Sokszor eszembe jut az, amit ebben a bejegyzésben (Álmomban a Szentlélek leszállt) írtam le. Időnként az ember bekerül Isten jelenlétébe, és akkor valami csodálatosat él át. Jobb esetben a gyülekezetben ezek az átélések rendszeresek. Az idézett bejegyzésben leírt dolog kapcsán figyeltem fel arra, hogy ha nem gyülekezetben vagyok, hanem itthon kettesben vagyok Istennel, akkor a jelenlétéből, szeretetéből még többet tud mutatni, még kedvesebbnek tapasztalom meg Istent. Még egyszer volt ilyen, amikor Isten még kedvesebb jelenlétét éreztem, mint amit a gyülekezetben szoktam, ez tavaly szeptember-október környékén lehetett. Akkor hétköznapi teendőim végezve elmentem ebédelni is, és közben végig éreztem valami nagyon szelíd, kedves jelenlétét Istennek, és ezzel együtt egy késztetést arra, hogy utazzak fel Budapestre, ahol este lesz egy istentisztelet. Akkortájt újították fel a vasúti sínt, így csak busszal, bonyolultabb módon lehetett Budapestre feljutni, amiben ráadásul semmilyen tapasztalatim nem volt, és végül nem vágtam neki az útnak, de ha késéssel is, egy barátommal (gyülekezetből testvérrel) autóval felmentünk Pestre és az istentisztelet végén ott voltunk.
Talán november eleje óta gondolok arra, hogy Isten valójában olyan, amilyennek a legközvetlenebb jelenlétében megtapasztaljuk, és nem csak akkor olyan, hanem mindig. Mindig olyan szelíd és kedves, gondoljunk róla akármit is. Régebben különféle felekezeteknél hallottam mindenfélét Istenről, hogy ilyen meg olyan próbát megenged az életünkben, meg hogy ilyen meg olyan nehézségek által formál minket, meg hogy majd akkor számíthatunk arra, hogy valamit megkapjunk tőle, ha ennek és annak a feltételnek eleget teszünk, stb. Szerintem ezeket mind el lehet felejteni, és csak azt kell elfogadni, ahogy Isten személyesen mutatkozik be nekünk. Kedvessége és szeretete minden képzeletet felülmúl, és ez a lényeg. Az is meg van írva természetesen, hogy akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de valahogy mégsem egy főállású dorgálós istent kell elképzelnünk, hanem a lényeg akkor is az, hogy Ő annyira szeret, hogy az életét adta értünk és vállalt minden szenvedést helyettünk. Dorgálni mindenki tud, ez nem nagy kunszt, az elképzelhetetlen szeretet viszont annál figyelemreméltóbb tulajdonság, és a dorgálás is csak ennek keretében képzelhető el. Nekem csak segít az, hogy igyekszem tudatosítani magamban, hogy Isten mindig olyan kedves és szerető, mint amilyennek megtapasztaltam. Amikor imádkozom, próbálok ezekre a megtapasztalásaimra gondolni, hogy tudatosítsam magamban, hogy milyen is az, Akihez imádkozom.
Az utóbbi időben abba az irányba vezetett az Úr, hogy a rászorulókon segítsek. Ez elkezdett rendszeressé válni, és ez számomra anyagilag is több kiadást jelent. Eleinte kételkedtem, és attól féltem, hogy ez kihasználás lehet az irányomba. Egyik módja ennek tesztelésének, hogy az ember örömöt érez-e ilyenkor, vagy inkább egy rossz érzés járja át, hogy már megint lehúztak. Azt hiszem, a Szentlélek is ezzel erősít meg minket, hogy ha örömöt érzünk akkor, ha valamit megteszünk, akkor az Tőle van. Azért mégis csak volt bennem egy kis aggódás, hogy tényleg ezt kell-e tennem, és hogy anyagilag a többletkiadás nem lesz-e gond számomra. Imádkoztam, és Isten kedves jelenlétére gondoltam, kértem, hogy ezzel a jelenlétével látogasson meg újra. Egyszer csak átjárt egy felszabadító érzés, és közben azt éreztem, hogy teljesen szabad lehetek az adakozásra, nem kell attól félnem, hogy a bankszámlám elérné a nullát. Hangot nem hallottam, hogy valaki szólt volna hozzám, csak ezek a gondolatok jöttek elő valahonnan a semmiből egy különös felszabadultság érzése közben. Pár napra rá, egyébként november 9-én volt egy keresztény összejövetel, ahol dicsőítő dalokat énekeltünk, és a végén volt egy kis igei szolgálat is. Ott a szolgáló elmondta, hogy ő készült ugyan valamilyen témával, de nem arról fog beszélni, mert közben szólt hozzá az Úr, hogy valami másról beszéljen. Lejegyzeteltem, amiket mondott:
Ha nem azt nézzük, mennyink van és az meddig elég, hanem Istennek adjuk át az életünket, akkor nem fog elfogyni. Lesz elég. Akkor van mitől félned, ha a saját kezedben van az életed, nem Isten kezében.
Azt hiszem, ezzel eléggé jól megerősített az Úr, hogy nem kell attól félnem, hogy elfogy a pénzem, ha arra fordítom, amire Ő mondja. Tehát legyek szabad arra, hogy ilyen módon is cselekedjek jót.
„Mellesleg", miután imádkoztam és szólt hozzám az Úr egy felszabadult érzés kíséretében, másnapra én is mintha megváltoztam volna. Ahogy mentem az utcán, arra figyeltem fel, hogy sok rossz érzés, rossz gondolat, ami jönni szokott, most nincs. Az elején hivatkozott bejegyzésben írtam arról is, hogy Isten nagyon kedves jelenléte leszállt álmomban és akkor gyógyulások történtek. Úgy látszik, ez a gyógyulás engem is utolért. Az idézett bejegyzésben álmomban egy buszmegállóban voltam, és talán beállt egy busz, és ott szállt le az Úr jelenléte, a buszmegállóban és a buszon is, én pedig valahol az első ajtónál lehettem. A valóságban ez után az álom után pár évig busszal jártam dolgozni egy új munkahelyre, de előtte hosszú éveken át nem volt jellemző rám a buszozás. Nem tudok róla, hogy felszálláskor bármikor is történt volna bármi, tehát nem tudom, van-e az álmom és a valóság között ilyenfajta összefüggés is. Talán egyszer megtudom.
