy józan ember így gondolkodik erről.

Pár hete istentiszteletre úgy mentem, hogy tudtam, hogy régebben Isten miket mondott nekem, mikre vezetett el, és akartam is ezekhez tartani magam, mégsem ment. Erre istentiszteleten "véletlenül" elmondják ugyanazokat a dolgokat, mint amiket én tudtam, hogy azokhoz kell tartanom magam. Amit eddig más csatornán keresztül értetett meg velem az Úr, most elmondta istentiszteleten keresztül is. Nem értettem, miért jó ez, hiszen ezek fontosságával úgy éreztem, teljesen tisztában vagyok és tudatosan törekedtem is ezekre.

Természetesen a galamb és a szarka esete is terítékre került, amikor is a galamb a szarka fészeképítési tanácsaira állandóan azt mondja, hogy "túúúdom, túúúdom". Persze ezt akkor nem vonatkoztattam magamra, s amikor következő istentiszteleten megint csak a szarka és a galamb sztorijával jöttek, megértettem, hogy ez rám vonatkozik.

Időnként elkeserít, hogy Isten már megmutatott nekem valamit, de újra kell mondania, mert valahogy kiesett. Ilyenkor kicsit elszégyellem magam, hogy csak ilyen vagyok, bár lehet, hogy nem is kéne. Viszont még érdekesebb, amikor teljesen tisztában vagyok azzal, hogy Isten mit vár tőlem, de valamiért nem tudom magam tartani hozzá, és erre az a válasza, hogy újra elmondja, hogy mit vár tőlem. És ami még érdekesebb, hogy ez hatásos, ezáltal újra képessé válok azt tenni, amit mond nekem. Először felháborodtam, hogy milyen dolog már, hogy megint ezzel jön, amikor ezt túúúdom, mondjon valami mást, de aztán megértettem, nincs ebben semmi rossz, mert nem csak újra elmondja, de ezzel együtt erőt is ad, a jelenlétét. Közvetlenül talán nem is a szavában van a megoldás, hanem abban az erőben, ami a szavát kíséri. Emberileg kicsit nehéz ezt megérteni. Bár embereknél is előfordulhat, hogy valakiben akkora szeretet van, hogy szinte mindegy, hogy mit mond, mert a szeretet átjön a szaván.

Nem tudom, szégyelljem-e magam miatta vagy örüljek-e annak, hogy kb. fél éve Isten ugyanazt a három dolgot sulykolja számomra. Végülis jó, hogy nem fárad bele, hanem kész elmondani ugyanazt többször is, de még jobb lenne Neki is, ha már valami mást mondhatna.

Látszólag vannak olyan dolgok, amiket "Isten nélkül is lehet csinálni", pontosabban saját magunkra kell hagyatkoznunk. Naponta kerülünk döntések elé, döntenünk kell, mit, hogyan fogunk tenni, és egy döntésnél két (vagy több) lehetőség közül egyik sem biblikusabb a másiknál. Ezekben a helyzetekben a Szentlélek nem mindig ad útmutatást, magunkra kell hagyatkoznunk.

Így voltam a múlt héten is. Két egymást követő napon volt vizsgám, viszont a vasutassztrájk miatt problémásnak tűnt, hogy az első vizsga után hazajöjjek, majd másnap újra elutazzak. Felmerült a lehetőség, hogy az egyetem közelében aludjak valahol. Döntenem kellett, vagy ott alszom, vagy hazajövök aludni. Mindkét lehetőség mellett szóltak érvek és ellenérvek, pl. ha ott alszom, az jóval többe kerül, viszont kialudhatom magam, több időm marad a vizsgára felkészülni és biztosan időben oda tudok érni. Végül az ottalvás mellett döntöttem, annak ellenére, hogy úgy látszott, nagy valószínűséggel utazással is oda tudtam volna érni időben.

Este, amikor a szálláson voltam, történt valami: Isten levett a vállamról egy terhet. (Ezt most itt részletesen nem fejteném ki. Tömören: én sosem tévézek, de a szálláson volt tévé, és megnéztem egy filmet. A filmben azonosulni tudtam az egyik szereplővel. A szereplő olyan dolgokat tett, amiket akár én is megtehettem volna, és ezeknek a dolgoknak másokra negatív hatása volt. Másoknak idővel súlyos szenvedést okozott ez a szereplő a viselkedésével, én pedig együttéreztem a szenvedő emberekkel. Ezért nem tudtam tovább azonosulni ezzel a tulajdonságommal, és megszabadultam.) Nem számítottam erre, és biztos vagyok benne, hogy ha itthon maradok, akkor ez nem alakul így.

De ha csupán az emberi oldalát nézzük az egésznek, nem volt érdemes ott aludni, egyáltalán a vizsgán megjelenni, mert a vizsga nem sikerült. Én sem értem, miért, hiszen tanultam rá, és ha nem is tudtam mindent, kettesnél is jobb jegyre számítottam. Emberileg nézve nem volt értelme utazás előtt sok időt eltölteni szálláskereséssel is. Amikor pont karácsony napján megnéztem az interneten a jegyem (ami a tanár "karácsonyi ajándéka", ahogy ő maga fogalmazta), az első gondolatom az volt, hogy felesleges volt az egész felhajtás. A második gondolatom volt csak, hogy mégsem volt felesleges, hiszen így vett le Isten a vállamról egy terhet, amit biztosan nem tudott volna levenni, ha hazajövök aludni. (Pedig nem így kéne gondolkoznom, nem kellene egy pillanatra sem elfelejtenem, hogy mit kaptam Istentől azáltal, hogy ott aludtam.)

Érdekes, hogy emberi döntésemet Isten felhasználta a saját céljaira, ugyanakkor abból, ami miatt a döntést hoztam, nem lett semmi.

Az is érdekes, hogy problémák vannak az országban, leáll a közlekedés, és Isten ezt is a javamra tudja fordítani. Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha ezeket az emberi, társadalmi problémákat nem a rossz oldalukról közelítenénk meg, hanem csak Istenre néznénk, akinek mindennel célja van!

A vizsga után a hazautazás sem ment könnyen, nehéz volt rájönnöm, milyen járművel tudok hazajönni és ez sok időt elvett a napomból, s még a vizsgám sem sikerült - de megérte. :)

Azt is sejtem egyébként, Isten mire akar tanítani engem azzal, hogy a vizsga nem sikerült. Tanárunk nyakában ott van egy kereszt (nyaklánc), de én nagyon a lenézést érzem a tanárunkban. Ez az, amit nehezen bírok, ha valaki többre tartja magát másoknál. Ráadásul a tanulnivaló is nehezen hozzáférhető, interneten érhető el, és a számítógép előtt ülve, a monitort bámulva szerintem lehetetlen tanulni, ehhez nyomtatott anyag kell. Egyrészt rengeteg az anyag ahhoz, hogy kinyomtassam (bár nagy részét mégis kinyomtattam, ami a tanulástól vette el az időt), másrészt a digitális anyag is hagy kívánnivalót maga után, kis odafigyeléssel tanulhatóbbra, könnyebben nyomtathatóra is meg lehetett volna csinálni. (Ezt én is megcsinálhatnám, sőt részben meg is csináltam, ami megint csak a tanulástól vette el az időt.) Talán jogosan, kritikus módon állok a tanárunkhoz, nincs éppen pozitív véleményem róla. Azt akarja Isten, hogy ezt feladjam. Ilyenkor szeretem bizonygatni a saját igazamat és számonkérni másokon jogos elvárásaimat, pláne, ha a másiknak is magas elvárásai vannak velem szemben (tudás a vizsgán). Ezeket nehéz az Úrra bízni és felszabadulni a nyomás alól - de nem lehetetlen!

Minden lehetséges annak, aki hisz. (Mt. 9.23.)

UI.: Természetesen meglett a vizsga, Istennek hála érte. És nem is akárhogy lett meg, Isten elé vittem a dolgot, és a tanárunk úgy írta be a javítások eredményét, hogy nincs nyoma annak, hogy az első próbálkozás nem sikerült. Úgy látszik, elhamarkodott előítéleteim voltak tanárunkkal szemben.