Nemrég írtam egy e-mailt egy tesónak, ebből idézek pár mondatot és még kiegészítem kicsit.
Ahogy próbálgatok kompromisszumot kötni Isten és a saját hóbortjaim között, mindig azt tapasztalom, hogy nem megy. Szeretném, hogy ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi, de nem megy. Vagy teljesen elmerülök a hóbortjaimban és Istent addig kizárom, vagy Istenben merülök el és addig nem érdekelnek a hóbortjaim. Nincs középút.
Szívesen szolgálok a gyüliben ezzel-azzal, meg dolgozom a munkahelyemen, ahol Isten formál engem, de hadd legyen már kicsit az is, amit én szeretnék... nem mintha nem lenne jó a gyüliben ezeket tenni vagy a munkahelyemen tenni a dolgaimat. De nincs középút: amit én szeretnék, az a gyüli és a munkahely elől is elvenné az időt, meg mások iránti szeretet gyakorlásának a rovására menne. Nem tudnám úgy csinálni, hogy ne menjen ezek rovására - vagy mindent, vagy semmit. Vagy teljesen a saját hóbortjaimnak adom át magam, vagy teljesen Istennek. Semmiféle fokozatok nem léteznek a kettő között a gyakorlatban. Az sem megy, hogy Istennek nagy teret engedek, a hóbortjaimnak pedig csak egy kicsit, mert ez a kicsi azonnal olyan nagyra nő meg, hogy Istennek és a Szellem gyümölcseinek semmi lehetőség nem marad.
