Régebben és mostanában is előkerült a téma, hogy ha hitbeli "erőfeszítéseinket" Isten megjutalmazza, akkor sem kell megállni, akkor sem kell azt gondolni, hogy elértük a csúcsot. Most hallgattam egy tanítást, amiben megint előjött ez a téma, kicsit más megközelítésből. Itt úgy közelítették meg a dolgot, hogy az esetleges pozitív érzelmekkel, amikkel Isten megjutalmaz bennünket, a hit szempontjából nem kell foglalkozni, csinálni kell mindent úgy, ahogy előtte, nem szabad leállni a hittel.
Alaposabban kifejtve, a lelkünket (értelem, érzelem, akarat) nem szabad összekeverni a szellemünkkel. A megtért hívő ember három részből áll: test, lélek, szellem. A szellem az a része az embernek, mellyel Istenre néz, nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra, ezekről van meggyőződése és ezeknek megfelelően irányítja, teszi a dolgait. A szellemünk által vagyunk képesek a számunkra kijelölt keskeny úton haladni előre, melynek során saját elképzeléseinket, terveinket alárendeljük az Igének és Isten vezetésének. Ez nem függ össze azzal, hogy hogyan érezzük magunkat, azaz hogy a lelkünkben mi van. Akár pozitív, akár negatív változás áll be lelkünkben az utunk során, nem az a mérvadó: ez alárendelve kell, hogy legyen Isten vezetésének, az Igének. Régebben nem volt még olyan erős a Szentlélek kenete, mint napjainkban, az utolsó időkben, régebben a különféle pozitív érzelmi állapotok kevésbé "színesítették" a hívők életét. Nekünk az utolsó időkben is tudnunk kell úgy élnünk, megélnünk a hitünket, mintha "nem történne semmi". Persze Isten megjutalmazza azokat, akik Őt keresik, de ha tegyük fel, mégsem így lenne (persze így van ez és így is lesz, csak feltevés, hogy nem), akkor is tennünk kéne a dolgunkat, tenni, amit Isten ránkbízott: nem az a fontos számunkra, hogy Isten ezért megjutalmaz-e vagy sem, hanem az iránta való szeretetből úgy kell, hogy hozzáálljunk, hogy mindenképpen megtesszük azt, amit mond. Így tudunk egyre beljebb és beljebb hatolni az Ő jelenlétében, az Ő vezetésében, a Neki átadott életben.
Rossz dolog, ha valaki a keresztény életét ezekre az érzelmekre és megnyilvánulásokra építi rá - ahogy az igehirdető mondta.
Valahol láttam egy rajzot, ami a keresztény életet egy vonathoz hasonlítja: az van írva a mozdonyra, hogy HIT, a vagonokra pedig ÉRZELMEK, GONDOLATOK, AKARAT. Ez jól szemléltetni, milyeneknek kell lennünk. Az ember olykor hajlamos pl. az érzelmi állapotokat Isten vezetésével azonosítani és erre az időre a hitet "kikapcsolni". Ilyenkor van az, hogy amire az adott érzelmi állapotban indíttatást érzek, abba belemagyarázom, hogy azért cselekszem, mert Isten azt akarta. Így pl. negatív érzelmi állapotban ha másokat kiosztok, arra azt mondom, az az Úrtól volt, vagy ha pozitív érzelmi állapotban sok dolgot elnézek, akkor az volt az Úrtól. De nem így van. Érzelmeink helyett Isten vezetésére kell nézünk, Tőle kérni mindig tanácsot, hogy milyen szituációban hogyan viselkedjünk. A keresztény élet egyik fontos alapeleme önmagunk megfeszítése, nem pedig önmagunk, érzelmi állapotunk "kiélése".
Újabban ezzel kapcsolatban írtam itt több bejegyzést és az Úr mégis újra meg újra ugyanazt mondja nekem, mint most is, amit leírtam. Mondhatnám, ezzel most nekem nem mondott újat. Mégis, Ő újra meg újra ezt mondja. Valószínű azért, mert vannak olyan területek az életemben, amiket nem tudtam még ennek teljesen alárendelni, akkor is, ha úgy ÉRZEM, hogy korábbi elképzeléseimhez képest sokkal többet sikerült ebből a dologból megragadnom, mint pl. 2 hónapja vagy akár 3 éve.
