Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Valahogy eszembe jutott ma egy régi emlék, elgondolkodtató.

12-14 évvel ezelőtt jártam egy iskolába, ott kollégiumba. Nem sok csoporttársammal voltam közelebbi kapcsolatban, beszélőviszonyban. Mégis egyszer az volt, hogy az egyikük (aki akkor ittas állapotban is volt) elhívott beszélgetni. Elmondott nekem magáról dolgokat, olyan dolgokat, amiket egyébként talán szinte mindenki tudott róla a kollégiumban. Az élet értelmével kapcsolatban voltak igen súlyos fenntartásai. Nagyon boldogtalannak érezte magát, talán pszichiáterhez is járt, talán a normálistól eltérő megnyilvánulásai is voltak, pontosan már nem emlékszem.
Arról beszélt, mit nem talál meg az életben, mutatta verseit, írásait is, amik olyanokról is szóltak, hogy ő már túl öreg az élethez. Később elmondta, időnként az ereit is fel szokta vágni.

Akkor én még nem sokat tudtam Istenről, Jézusról, csak jártam templomba, ahol évekkel azelőtt volt egy erőteljes élményem Istennel és életem nehézségeiben is segítséget kaptam Tőle akkor, amit egyébként nem teljesen tudtam hova tenni, ésszel megmagyarázni. (Erről részletesebben a blog legelső bejegyzésében írok.) Amikor a kollégiumban a csoporttársammal beszélgettem és arról beszélt, hogy nincs kiút, nincs megoldás, beugrott ez a régebbi élményem Istennel. Beugrott, hogy amikor az történt velem Isten jelenlétének következtében, amit nem tudtam hova tenni, az éppen az ellenkezője volt, mint amiről a csoporttársam beszélt. Amire mondta, hogy nincs kiút, nincs megoldás, pont olyasmire tapasztaltam meg a megoldást Istentől évekkel azelőtt a saját életemben. Ez akkor bevillant nekem és mondtam a csoporttársamnak, hogy "de elhiszed, hogy van megoldás?" Persze nem nagyon értette és én sem tudtam igazán elmondani neki, mert magam sem tudtam akkor még hova tenni, amikor Isten megsegített engem. Talán még mondtam olyanokat a srácnak, hogy Isten ezen tud segíteni, már nem emlékszem. Utólag visszagondolva erre, érdekes, hogy most tudatosult bennem egy olyan emlék, amikor szembesültem azzal, hogy Isten megoldást tud adni egy olyan problémára, amire ember azt mondaná reményvesztetten, nincs kiút, nincs megoldás, nem találva az élet értelmét.

Ezeket bírom nagyon: volt ma este gyüli és két dolgot szólt hozzám személyesen az Úr, és amikor gyüli után hazajöttem, itthon külön mind a két dolgot meg is erősítette számomra egy újabb forrásból. Meglehetősen intenzív a Szentlélek munkája, szeretem ezt megtapasztalni nagyon.
De jut eszembe, volt más is. Pont az az igeszakasz is előkerült a gyülis alkalmon, amit reggel is olvastam, nevezetesen:

Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek; A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek. (Jn.1.12-13.)

De jut eszembe, még valami volt. Józsi bácsi is ott volt ma, őrajta keresztül mondta az Úr az egyik dolgot, amit szólt hozzám. És azáltal, hogy Józsi bácsin keresztül szólt, még valami többletmondanivalója volt Istennek számomra.

A ma esti alkalmat leginkább egy szürethez tudnám hasonlítani: ott beletettem a kosaramba két almát, amiket itthon kipakolva azt vettem észre, hogy nem is kettő, hanem öt alma. Tényleg van olyan többször, hogy Isten mond valamit, és mondanivalója nem csak egyetlen dologra vonatkozik, hanem több legyet üt egy csapásra.

Az elmúlt napon is tapasztaltam a Szentlélek vezetését. Úgy volt, olyan helyre megyek, ahol sok időm lesz olvasgatni, így pár könyvecskét be is pakoltam, de hirtelen hiányérzetem támadt: mi lesz, ha valamit leírni támadna kedvem? Kéne vinni jegyzetfüzetet is, amit egyébként ilyenkor nem szoktam vinni. Gondoltam, rendben, berakom azt is.
Elképzeléseimmel ellentétben nem volt alkalmam olvasgatni, de később a délután során megtudtam, aznap este lesz a gyülekezetben igehirdetés. Ilyen alkalmakra mindig vinni szoktam a jegyzetfüzetem, így most a jegyzetfüzetemmel állítva be, teljesen olyan volt, mintha tudatosan erre az alkalomra jöttem volna. Még jó, hogy hallgattam arra a hangra, Amely azt mondta, vigyem a füzetem.
Nem jutott el hozzám a hír, hogy aznap este tanítás lesz, de a Szentlélek gondoskodott róla, hogy úgy lehessek ott, hogy közben jegyzetelek a füzetembe. Ha mások elfelejtenek vagy nem tudnak szólni, akkor majd szól helyettük a Szentlélek. Remélem, az én hiányosságaimat is így kipótolja, amikor kell.
Affelől is bizonyosságot kaptam, hogy nem csak az én "grafomániám" a jegyzetelés, hanem Isten is azt akarja, hogy jegyzeteljek.

Az elmúlt héten volt egy másik kijelentése is számomra a Szentléleknek. Pár hete úgy gondoltam, nem szólok rá a gyerekekre, ha csúnyán beszélnek, teljesen felesleges, úgysem hallgatnak rám. Órák után beszélgettem az egyik tanulóval, szóba került az is, hogy egyesek csúnyán beszélnek és említettem neki, nem szólok érte, mert minek. Erre mondta, szólhatnék érte, hátha hallgatnak rám. Aztán elkezdtem szólni érte és meglepetésemre volt, aki utána elnézést is kért. Végül annyira belejöttem, hogy pár hét múlva szinte mindenkire rászóltam, aki káromkodik, hiszen ezzel Isten iránti engedelmességre is próbálom a gyerekeket tanítani. Azután egyik istentiszteleten arról volt szó, hogy nekünk hívőknek világítanunk kell a világban és tennünk kell az istentelenség ellen. Feltette azt a kérdést is az igehirdető, hogy "ma hány emberre szóltál rá, hogy ne káromkodjon?", s ennek a kérdésnek akkor nagyon megörültem, mert megértettem, hogy Isten akarata szerint cselekedtem, megértettem, hogy mit tehetek a munkahelyemen azért, hogy Isten országát valamilyen szinten képviseljem. De úgy gondolom, azért is szólnom kell, ha egy tanuló valaki másra vagy akár saját magára negatív szavakat mond.
Az sem elhanyagolandó, hogy Isten egy tanulót is felhasznált arra, hogy a káromkodás ellen elkezdjek tenni.

Szóval gyakorlatilag az élet bármely területére vonatkozóan adhat vezetést a Szentlélek, teljes mértékben akár azt is megmondhatja, hogy melyik órán melyik tanulóval mit kezdjek és erre már többször is volt példa. Mint már régebben írtam róla (ebben a bejegyzésben), nem véletlen, hogy milyen emberekkel vagyunk körülvéve és ebben nem azt kell nézni, hogy a másik emberben mi a hiba, hanem hogy Istennek ezzel az egésszel mi lehet a célja. Amikor ennek fényében észreveszem, hogy egyik-másik gyerek hasonló személyes problémákkal küzd, mint én, az radikálisan meg tudja változtatni a hozzá való viszonyulásomat. Eddig ez a módszer bizonyult a leghatékonyabbnak, a saját kis módszereimmel nem sokra mentem, bármit is találtam ki.
Fontos egy kereszténynek Isten szemszögéből látnia a munkahelyét: mire akarhat engem Isten megtanítani a kollégákon, a gyerekeken keresztül? Mire akarhat megtanítani engem azokon a tulajdonságaikon keresztül, amik zavarnak engem? Milyen saját negatív tulajdonságaimra jövök rá közben, amiken az Úr formálni szeretne? Milyen problémámmal szembesülök, amihez hasonlóval az egyik tanuló is küzd? Gyakorlatilag ilyen és hasonló kérdések képezik az egésznek a lényegét. Van, hogy rájövök: ami szenvedésen régebben valaha keresztülmentem, az segíthet, hogy egy rossz viselkedésű tanulónál megértsem, mi lehet a viselkedése hátterében.
A következő igével tudnám összefoglalni, a saját elképzeléseim és a fegyelmezés helyett milyen irányba vezet engem az Úr a munkahelyemen:

Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. (Gal.6.2.)
 

Egy ideje rájöttem, van valami, amiben még sokat kell változnom: gyakran kerül előtérbe számomra az, ami nekem jó lenne, nekem fontos lenne és ez nagyon le tud kötni. Viszont ami nekem jó és fontos lenne, másnak már nem feltétlenül. Rájöttem, hogy erőteljes önközpontúság, önimádat van bennem, ami Isten előtt nem lehet kedves. Eszembe jutott az az ige is, hogy "Ne nézze kiki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is" (Fil.2.4.) és sokszor ennek az igeversnek a szavaival imádkoztam. Az is eszembe jutott, hogy közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk (Róm.14.8.). Kértem Istent, hogy ezek alapján formáljon engem.

Az utóbbi időben úgy alakult, hogy kénytelen voltam olyan problémákat hordozva tenni mindennapi dolgaimat, melyek ezt számomra jelentősen megnehezítették. Nem értettem Istent, miért enged ilyet, hiszen a különböző problémák kihatnak a mindenféle teljesítményemre, így a munkámra is.
De nemrég úgy érzem, megértettem Istent, mit akar ezzel. Éppen azt, aminek megvalósulásáért imádkoztam: ha megtanulom a hétköznapi tennivalóimat úgy ellátni, hogy közben jelentős problémák visszahúznak, akkor kénytelen vagyok nem a problémáimra, hanem a tennivalókra koncentrálni, megtanulom nem azt tenni előtérbe, hogy nekem jó legyen, hanem ez háttérbe szorul. Ezzel akarhat az Úr megtanítani arra, hogy ne az én szükségeim, érdekeim legyenek előtérben. Ha ezáltal megtanulom, hogy erőteljes önközpontúságomat hogyan tudom feladni, nekem csak jobb lesz.

Nemrég botlottam bele egy viccbe, amit már régebben is hallottam, de pontosan megjegyezni nem tudtam, mivel "furcsa" szavak vannak benne. A vicc így hangzik:

És Jézus kérdé követőit: "És ti mit gondoltok, ki vagyok én?"
Simon így válaszolt: "Te vagy a földi létünk eszkatologikus manifesztációja, a személyiségünk ontologikus alapjainak megmutatója."

Ahogy a viccet elolvastam, megértettem valamit. Annyit tudok, hogy az ontológia lételméletet jelent, és hirtelen világossá vált számomra, hogy Jézus a személyiségünk létének is felette áll, attól függetlenül, hogy a személyiségünkben mi van benne. Sőt, nem hogy felette áll, de Ő mutatja meg alapjaiban, hogy mi legyen ezzel az egésszel is, amit mi személyiségnek nevezünk.
Nem akarnék, de nem is tudnék belemenni személyes dolgaimba, de kételyeim voltak affelől, hogy vajon mindenemet át tudom-e adni Jézusnak. Úgy éreztem, hogy van egy kis terület az életemben, amit önhibámon kívül nem tudok Jézusnak átadni, mert a fölött a terület fölött én valamiért nem tudok rendelkezni. Ez a tény időnként nagyon komoly kérdések elé állít a személyes hitemmel kapcsolatban. De a viccet elolvasva megértettem valamit: Jézus mindezeknek felette áll. Jézus már azelőtt létezett, hogy én valamit ne tudtam volna átadni neki, sőt Ő mutatja meg, hogy ezzel mi legyen, a létem alapjaival kapcsolatos mindenféle kérdésnek felette áll és megmutatja az értelmét, ebben is utat akar mutatni, mint mindenben, hiszen Ő az út, az igazság és az élet.

Az utóbbi időben megtapasztaltam, hogy Isten mennyire fel tudja használni a munkahelyemet abban, hogy vezessen, formáljon engem. Eleve a munkahelyemet is Tőle kaptam és már talán az első ott töltött napon kiderült, hogy amik ott történnek, azok a javamat szolgálják és felszínre hoznak olyan dolgokat bennem, amiket az Úr elé kell vinnem, amikben segíteni akar, amikben formálni akar.

Nemrég rájöttem, milyen jó lehet Istennek nem a gyermekének, de még a béresének is lenni.

Emberek vagyunk, csinálunk ostobaságokat, teszünk dolgokat, amiket nem kéne. Valamikor tudatosan tesszük, ami Isten előtt nem kedves, úgy gondoljuk, hogy az nekünk jó, valamikor meg nem tudatosan.
De van egy pont, ameddig ha eljutunk ebben, ránkszakad, hogy az engedetlenségünk nem vezet sehova, nem is jó nekünk, nincs értelme, felesleges, hiábavalóság.
Én is teszek dolgokat, amiket nem kéne, ezeknek olykor nincs semmi negatív következményük, olykor van. Valamikor az ember látva ezeket a következményeket, végre belátja: nem lehet ezt így tovább csinálni, nincs értelme, nem is jó. Én talán azt gondoltam, jó lesz, ha úgy teszem, ahogy akarom, de beláttam, mégsem jó. Belátom, annyira nem vezet sehova és annyira negatív a következménye annak, amit a saját fejem alapján csinálok, hogy ha valami rossz dolgot akarna is adni nekem az Úr helyette, még az is jobb lenne. Még ha a legrosszabbat is adná, amit egy szerető Atyától ember el tud képzelni, az is csak jobb lehet annál, mint ami a következménye annak, ha a saját fejem után megyek és úgy teszem, amit akarok. Ezt éreztem.

Később eszembe jutott, hogy amit éreztem, nagyon hasonlít arra, amit a tékozló fiú mond, mikor visszatér az Atyjához: "vétkeztem, ostobaságokat csináltam, ami nem vezetett jóra; ha az Atyának csupán egy bérese lennék, akkor is ezerszer jobb dolgom lenne: a béres is jobb eledelt kap, mint amikor én a disznók moslékával akartam a gyomromat megtölteni". Észrevettem, hogy moslékot ettem, amikor ott van a kenyér is. Most jött el az a pont, hogy valóban kárnak és szemétnek ítéljem a moslékot. Valóban ki tudom mondani, hogy a moslék nekem nem kell. Valóban ki tudom mondani, hogy ne az én akaratom legyen meg (aminek csak negatív következényei voltak), hanem az Úr akarata (ami emberi számítás szerint még a legrosszabb esetben is jobb az én akaratomnál, azok negatív következményeinél).

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod (Mt.6.10.)

Rájöttem: jobb az Úr béresének lenni, mint saját elképzeléseim alapján szabadnak, azt csinálva, amit akarok.

És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki. Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy! (Lk.15.16-19.)

Mint az előbbi bejegyzésben írtam, karácsonykor arra jöttem rá, hogy az ajándékozástól nem lesz a karácsony nagyobb, hiszen hétköznapokon is vehetünk, készíthetünk valamit a másik embernek, szeretteinknek, vagy segíthetünk neki.

Ez azonban mindent megold és azzal letudtunk mindent, ha rendszeresen kedvében járunk ezzel szerettünknek, embertársunknak? Nyilván nagyon szép dolog ez, megtenni valamit a másikért, egyáltalán nem elvetendő, sőt, de a másik ember ezzel nincs kipipálva. Önmagában ezzel csak szolgái leszünk a másik embernek. Bármily meglepő, a másik ember nem egy személytelen szolgát akar, hanem inkább valamiféle emberi kapcsolatra vágyik. Nem a szolgálatunktól, hanem a személyünktől, mint embertől lesz boldogabb. Attól az embertől, akik vagyunk, önmagunk. Hiába teszünk meg valakiért nagyon sok mindent, ha közben egyedül van. A másik embernek nem a tetteinkre van szüksége (bár ezeknek is nagyon örülhet), hanem a személyünkre: arra, akik vagyunk, mindenestül, a hibáinkkal együtt.

Ne fosszuk meg a másik embert önmagunktól! Igazán akkor okozunk a másiknak örömet, ha önmagukat adjuk neki, a rossz tulajdonságainkkal, gyengeségeinkkel, hibáinkkal együtt. A másik embernek arra van szüksége, hogy szeressen bennünket úgy, ahogy vagyunk, de ehhez nekünk nem szabad a másik embert megfosztani önmaguktól, nem megoldás, ha ehelyett különböző ajándékokkal, egyebekkel a kedvében járunk.
Sajnos manapság az emberek gyakran megfosztják a másik embert önmaguktól. Én is. Hajlamos vagyok különböző "figyelmességi ajándékokat" adni csupán, de saját magamtól már megfosztok másokat, mert ilyenkor nagyobb az esélye, hogy sérülök. Pedig ezzel kezdődik valami igazi. Erre hívta fel a figyelmem az Úr, hogy önmagam vagyok értékes, nem a tetteim a másik ember számára: önmagam, a hibáimmal és mindenemmel együtt. Ha önmagamat adom a másik számára mindenestül, a hibáimmal együtt, az Úr azt használni tudja. Szólni tud a másik emberhez az Úr a hibáim által is: legrosszabb esetben is türelemre tanítja a másik embert. De az is lehet, hogy a másik ember hibái, "hülyeségei" által saját életemre vonatkozóan szól hozzám Isten. Úgyhogy sok hibával rendelkező, rossz dolgokkal teli, sok kívánnivalót maguk után hagyó embertársaim: önbizalomra fel! Az Úr megáldja a másik embert azon keresztül, amit esetleg utálunk magunkban. Nem egyszer tapasztaltam már ilyet.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy nem azt kell nézni, mi a másik emberben a rossz, hanem azon gondolkozni, hogy ami engem zavar a másikban, azáltal az Úr mire akar engem tanítani. Nagyon fontos dologra jöttem rá: a környezetünkben élő emberek minket zavaró tulajdonságai lényegében korlátok annak a keskeny útnak a szélén, amin járnunk kell. Ahogy életünkben a különböző problémák, nehézségek is útjelzők. Nehezen tudsz valakit szeretni? A szeretetre akar ezzel az Úr megtanítani. Valaki állandóan kihoz a sodrodból? Türelemre akar az Úr akkor tanítani. De hogy kit mivel mire akar az Úr tanítani, azt csak saját maga tudhatja igazán.
Ezért is van az, hogy ha valaki más problémájával foglalkozunk, segíteni akarunk neki, azt is különös módon megáldhatja az Úr: van olyan, hogy a másik problémáját valamilyen átvitt értelemben (vagy adott esetben akár szó szerint) vonatkoztatni tudom a saját életemre, így ha neki segítek azt megoldani, saját magam is előbbre leszek. Olyan is volt már, hogy én mondtam el valakinek a problémámat és rájöttem, hogy az én problémám jelképesen az ő problémájaként értelmezhető, ezáltal az Úr rámutatott arra, hogy a másik ember milyen helyzetben van, amit esetleg magától nem akart volna elmondani. Ez arra is választ adhat, hogy miért élünk át szenvedéseket: Isten akkor tudja megmutatni az utóbbi esetben a másik problémáját, ha én is éltem át akár hasonlót, akár olyat, ami szimbolikusan a másik ember problémájaként értelmezhető. Magyarul, felhasználhatja a már átélt szenvedéseinket, hogy másokat megértsünk. Végülis Jézus is azért is élt át minden emberi szenvedést a kereszten, hogy a mi szenvedéseinket megértse, nem mellesleg ezeknek és a bűnöknek meghalt, elhordozta helyettünk a következményeit, ezáltal új életet adott, ami egyrészt örök élet, másrészt az említett rossz dolgoktól mentes élet. Ezért kéne minden nap odavinni elé, rátenni ezeket a dolgainkat, hogy ne ezeknek éljünk, hanem egy olyan életet éljünk, amire Isten elhívott.

Nem kell szégyellni a hibáinkat, problémáinkat, életünk gázos dolgait, mert ha ezeket valakinek elmondjuk, akkor útjelző lehet számára abban, hogy Isten milyen irányba akarja vezetni az életét. De ha saját problémánkat mondjuk el, az számunkra lehet útjelző abban, hogy a másik embernek mik a problémái, nehézségei. Mindez persze akkor működik, ha Isten vezetését, segítségét kérjük az életünkre és arra törekszünk, hogy Őt kövessük.

Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. (Gal.6.2.)

Karácsonyi szeretethimnusz

(Az 1Kor.13. karácsonyi változata)  

 
Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező.

Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.

Ha a szegény-konyhában segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket énekelek is, ha minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.

Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értettem meg, miről is szól a karácsony.

A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.

A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.

A szeretet barátságos az idő szűke ellenére is.

A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.

A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.

A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.

A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem múlik.

A videojátékok tönkre mennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak, a karácsonyfaégők kiégnek.
De a szeretet ajándéka megmarad.

(ismeretlen szerző)

Most karácsonykor a következőn gondolkodtam el: vajon nagyon különössé teszi-e a karácsony ünnepét az, hogy ajándékokat adunk egymásnak? Szerintem nem.

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem nem csak karácsonykor, hanem az év bármely napján is megtehetjük, hogy megveszünk, elkészítünk vagy elvégzünk szerettünknek vagy egy embertársunknak valamit, amiről tudjuk, hogy örülne neki, hasznát venné. Miközben szerény ajándékaimat csomagoltam be, az jutott eszembe, hogy ilyesmiket vagy hasonlókat én év közben is szoktam adni. A különbség majdnemhogy csak annyi, hogy most be is csomagolom. Az, hogy másoknak dolgokat adunk, amiknek örülnek, amiknek hasznát veszik, nem muszáj, hogy csupán a karácsony része legyen. Nagyobb öröm, amikor pl. egy bolt mellett elmegyek, de eszembe jut, hogy ott megvehetek valamit, aminek a másik ember örülne, mint kapni valamit. Örömmel tölti be az embert az a gondolkodásmód, hogy semmit nem foglalkozik azzal, mit kap másoktól, inkább azon van, hogy másoknak tudjon adni. Ezt "logikusan" ki is tudja egészíteni az a hit, hogy Isten mindent megad nekünk, amire szükségünk van, ezért elég, ha mi csak adunk, de hogy kapjunk valamit, azt csak Istentől várjuk. Illetve sokszor ezt várni sem kell, mert már rengeteg minden ott van az életünkben, amit Tőle kaptunk, csak észre kell vennünk, hálásnak kell lennünk érte, és a hála megnyitja az utat a kapott dolgok élvezetében való megújult életre. (Olyan ez a hálaadás kicsit, mint amikor a kisgyerek észreveszi, hogy már  régóta van egy villanyvasútja és elkezd vele játszani.)
Nekem régebben sok minden nem volt meg, ami most megvan. Régebben kemény időket éltem át pl. olyan gyülekezet hiányában, ahol Istenhez közelebb kerülhetek, ezért egyre többet jelent számomra a gyülekezetem és minden, amiből ott kivehetem a részem ill. részese lehetek. Régebben kemény időket éltem át más dolgok hiányával kapcsolatban is, így ezeket most rendkívüli módon meg tudom becsülni, tudom értékelni.

Karácsony este lefekvés előtt hallottam, hogy nagy szél van odakint. Hálát adtam, hogy én a szobában védelmet kapok a széltől, melegben lehetek és aludhatok, akkor is, ha a központi fűtés sok kívánnivalót hagy maga után. Hálaadás közben eszembe jutott valami: Jézus éppen ilyen: ha vihar támad odakint, védelmet ad! Az élet viharaiban körülvesz védelmével, ahogy a valódi viharban egy lakással, szobával vesz körül. Sőt, még lecsendesíteni is képes a vihart. Sokszor ha hálát adunk valamiért, Jézus tulajdonságaiból érthetünk meg valami többet, mint addig.

Jézus mondja: Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett. És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, a ki a fövényre építette házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott: és nagy lett annak romlása. (Mt.7.24-27.)

Akkor nagy szélvihar támada, a hullámok pedig becsapnak vala a hajóba, annyira, hogy már-már megtelék. Jézus pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aluszik vala. És fölkelték őt és mondának néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk? És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség. (Mk.4.37-39.)