HTML

Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Hitbeli megtapasztalásaimat, gondolataimat gyakran le szoktam írni. Először csak szórakozásból nyitottam a blogot, majd jött az ötlet, hogy ha úgyis leírom a hitbeli dolgokat, akkor miért ne írjam azokat ide a blogba. Bízom benne, hogy aki olvas a blogomból, annak áldáseső fog a nyakába zúdulni és telibekapja őt Isten szeretete, ami ugyebár finoman szólva felülmúlja piciny kis képzeletünket. Na, nem azért bízom ebben, mintha olyan ügyes lennék a blogírásban, hanem azért, mert az áldáseső egyrészt mindenkinek mindig jól jön, másrészt meg hátha Isten van olyan kegyelmes, hogy a "grafomániámat" valami értelmesre felhasználja. A Szentlélek könnyeket felszárító és terheket a vállunkról leemelő szeretete ragyogja be a blog olvasóinak bensőjét, ahogy a felkelő Nap egy téli reggelen beragyogja a hóval fedett friss, csillogó tájat!

Friss topikok

Nem csak nosztalgia - avagy: felszínen maradni a próbák között

2010.05.02. 23:19 Czimby

Számomra réges régen volt már, amikor Isten legelőször szólt hozzám istentiszteleteken. Még megtérve sem voltam és nem tudtam túl sokat Istenről. Talán még gyerek voltam, talán már nem, nem emlékszem. Időnként a család jóvoltából eljutottam istentiszteletekre. Hittem Istenben és próbáltam megfelelni neki, próbáltam néhány dolgot úgy csinálni, ahogy az szerintem tetszik neki. És amikor nagy ritkán istentiszteletekre eljutottam, nagy meglepetésemre pont arról volt szó, hogy amiben próbálom Isten akarata szerint tenni a dolgokat, azokat úgy is kell csinálni. Mai fejjel elgondolkoztatónak tartom, hogy Jézus személyével, megváltásával, kereszthalálával, feltámadásával nem tudtam volna akkor még mit kezdeni, nem is értettem volna, de valamiféle nyitottság volt bennem Isten felé és Ő megmutatott nekem dolgokat, amiket ha megcselekszem, az kedves lesz Őelőtte. Emlékszem, egyszer megfogalmazódott bennem, hogy a többi embert különbnek kell tartani magamnál, ezt valami rejtélyes oknál fogva sikerült is megvalósítanom és boldog voltam. Ekkor jutottam el istentiszteletre és pont valami ilyesmiről lehetett szó, ha jól emlékszem. Talán még volt néhány ehhez hasonló eset, már amennyire erre vissza tudok emlékezni kb. 20 év távlatából. (Egyébként pedig, érdekes módon mindig az volt a problémám, úgy érzem, hogy csak nem olyan régen kezdett el a Szentlélek személyesen vezetni engem, szólni hozzám.)

Azért írtam ezt le, mert ma este istentisztelet után arra figyeltem fel, hogy hasonlókat élek át Isten vezetésével kapcsolatban, mint kb. 20 éve. Nemrég arról írtam, hogy dicséret alatt megmutat valamit az Úr nekem és utána az igehirdetésben erről kezdenek beszélni. Most ez annyiban változott, hogy nem dicséret alatt mutat valamit az Úr, hanem még napokkal azelőtt jövök rá valamire, hogy hogyan kéne csinálnom bizonyos dolgokat Isten szerint (persze még nem is tudatosul, hogy ez az egész a Szentlélektől jött, csak egyszerűen jónak érzem abba az irányba menni, arra törekedni) és istentisztelet alatt erről megerősítést kapok. Ez teljesen ugyanaz, mint amiket 20 éve átéltem. Érdekes, hogy így istentiszteleten gyakorlatilag nem hallok újat, de felszínre kerülnek olyan elhatározásaim, döntéseim, melyek addig talán nem is igazán tudatosultak, egyszerűen csak elkezdtem törekedni arra, hogy azok szerint éljek.
Az elmúlt két hét alatt legalább kétszer volt ilyen. Mindkettő hátterében az "elértem a csúcsot - hogyan tovább?" nevű jelenség áll. Régebben, mint már talán többször írtam, az volt a gondom, hogy ilyen elégedett, látszólag problémáktól mentes állapotot elérve leálltam a hitéletemmel. Minden jó, minden csodálatos, nem fordulok már Istenhez, mert anélkül is jól érzem magam. Aztán később újra jöttek a problémák, újra elkeseredtem, visszacsúsztam és előlről kellett kezdeni az egészet. De pár éve egy olyan szeretetét ismertem meg Istennek, mint aki nem csak örök életet ad, addig meg majd kihúzzuk valahogy, hanem aki a kereszten mindenét elvesztette azért, hogy én ne szenvedjek hiányt a földi életem során. Ez a fajta szeretet megváltoztatta a hitéletemet: mélyebben megmosott Jézus vére és már nem önmagamnak élek. Már nem az számít, elérem-e a nekem éppen csúcsnak számító állapotot, vagy súlyos problémák rémhada vesz-e körül. Mindegy, milyen a lelkiállapotom, mindegy, hogyan hat rám a környezetem, csak egy számít: az Úrnak élni.
Visszakanyarodva az eredeti témához, az utóbbi időben az "elértem a csúcsot - hogyan tovább?" érzés "uralt le". Én azonban igyekeztem felülkerekedni ezen a "súlyos problémán", éltem tovább a hitéletem, imádkoztam, olvastam a Bibliát, annak ellenére, hogy érzéseimre hallgatva kényelmesen hátradőltem volna a fotelban és nem csináltam volna semmit. Azt imádkoztam sokszor, hogy "Uram, szükségem van Rád, akármi is legyen, akárhogy is érezzem magam, mert nélküled nem tudnám úgy csinálni a dolgokat, ahogy kéne. Tölts be Szentlélekkel, adj bölcsességet, hogy amit csak teszek, azzal a Te országodat építsem, ne a saját fejem alapján, hanem a Te akaratod szerint". Nem sokkal ezután egy gyülekezeti alkalmon volt szó a Mt.5.3-ról, miszerint a szellemi szegények boldogok, mert övék Isten országa. Én a lelkiállapotom ellenére felvállaltam Isten előtt, hogy szükségem van rá, szegény vagyok nélküle, ha a magam erejére támaszkodom, és ugyanezt erősítette meg bennem ez a gyülekezeti alkalom. Nem mondott újat ezzel, de megerősített abban, hogy a pozitív lelkiállapotom által kiváltott érzés elleni harcot jól gondolom. Azóta is törekszem arra, hogy ne bízzam el magam, hanem kérjem Isten segítségét, vezetését a tetteimre. Ma istentiszteleten újra volt szó erről, a következtő Ige került elő:

A Laodiczeabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete: Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen. (Jel.3.14-17.)

Régebben, amikor a Szentlélek még nem elevenítette meg előttem az Igéket, aggódással töltött el ez az Ige és sok más Ige is, hogy vajon rám vonatkozik-e, hogy langymeleg vagyok, és ha igen, akkor most mi lesz. De most nem ez történt természetesen, hanem inkább megnyugtat és örömmel tölt el ez az Ige, arról nem is beszélve, hogy így tudom, hogy ez az állapot nem egy egyedüli jelenség, ami csak rám lenne jellemző, hanem Jézus direkt kérte Jánost, hogy erről írjon egy gyülekezetnek. Azonnal észrevettem, hogy gazdagnak kezdtem érezni magam, akinek semmire sincs szüksége, de kimondtam, hogy ez nem igaz, mert szegény vagyok és szükségem van Isten vezetésére, arra, hogy szóljon hozzám, adjon bölcsességet, stb. Ezt írtam még a jegyzetfüzetembe: "Ha "toppon" vagyunk, ne csapjon be az az áldásszint, amin vagyok. Az Úr többet akar adni! Ne mondd, hogy sokad van! Isten szemében ez kevés."

Hogy ellentmondásos legyek, a "toppon levéssel" egyidejűleg élem át a próbákat is. Ahogy a "toppon levéssel" az a kísértés jár, hogy ne foglalkozzak Istennel, mert így is jól érzem magam, úgy a próbákkal meg az a kísértés jár, hogy az ember elkeseredjen, maga alá kerüljön, így meglankadjon a jó cselekedetekben, mások segítésében. Valóban nem könnyű sokszor jót cselekedni akkor, amikor nyomás van rajtunk. A "természetes" reakció, hogy ilyen helyzetekben az ember maga alá kerül, önmaga kerül a középpontba és arra már kevésbé lesz hajlandó, hogy másokkal jót tegyen, ez ilyenkor különös erőfeszítést igényel. És az elmúlt pár napban ez is megfogalmazódott bennem: mindegy, milyen nehéz, milyen problémáim vannak, akkor is tenni kell Isten előtt kedves dolgokat, másoknak segíteni és hasonlók. Úgyis Isten kezében van az életem, majdcsak kihoz ebből az egész problémából is valamit, nem úgy ismerem, mint aki ezt ne tenné meg, és ennyivel én meg miért ne erőltessem meg magam egy kicsit és nyeljek le szó nélkül dolgokat, amik rosszul esnek, miért ne viselkedjek szeretettel olyanokkal szemben, akikkel ilyenkor nem megy egykönnyen. Ezt a mai istentiszteleten Isten megerősítette bennem, az egész istentisztelet mondanivalóját így tudnám nagyon frappánsan és tömören összefoglalni: Jót cselekedve tűrjünk!

 Mert az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arczul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: A ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre: A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel gyógyultatok meg. Mert olyanok valátok, mint tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához. (1Pét.2.19-25.)

Jön a kísértés, hogy ne foglalkozzak Istennel, mert nélküle is jól érzem már magam. Jön a kísértés, hogy a nehézségek között lázadozzak és ne legyek engedelmes. Mégis, Isten valahogy rávezetett, hogy ezektől függetlenül azt tegyem, ami az Igével összhangban van. Egyszerűen úgy érte el ezt velem, hogy megmutatott a szeretetéből valami többet és ez erőt adott ehhez, utat mutatott ehhez.

Köszönöm, Uram, a szereteted!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nameless.blog.hu/api/trackback/id/tr901969972

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása