Az utóbbi időben megtapasztaltam, hogy Isten mennyire fel tudja használni a munkahelyemet abban, hogy vezessen, formáljon engem. Eleve a munkahelyemet is Tőle kaptam és már talán az első ott töltött napon kiderült, hogy amik ott történnek, azok a javamat szolgálják és felszínre hoznak olyan dolgokat bennem, amiket az Úr elé kell vinnem, amikben segíteni akar, amikben formálni akar.
A legnagyobb problémám, hogy az órákon a fegyelmezettség sosem üti meg azt a szintet, amit szeretnék, sőt messze elmarad tőle. Azt is sejtem, hogy más tanárok óráin sokkal nagyobb a fegyelem. Azt látom magamon, hogy nem vagyok képes eléggé erélyesen, határozottan fellépni a fegyelem érdekében. Sok módszert kipróbáltam a fegyelmezésre, de a gyakorlatban egyiknek sem lett eredménye.
Nemrég kértek meg, hogy egy másik iskolában is adjak órákat, egy olyan iskolában, ahol tanulási problémákkal küzdő gyerekek vannak. Mivel ez az iskolatípus nagyban eltér attól, ahol eddig tapasztalatot szereztem, először megnéztem néhány órát, mit is csinál egy tanár az ilyen órákon. Rendkívül elgondolkoztatott az, amit ott láttam: a tanár, akinek óráján bent voltam, éppen ellenkezőleg viszonyul a fegyelmezetlenséghez, mint én: még ha teljesen mással vannak elfoglalva a gyerekek, óráról kimennek, bejönnek, és ez a többiek figyelmét is elvonja, még azért sem szólt. Ez rádöbbentett valamire magammal kapcsolatban: én mindenképpen fel akartam eddig mutatni valamit: úgy éreztem, elvárások vannak velem szemben, hogy órán fegyelmet tudjak tartani és mindenáron, tűzön-vízen át ennek az elvárásnak akartam megfelelni. Hihetetlenül erős volt bennem az a meggyőződés, hogy a gyerekek órai fegyelmezetlensége az én gyengeségeimet tükrözi, ezért is próbáltam minden tőlem telhetőt bevetni a fegyelem érdekében és ebben hajthatatlan voltam. Utólag visszagondolva többször is próbált Isten kirobbantani engem ebből a meggyőződésemből, hogy nem az én gyengeségem ez, egyszerűen a gyerekek ilyenek, de ezt gyakorlatilag még most sem hiszem el. De az új iskolában tett látogatásom erősen elgondolkoztatott: igen kemény, az órába nem illő dolgokat csináltak a gyerekek, a tanár mégsem szólt érte: se finoman, se erélyesen nem szólt rájuk, hogy az órán figyelni kéne, vagy ha nem is figyelnek, legalább legyenek csöndben, ne zavarják az órát. Ez egy problémás gyerekekkel foglalkozó iskola és itt csak így van értelme a gyerekekkel bánni. Elgondolkoztatott, hogy itt majd nekem is így kell tanítanom és egyelőre még elképzelni sem tudom, hogyan fogom azt megvalósítani, hogy ne hibáztassam magam a gyerekek viselkedéséért, ne szóljak rájuk, ne próbáljak rendet tartani azért, hogy saját gyengeségemet legalább elfedni próbáljam. Valószínűleg itt nem valós, hanem vélt gyengeségemről van szó, de én ezt jelen pillanatban egyelőre nem tudom elhinni sem, egyelőre senki nem tud meggyőzni talán, hogy a gyerekek fegyelmezetlensége nem az én gyengeségem manifesztációja. De ezen a munkahelyen muszáj lesz megtanulnom másképp látnom magamat.
Azt is megértettem újra (mert pár éve is rámutatott erre az Úr, de az ezek szerint nem volt elég), hogy nem kell bizonyítanom se magam előtt, se mások előtt sem az életrevalóságomat, sem mást, hanem csak egy valamit kell tennem: szeretni.
Nemrég olvastam egy továbbított levelet, amiben sok minden volt, de a következő mondat megmaradt bennem: A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.
Ezek után teljesen mindegy, kapok-e egyáltalán fizetést és mennyit. Nem ez a lényeg. Mivel az Úrnak mindig konkrét célja van azzal, ami velem és körülöttem történik akár a munkahelyemen, és egyébként mindig megadja, hogy legyen mit enni, nem fogok sose sztrájkolni. Én erről az oldaláról közelítem meg a megélhetést és a munkahelyet.
Dicsőség és hála az Úrnak, amiért ad munkahelyet és ad megélhetést, és hogy formálja az életem!
