Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Nemrég arra gondoltam, hogy ha valaki megkérdezné tőlem, mit jelent nekem egy istentisztelet, mit mondanék. A következő hasonlat jutott eszembe:
Istentiszteleteken Isten ad nekem egy nagy tortát a mennyből. Ezt akkor ott helyben valamennyire sikerül is megenni, de későbbre is marad belőle. Ezt hazaviszem, és otthon folytatom a falatozást; nem egyszerre eszem meg az egészet, hanem szép lassan, ízlelgetem, élvezem az ízét és szép lassan emésztem is. Maradnak apró szeletek, morzsák későbbre is, amiknek szintén különleges ízük, zamatuk van, így azokat is eleszegeti az ember egy darabig, nagy élvezettel.
Egyszerre a nagy tortát nem is lehetne általában megenni, mert megülné az ember gyomrát. És kár is lenne, érdemes minden falatot szépen lassan megrágni, élvezni a finom ízét, szép lassan majszolgatni. Meg kell adni a módját.

Természetesen nem csak istentiszteleten kapunk tortát, hanem más alkalmakkor (pl. bibliaolvasás) is kerül elém egy szelet a mennyből, de istentisztelet alkalmával nem csak egy szeletet, hanem egy egész tortát tesz elém Isten.

"Nameless" egy keresztény zenekar neve, ami arra utal, hogy önmaguk megnevezését nem tartják fontosnak, inkább Az fontos, Akiről a zenéjük szól. A Részletkérdés is egy keresztény zenekar, hasonló okokból kapta ezt a nevet: a nagyközönség számára önmagukat kevésbé tartják fontosnak, önmaguk helyett Isten a fontos, akiről zenélnek.

Bibliaolvasás közben jöttek a következő gondolatok, amiket itt csak megközelítőleg tudok megfogalmazni.

Az Isten világosság. Világossága minden világosságnál erőteljesebb és fényesebb, de szelídebb is. Világosságában olyan erő van, ami minden sebet begyógyít és az ember válláról minden terhet leemel. Világosságában olyan teremtő erő van, ami az eget és a Földet teremtette, ami mint finom pára ott lebegett a Föld felett.

Fényessége nem csak egyszerűen fényes, hanem minden fénynél fényesebb, mégsem vakítja meg az embert. Fehér színű fény nincs, de az Ő világossága annyira fényes, hogy szinte fehér. Fényessége egy csillagéhoz hasonlítható, a fényességből ragyog az Atya szeretete, mosolya.

A gyülekezet takarító raktárába bementem pár percre és olyan érzésem volt hirtelen, mintha az Úrnál lennék. Körülnéztem és különböző, nagyon sokféle tisztítószereket láttam meg mindent, ami a piszok, a szemét eltávolításához kell: szemeteszsákok, felmosóvödrök, ablaktisztítók, szőnyegtisztítók, vízkőoldó és sokféle megjegyezhetetlen nevű tisztítószer volt ott. Belegondoltam, hogy a mennyben az Úrnál is lehet egy hasonló raktár, ahol a nagyon sokféle szennyeződés, bűn eltávolítására mindenféle eszköz, szer megtalálható. Bár annyi közös mindegyik "takarítószerben" van, hogy Jézus vére van bennük. Az Úr tudja, hogy melyik szennyeződés esetén melyik flakont kell a polcról lekapni, majd akcióba lépni vele: Ő biztosan nem fogja az ablakot a szőnyegtisztítóval vagy a padlót a porronggyal megpróbálni megtisztítani, hanem biztosra megy. Ő nem fogja a kicsit poros felületet sem a vízkőoldóval megrohamozni, hiszen ahhoz elég a porrongy is. Persze ha a por alatt más szennyeződést is talál, nem elégszik meg a felszínes portörléssel, hanem további tisztítószereket vet be.

Mint írtam, szemeteszsákok is vannak nála, amiket kitesz oda, ahol hisznek Benne. Azért teszi ezeket ki, hogy ne mindenfele eldobáljuk a szemetet, hanem ebbe dobjuk bele, a tartalmát pedig kiüríti vagy Ő maga, ha megkérik rá, vagy a hívők, akik az Ő nevében megteszik ezt.

Ebben a raktárban egy öntözőkanna is volt, ami nem a tisztításra való, hanem az öntözésre: ez a növekedéshez kell. Az ember maga növekszik, nem Isten csinálja helyette a növekedést, de nélküle nem lennénk rá képesek: egy növény maga növekszik, nem a növekedést adó víz növekszik helyette, de ez a víz nélkülözhetetlen a növekedéshez, nélküle kiszáradna a növény. Az Úr tehát nem csak tisztára mos, hanem "botanikus" is egyben.

Vala egy embernek egy fügefája szőlejébe ültetve; és elméne, hogy azon gyümölcsöt keressen, és nem talála. És monda a vinczellérnek: Ímé három esztendeje járok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába? Az pedig felelvén, monda néki: Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom (Lk.13.6-8.)

Ő adja a tápanyagot is, amire szükségünk van. Ő teszi olyanná a földet körülöttünk, hogy a tápanyag el tudjon jutni a gyökerekhez, azaz megkapálja. Ezután a tápanyagot (az Igét) is hozza, majd Élő Vízzel megöntözi, ami a tápanyagot bemossa a fellazított földbe és eljuttatja a gyökerekig, ahol a tápanyag be tud épülni magába a növénybe, és ez a beépülés eredményezi a növekedést. Ha ez hiányozna, a növény nem növekedhetne, sőt elszáradna! Emberileg olykor talán elképzelhetetlennek tartjuk, hogy növekedjünk, és emberileg az is; de Istennek erre olyan megoldása van, amivel semmi más nem ér fel. Nem nekünk kell erőlködnünk a növekedésben, hanem csak szelíden kell fogadnunk a beoltott Igét, ami aztán beépül és növekedést hoz. Azt is lehet mondani talán, hogy semmit nem kell csinálnunk a növekedés érdekében, de azért ez nem teljesen igaz: táplálkoznunk kell hozzá. A kisgyerek számára nem kérdés, meg fog-e nőni és mitől, ő tudja, hogy amit a szülei adnak neki, azt kell megennie és nem gondolkozik azon, hogy mivel tudná magát "megnyújtani".

Ma (okt.10.) is levittem a szemetet. Ilyenkor ősszel azonban korábban sötétedik, és sötét volt ott, ahonnan ki kellett vinnem a szabadba. A kifelé vezető ajtóhoz a kulcscsomón lévő sok kulcs közül mindig úgy találtam meg eddig a megfelelő kulcsot, hogy világos van, és láttam, melyik kulcs az: a legsimább kulcs, amin nincs semmilyen írás, se semmi. Sötétben viszont nem hagyatkozhattam a szememre, ami először nehéznek tűnt, mégis talán rögtön elsőre megtaláltam a szokásos kulcsot a sok közül: a legsimább kulcs az, amin nincs semmi, azaz a legtisztább: Jézust is a tisztaságáról ismerhetjük meg, ha valami miatt nehézzé válna a tájékozódás. Sőt, fizikai szemünket háttérbe kell szorítanunk ahhoz, hogy Jézust meglássuk: nem a láthatókra kell tekintenünk, hanem a láthatatlanra, hiszen az Ő országa nem e világból való. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.

Ma (okt.17.) érdekes dolog történt: mintha két zárat egymással kicseréltek volna. A kulcs, amely a szabadba vezető ajtót nyitotta eddig (ahova a szemetet kell kivinni) nem működött: nem is volt az ajtó kulcsra zárva, és én sem tudtam bezárni. (Tehát a zárral történhetett valami.) Viszont a takarítószertárt csak azzal a kulccsal tudtam bezárni, amellyel eddig a kivezető ajtót. Ilyenkor összezavarodom, hogy - bár fél éve tudom, kedvenc kulcsom melyik ajtót zárja - rosszul emléxem arra, hogy melyik kulcs melyik ajtót nyitja. Azt akarhatja ezzel az Úr mondani, hogy ne a "szemét" (bűn) levivésével foglalkozzak, ne én próbálgassak megszabadulni attól, amitől meg kell, hanem tudjam Istenre bízni a megtisztulásom, hiszen ő minden titkot is tud rólam, Ő képes munkálkodni bennem és megtisztítani, minden eszköze megvan rá. Erre utalhat az is, hogy az egyik szemeteszsák olyan furcsán volt telerakva mindenféle furcsasággal, hogy alig tudtam megfogni és szét is szakadt, amikor levittem, ezért aztán nem is vittem le, hanem az egyik lépcsőfordulóban lévő kiváló tárolóedényben helyeztem el a tartalmát. Innen majd leviszik azok, akiknek ez a feladatuk.
Most tehát inkább a szennyeződések feltárásának az ideje van, a többit majd az Úr elvégzni.

Igazából az Úr "szemetese" talán leginkább a porszívó porzsákjához hasonlít: oda kerülnek a felszínre került szennyeződéseink, viszont a porzsákot folyamatosan ürítik, bűneink valóban nincsenek számotartva, hanem a letett, megbánt bűnök "tárhelye" folyamatosan ürül, nem pedig gyűlik itt az, amit ide teszünk.
 

Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben (Jn.15.10.)

Elterjedt lehet nem hívő körökben, hogy a hívőknek elég rossz, mivel sok olyan dolgot "nem csinálhatnak", amit nem hívők igen. Ez a téves elképzelés valószínű azért él sokak fejében a kereszténységről, mert a Szentléleknek csak a nevét hallották, de hogy kicsoda is Ő és mit csinál, azt nem tudják.

Hívők is beleeshetnek abba a hibába, hogy a valóságosan létező Istennel való kapcsolat fenntartása, ápolása helyett vallásoskodni kezdenek és a Szentlélek természetfeletti jelenléte helyére saját földhözragadt (a földi világhoz kapcsolódó, materialista tapasztalatokon alapuló) elképzeléseiket teszik. Materialista alapokon nyugvó tapasztalat például, hogy ha hoznak egy törvényt, akkor az a törvény megkötöz, elveszi az ember szabadságát, hogy ezt vagy azt nem csinálhatom ezentúl.

Nem hívők talán sokszor azt látják, hogy a hívők gyertyákat égetnek, meghitt, áhitatos hangulatban vannak, vagy egy magyar érzelmű számára megható módon ünneplik meg a határon túliakkal együtt magyarságukat, ill. a nem hívők rádión, tévén keresztül arról értesülnek, hogy vallásos emberek ezt, azt, amazt csinálnak ekkor meg akkor, főleg bizonyos ünnepekkor. De a vallásos embereknek ezek a dolgai nem segítenek abban, hogy a törvényről alkotott materialista elképzelés rabláncai alól felszabaduljunk. Nem is ezekről a dolgokról írok tehát.

Istentől ezt az üzenetet kaptam nemrég: A Tízparancsolat nem azért van, hogy lekorlátozza az embert, hanem hogy felszabadítsa: hogy felszabadítsa a rossz alól a jóra. Pl. a parancs, hogy ne tegyek rosszat a másik emberrel, felszabadít arra, hogy jót tegyek vele - ez nem lekorlátozás, hanem felszabadítás a jó cselekedetre. Vagy hogy "ne paráználkodj", azzal nem a paráznaságtól tiltják el az embert, hanem a "nem paráználkodásra" szabadítják fel, és ez szabadság.
Az utóbbi időben sokszor előjött bennem, hogy látom, a nem hívők megtehetnek és meg is tesznek olyan dolgokat, amiket én nem, és ez zavart. De a Szentlélek felelevenítette számomra azt, amit most leírtam: a nem hívők saját magukat kötözik meg azzal, amiket tesznek, saját szabadságukat dobják el, én pedig erre irigykedtem. Pedig valójában ők a foglyok, én vagyok a szabad, és ezt nem azért írom, mert szépen hangzik, hanem mert valóságosan megtapasztalható az a szabadság, amit akkor élhetünk át, ha betartjuk Isten törvényeit, miközben Istennel ápoljuk a kapcsolatunkat a Szentlélek által. Ha a hívő rendszeresen nem fordít elég időt arra, hogy Istennel ápolja a kapcsolatot, kommunikáljon Vele, akkor az a fura helyzet áll elő, hogy összezavarodunk azzal kapcsolatban, hogy a börtönajtónak vajon melyik felén is vagyunk. Ha nem engedjük be mindennapjainkba Istent és nem keressük a jelenlétét, akkor oda juthatunk, hogy a börtönajtón elkezdünk dörömbölni, hogy engedjenek már be, ahogy azt Flinstone Frédi is tette.

Nem hívők többnyire egyáltalán nem látnak bele a Szentléleknek a börtönt tágas térré változtató áldásos tevékenységébe, de sokszor még hívők sem. Nem hívőknek olykor hiába magyarázzuk, hogy ez nem rabság, hanem szabadság, mert a Szentlélek nem materialista tapasztalatok alapján, hanem természetfeletti módon szolgál felénk, amivel a nem hívők nem tudnak mit kezdeni. És sajnos vannak magukat hívőknek vallók és hívők is, akik nem tudják, mi az igazi szabadság.

Nem utolsósorban meg kell jegyezni, hogy a börtönajtóhoz van kulcsunk. Nem mindegy, mire használjuk a kulcsot: hogy bemenjünk mi is a nem hívőkhöz a dutyiba és magunkra zárjuk ott az ajtót, vagy hogy kinyissuk az ajtót és a bent lévőket kifele hivogassuk, hogy nekik is jó legyen. Akkor csináljuk jól az evangelizációt, ha a börtönben lévők azt látják, hogy nyitva a börtön ajtaja és kívül vár a szabadság. Ha nem ezt látják, hanem fordítva, akkor nekünk kell valamin változtatnunk, de sürgősen, mert nemhogy a nem hívőknek nem tudjuk megmutatni az igazságot, de mi magunk sem vagyunk ilyenkor igazán képben.
 

Egy látásom volt: Talán nem néztem a lábam alá és úgy mentem, és olyan helyre értem, ahol nem volt talaj a lábam alatt. Csak pár lépéssel léptem túl azt a területet, ahol még volt talaj, és hirtelen nagyon megijedtem, biztos voltam benne, hogy lezuhanok rögtön. (Bár nem volt szakadék, talán csak pár méteres, nem estem volna nagyot.) Mégsem zuhantam le, hanem megálltam a levegőben (ahogy azt néha rajzfilmek szereplői szokták), és ebben a helyzetben éreztem úgy, hogy most le fogok esni. Ennek ellenére nem estem le, sőt elkezdtem emelkedni felfele, jóval magasabbra, mint amekkorát amúgy esnem kellett volna.

Nem tudom, ki hogy van a számítógéppel, ki hogyan reagál arra, amikor a számítógép nem akar valamilyen programot elindítani, hanem valami hibaüzenetet küld helyette, esetleg lefagy, újraindul. Vagy ha bekapcsolás után nem csinál semmit, nem indul el a vindóz, vagy ha el is indul, azonnal lefagy. Ezt talán azok sem szeretik, akiknek hobbijuk, mániájuk, hogy a számítógépet bütykölik, programozzák, tehát a számítógépmegszállottak sem biztos, hogy nagyon örülnek az ilyesminek.

Egy tesóval való beszélgetésem során egy számítógéphez hasonlítottam magam, hogy jobban meg tudjam fogalmazni egy problémámat. Nem számítottam rá, de oda jutottunk a beszélgetésben a Szentlélek vezetése által, hogy az a számítógép, ami én vagyok, rossz, nem igazán használható. Tudtam, hogy miről van szó, értettem, hogy ezt a saját életemben mire kell vonatkoztatnom. De ami akkor leginkább megérintett, az szintén egy hasonlat volt: Isten nagyon ért a számítógépekhez (hozzánk emberekhez), hiszen Ő alkotta azokat, és szívesen meg is javítja, helyre is hozza, ha valami nincs rendben, ha valam elromlott valamiért. Itt értettem meg, hogy Isten, a "rendszergazda" egy hatalmas számítógépmegszállott.
Isten nagyon szereti az embert, szenvedélyesen, megszállottan. Hobbija, kedvtelése az, hogy az embert helyreállítja, megsegíti, helyrehozza. Ebben leli örömét, az emberrel való foglalkozásban, abban, hogy a bűnből kihozza. És döbbenetes, hogy ebben ennyire örömét leli: minden energiáját, minden idejét szívesen arra fordítja, hogy az embert megsegítse, megszabadítsa a bűnöktől. Nemhogy nem veti el a bűnöst, de örömét leli abban, ha javítgathatja. Isten egy "megszállott": megszállottan, szenvedélyesen szereti az embert. Talán egy olyan rendszergazdához, "számítógép-megszállotthoz" lehet hasonlítani, aki soha nem bosszankodik, ha a számítógép hibaüzeneteket küld, nem futnak rajta egyes programok, valami nem működik rajta vagy esetleg be se lehet kapcsolni, hanem ilyenkor kiélheti hobbiját, kedvtelését: megkeresi a hiba okát, javítócsomagokat ír a számítógépre, elmélyült munkába kezd, amiben nagy örömét leli.
Néha talán sablonná válhat az, hogy "szeret az Isten", és nekem nagyon jól jött ez a számítógépes hasonlat, megértettem valamit abból, mit jelentek Isten számára, hogyan viszonyul hozzám Isten, hogyan viszonyul a bűneimhez: olyan szenvedélyesen szeretett, hogy az életét adta a bűneimért, és szeretete ezzel nem fejeződött be, azóta is szenvedélyesen szeret és kész odaszánni magát arra, hogy a bűneimből megszabadítson; nem bosszankodik a bűneim miatt, mint a felhasználó a hibaüzenetek miatt, hanem örömét leli abban, hogy a hibaüzenetek, hibák forrását elhárítsa, elhárításában munkálkodjon. Olyannyira sokat jelent számára ez, hogy az életét, saját magát is képes volt odaadni azért, hogy ezt a szolgálatot végezhesse az ember felé: saját magáról lemondott, hogy saját magát megoszthassa a bűnös emberrel, hogy ezáltal a bűn fogságából kijöjjön. Úgy is érthetjük ezt, hogy a saját "alkatrészeiről" lemondott, hogy azokat nekünk adhassa, hogy ha valami nem működik, elromlott bennünk, azt kicserélje a saját működő alkatrészére. Ha arról lenne szó, hogy a saját "alkatrészeimről" le kell mondanom, megijednék, gondba lennék, mert az "alkatrészeim", alkotórészeim szorosan, alapvetően hozzám tartoznak. De Jézusnak nem okozott gondot, hogy saját magáról lemondjon és ilyen módon önmagát megossza velünk.

Egy másik dolog az utóbbi időben, amivel Isten szeretetéből adott nekem: az utóbbi időben az imádság nem mindig megy, sokszor hanyagolom. Isten erre többször szólt hozzám igehirdetések által is, hogy Ő imameghallgató Isten, és hogy mennyire szereti, értékeli, ha a gyermekei szólnak hozzá. Megérintett engem, hogy tényleg ennyire sokat jelent Neki, ha szólok hozzá. Tényleg szinte "buli" van a Mennyben, ha megszólítom, ennyire örül ennek?
 

Egy számomra érdekes, új dologra mutatott rá az Úr a héten a bűnökkel, bűnös cselekedetekkel kapcsolatban. De először is a következőt kell megjegyezni:

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. (Ef.2.8-9.)

Szóval nem a cselekedeteink miatt üdvözülünk, ezt fontos tisztázni.

Mégis, nem nagyon nyugtatja meg az embert, ha bűnöket követ el újra meg újra. Mit lehetne ez ellen tenni?
Megtérés, újjászületés előtt az embernek csak egyetlen természete volt, az óemberi természet, amely eredendően bűnös és ezért a bűn elkövetésére készteti az embert. Újjászületéskor megszületik egy új ember, új természet bennünk.
 

Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk. (Ef.2.10.)

Tehát a jó cselekedetek, amiket megtehetünk, már előre el vannak készítve, Isten előre elkészítette nekünk ezeket a cselekedeteket. Nekünk fel kell ismernünk minden szituációban, hogy mik ezek a jó cselekedetek és meg kell cselekednünk azokat. Nem az tehát a cél, hogy agyilag kitaláljunk valami jót, amit megtehetünk, hanem Istentől venni el, kérni el, hogy mutassa meg, milyen jó cselekedeteket készített el számunkra. Ez szorosan kapcsolódik a számunkra személyesen kijelölt keskeny úthoz, amit Isten készített el nekünk, és ahhoz, hogy meghalljuk a Szentlélek vezetését - ezekről nagyon sokat írtam újabban, meg arról, hogy Isten hogyan vezetett el ide engem, hogyan vezet ebben tovább: elkezdtem bizonyos apró "rendkívüli" dolgokat tenni, amikről láttam, hogy Isten valami jót, különöset hoz ki belőlük, és ezután már úgy hozta Isten elém ezeket a lehetőségeket, hogy nem is kerestem.
És azt látom, Isten idővel egyre csak több ilyen lehetőséget hoz elém, amik egyre inkább kitöltik az időmet, ha megcselekszem, egyre több "előre elkészített cselekedetet" hoz elém. Idővel jött egy "bökkenő", hogy nekem is lenne elképzelésem arról, hogy mivel töltsem az időmet, és ez az elképzelés nem esett egybe az előre elkészített cselekedetekkel. Ez nem ért váratlanul, mert az Úr már előre figyelmeztetett arra (más dolog kapcsán), hogy ne akarjak önállóskodni, a saját akaratomat, elképzeléseimet, "hóbortjaimat" fontosnak tartani és véghezvinni. Ez megérintett engem, és elkezdtem életem bizonyos területén erre törekedni. Ezután időnként az előre elkészített cselekedetek pont olyan időpontra estek, amikor én valami mást szerettem volna csinálni, ami egyébként nem is tetszene Istennek, tehát bűn lenne. Ilyenkor picit sajnáltam is magam, hogy le kell mondanom a kedvtelésemről, elképzelésemről, bár nagy gondot nem okozott, mert Isten erre előre felkészített, ahogy írtam, és nem is unatkoztam a kedvtelésem, saját elképzelésem véghezvitele helyett, hiszen a tennivaló, szolgálat, amit az Úr adott helyette szintén nagyon le tudott kötni és örömöt is okozott.
És ezzel jött számomra egy újfajta megvilágosodás: a bűn cselekvése helyett lehetőség van megtalálni azokat a jó cselekedeteket, amiket az Úr elkészített számunkra arra az időpontra is, amikor történetesen éppen saját elképzeléseink alapján valami bűnös dolgot szeretnénk csinálni.

Végső soron talán nem is az a baj, ha bűnt követünk el, bűnös cselekedeteket viszünk véghez, melyek a test kívánságai. Talán nem is elsősorban a bűn kiszorítására kell törekedni, hanem megtalálni azokat a cselekedeteket, amiket a bűn helyett éppen akkor az Úr szolgálata keretében megtehetünk.

Új megvilágításba került számomra a bűn kérdése: nem az a lényeg, hogy ne kövessünk el bűnt (emberileg erre úgyse nagyon lennénk képesek), hanem az, hogy amikor tudunk jót, Isten előtt kedves dolgot cselekedni, cselekedjük meg! Ahogy erre törekszünk, idővel egyre több ilyen jó cselekedetre való lehetőséget fogunk meglátni, és idővel egybe fog esni az az időpont, amikor valami bűnt akarnánk emberileg elkövetni és az az időpont, amikor nem kerülhetjük el azt a jó cselekedetet, amire Isten éppen hív. Ilyenkor valami történik, de ezzel még egyáltalán nincs vége a dolognak.

Tegnap eszembe jutott egy új "bibliafordítás" lehetősége. Gyakorlatilag az összes bibliai Igét el lehetne mondani imában hálaadásként, a Biblia elejétől a végéig. Nézzünk néhány példát, rögtön a Biblia elejéről:

1.Móz.1.1-4. Köszönöm, hogy megteremtetted az eget és a földet. Hálát adok, hogy Lelked már ott lebegett a vizek felett, amikor a föld kietlen és puszta volt és sötétség volt a mélység színén. Hálát adok neked, hogy azt mondtad, "legyen világosság" és világosság lett, és hogy a világosságot elválasztottad a sötétségtől.

Még néhány példa:

Akár a száraznak tűnő nemzetségtáblázatokért is lehet hálát adni, pl. Mt.1.2. Köszönöm, hogy Ábrahámtól megszületett Izsák, Izsáktól Jákob, és Jákob pedig Judát nemzette és a testvéreit is. Azért is jó ilyenekért hálát adni, mert olykor Isten természetfeletti beavatkozása kellett ahhoz, hogy valakinek fia szülessen, így a közbeavatkozásáért is hálát lehet adni. Aki jobban ismeri a Bibliát, a nemzetségtáblázatoknál azokért az eseményekért is hálát adhat, amik az adott generációhoz vagy személyhez kapcsolódnak. Nem muszáj mereven ragaszkodni ahhoz, hogy kizárólag az adott Ige tartalmáért adjunk hálát, hanem felidézhetjük azokat az egyéb Igéket is, melyek az adott Igéhez kapcsolódnak. Így például azért, hogy Ábrahámnak akkora hite volt, hogy képes lett volna feláldozni Izsákot, de Isten végül nem vette el tőle, hálát lehet adni az adott ószövetségi Igehelynél is (1Móz 22.), a nemzetségtáblázatoknál is és a hit hőseinél is a Zsid.11-ben.

Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt. (Mt.7.13-14.)

Egyfelől ott van a keskeny út: le kell mondanunk bizonyos nekünk tetsző dolgokról, meg olyan dolgokról, amikről esetleg úgy gondoljuk (sokszor jogosan), hogy alapból jár nekünk. A hívő élet arról szól, hogy nem én vagyok a középpontban, hanem Isten és más emberek. Nem az van a középpontban, hogy nekem mi hiányzik, mi kéne, én mit szeretnék, mit akarok, hanem az, hogy Isten mit akar velem, mit mond nekem (ennek személyes megértéséhez, meghallásához kell a Szentlélek vezetése), és az, hogy én mit tehetek másokért, hogyan segíthetek másoknak. A világ csábításairól (saját vágyak, célok, kényelmünk, jólétünk hajkurászása) a figyelmemet Isten akaratára kell fordítanom. Nagyjából erről szól a keskeny út, és minél inkább meghallom Isten szavát, amit szól hozzám, a Szentlélek vezetését, hogy mit tegyek, annál inkább nem is marad időm a világ csábításaival foglalkozni, és végül úgy megyek előre ezen az úton, mint kés a vajban. (Ez kapcsolódik egyébként a Teljes odaszánásról című bejegyzésben leírtakhoz.) És ez tölt be igazán örömmel, békességgel, ez hoz gyógyulást és ha kell, egyéb csodákat akár, valóságos célt ad életünknek!

Mert a kiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. (Róm.8.14.)

Másfelől ott vannak a problémáink: mindenkinek vannak problémái, sokszor irigyek vagyunk másokra, mert nekik látszólag nincs olyan problémájuk, mint nekünk, na nem mintha olyan nagyon bele tudnánk látni abba, hogy a másik embernek milyen problémái vannak. Ezeknek a problémáknak nem sokféle oka lehet, hanem egyetlen: Isten meg akar ezzel valamire tanítani, formálni akar általa! Persze emberi szemmel nézve a problémáinkat vissza lehet vezetni különböző okokra, amikor sérüléseket szenvedünk lelkileg, amikor belénkrúgnak, megaláznak, elutasítanak, esetleg mindezt sorozatban, és még ki tudja, milyen okai lehetnek problémáinknak. Nem mondok újat azzal, hogy a mai világban rengeteg forrása lehet annak, hogy egy ember lelkileg súlyosan meg legyen terhelve, a pszichiátria és az öngyilkosság fogalma is mindenki előtt ismert.

Jézus mondja: Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.  (Mt.11.28.)

Mégis, hol kapcsolódik össze a kettő (a keskeny út és a problémák)? Az első bekezdésben utaltam már rá, szinte le is lőttem a poént: nem a problémámmal foglalkozom, hanem megyek előre a keskeny úton, Jézusra nézek. Naná, merthogy ez olyan nagyon egyszerű. Nem, sokszor nem egyszerű. Vannak olyan vágyaink, céljaink, amik emberileg teljesen érthetők, és időnként borul a bili, mert ezekkel ellentétes irányba kell haladnunk. Valamikor a problémák maguk azok, amik rákényszerítenek egy olyan útra, ami maga a keskeny út; és emberileg nem ezt az utat akarjuk járni, ami tele van alapvető dolgokról való lemondásokkal. Sokszor a problémáink behatárolnak minket elég erőteljesen, és menekülnénk el ebből valahova... ha lehetne, de nincs hova. Idézek egy e-mailemből, amit nemrég küldtem egy barátomnak:

Próbálok járni azon a keskeny úton, ami számomra lett kijelölve, mérsékelt sikerrel. Emberileg eléggé értelmetlennek tűnik és látszólag sehova nem vezet. Igaz, a szeretetre tanít engem ezzel az Úr, és ez jó, de nem teljesen érzem, hogy ez annyira jó lenne, sőt. Nehéz néha nem a láthatókra, az emberi, földi dolgokra és törvényszerűségekre nézni, hanem a láthatatlanra. Néha nehéz lemondani a saját érdekeinkről, dolgainkról, elképzeléseinkről. Nem mond igazat, aki azt mondja, hogy ez könnyen megy. Bár rendszeres és élő közösségben az Igével ez azért jelentősen könnyebb és ez hoz mindenre megoldást végső soron, az Istennel való élő kapcsolat, így fel sem tűnik, és az ember csak megy előre az úton.

Persze általában pont akkor borul a bili, amikor nem vagyunk a legjobb kapcsolatban az Igével, amikor nem tudunk hittel arra nézni, hogy Istennek csodás terve van velünk, hanem a földi, fizikai világban látjuk magunkat - olyannak, akinek kész, vége, annyi.
Ilyenkor szokták valami jó csattanóval lezárni, hogy de akkor jön Isten és megszabadít. Nem akarok jól bevált általánosságokat és keresztény közhelyeket írkálni. Inkább leírom, amit én tapasztaltam legutóbb.

A problémákkal küzdő keresztények egy része sejti, hogy Istennek mi a célja azzal, hogy olyan nehéz az élete, mit akar ebből Isten kihozni. Ez sem lehet túl könnyű, de ha valakinek fogalma sincs, hogy miért vannak a problémái, mire akarja Isten megtanítani, milyenné akarja formálni a problémák által, az még nehezebb. Én az utóbbi csoportba tartozom, és nem éppen felemelő azt tapasztalni, hogy az életem emberi szemmel nézve olyan irányba halad, aminek abszolút semmi értelme, sőt talán még csak rosszabb lesz.

Miképen hogy nem tudod, melyik a szélnek útja, és miképen vannak a csontok a terhes asszony méhében; azonképen nem tudod az Istennek dolgát, a ki mindeneket cselekszik. (Préd.11.5.)

(Meg kell említeni, hogy nagyon könnyen el tudom felejteni, hogy olyan szituációkba is belevisz Isten az említett problémákon kívül, amikről határozottan látom, hogy a javamat szolgálják! Írtam régebben ezekről is (pl. itt), amikor bizonyos lépéseket teszek bizonyos irányba, és idővel már nem én keresem ezeket a lépési lehetőségeket, hanem az Úr visz bele ilyen szituációkba. Félre kell tenni a búsmagyar pesszimista szemléletet, mert tényleg hajlamos az ember ezeket a pozitív dolgokat elfelejteni, amik igenis ott vannak az életünkben, akkor is, ha éppen a problémánk nyom le.)

A legutóbbi megtapasztalásom a következő: tegnap többször és hosszabb időre kerültem olyan szituációba, amitől az őrület határára kerülök: tehetetlennek is érzem magam a szituációval szemben és egyáltalán nem látom, hogy valami pozitívat hozna ki belőlem,  formálna engem az Úr ezáltal, sőt, inkább nem is írom le, hogy mik fordultak meg a szituációban az agyamban (jobb, ha nem tudja senki). Ilyesmi szituációk viszonylag gyakran előfordulnak, de tegnap fokozottan jöttek. (Megjegyzem azt is, hogy tegnap vihar volt, nem akármilyen, ami egész Magyarországon végigsöpört.) Valahogy béketűréssel megpróbáltam kitartani ezekben a szituációkban, de idegileg eléggé használhatatlan állapotba kerültem tőlük. Mi értelme ennek? Mire akar ezzel az Úr formálni, tanítani? Ezekben csak tönkremenni lehet.
Kicsit később folytattam a mindennapi teendőimet, közben emberekkel is kommunikáltam, és azt vettem észre, hogy miközben kommunikálok velük, valahogy nagyobb békesség, szeretet van bennem irántuk, miközben alig láttam ki a vihar romjai alól. Fogalmam sincs, hogy lehet ez, hogy ezek az idegtépő szituációk megváltoztatják az emberekhez való viszonyomat, de ez történt. Mégiscsak van értelme!
 

Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz, sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság. Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében. Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! és jól tudja ezt az én lelkem. (Zsolt.139.11-14.)