És harmadnapon menyegző lőn a galileai Kánában; és ott volt a Jézus anyja; És Jézus is meghivaték az ő tanítványaival együtt a menyegzőbe. És elfogyván a bor, a Jézus anyja monda néki: Nincs boruk. Monda néki Jézus: Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony? Nem jött még el az én órám. Mond az ő anyja a szolgáknak: Valamit mond néktek, megtegyétek. Vala pedig ott hat kőveder elhelyezve a zsidók tisztálkodási módja szerint, melyek közül egybe-egybe két-három métréta fér vala. Monda nékik Jézus: Töltsétek meg a vedreket vízzel. És megtölték azokat színig. És monda nékik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak. És vittek. A mint pedig megízlelé a násznagy a borrá lett vizet, és nem tudja vala, honnét van, (de a szolgák tudták, a kik a vizet merítik vala), szólítá a násznagy a vőlegényt, És monda néki: Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót: te a jó bort ekkorra tartottad. Ezt az első jelt a galileai Kánában tevé Jézus, és megmutatá az ő dicsőségét; és hivének benne az ő tanítványai. (Jn.2.1-11.)
Ahogy jobban megnéztem a kánai menyegzőről szóló történetet, egyértelmű lett számomra, hogy Jézus parancsára a vízből merítettek és azt vitték a násznagynak. Nem olvassuk, hogy még mielőtt merítettek volna, a víz borrá változott volna. A szolgák a vizet vitték a násznagyhoz és csak ott derült ki egyértelműen, hogy bor lett belőle. Bár előtte is volt célzás arra, hogy kevés a bor és hogy Jézus "csinálhatna valamit", így sejteni lehetett, hogy mi következik, de a látható szinten víz volt csak itt.
Ezek a szolgák meglehetősen bátrak voltak, hogy a násznagynak vizet vittek inni, ezt nem sokan mernék megtenni. És nem csak bátorságról volt szó, hanem bizalomról is: megbíztak Jézusban, hogy amit ő mond, csinál, kér, az rendben lesz, bármekkora bolondságnak is tűnik.
Légy bátor és erős!
Ne félj, mert én veled vagyok! (Ézs. 41.10.)
