Talán sok hívő úgy van vele, hogy önmagát nem tartja túl sokra, túl fontosnak. Istené legyen a dicsőség, mi csak eszközök vagyunk a kezében, ezért lényegtelenek vagyunk, nem fontos a személyünk és semmink. Ezért aztán igyekszünk saját magunkat a legmesszebbmenőkig zárójelbe tenni - pedig ez nem helyes. Miért nem, és hogy is van ez az egész? Erről fogok most írni.
Nemrég hallgattam egy tanítást a szolgálatokról. (1Kor.12.) Isten ajándékba adott bizonyos embereket a gyülekezetben, akik szolgálnak, akiken keresztül megmutatkozik valami Isten szeretetéből a gyülekezet többi tagja felé. Sokan semmibe veszik ezeknek a szolgáló embereknek a személyét, magukat az embereket, és kizárólag Isten rajtuk keresztül megmutatkozó munkájára koncentrálnak. Pedig ezeknek az embereknek a személye, az egyénisége is fontos, mert Isten kegyelme, ajándéka sokszor a szolgálók személyiségén keresztül mutatkozik meg. Mi emberek viszont hajlamosak vagyunk a másik ember személyét, személyiségét inkább kritizálni, pedig sokszor hozzájárul a személyiség is ahhoz, hogy Isten kegyelme, szeretete, áldása a szolgálón keresztül elérjen valakit. Talán elvárjuk, hogy a másik ember erején felül teljesítsen és szolgáljon, és csak az áldást akarjuk rajta keresztül megkapni. Ilyenkor a szolgálót, mint embert, a személyét nem csak zárójelbe tesszük, hanem talán még kritizáljuk is.
Isten azonban nem így gondolkodik. Ő természetfeletti módon védelmezi azokat, akik az övéi, a személyüket...
Talán szeretetlenségnek, az Ószövetség kegyetlenségének értelmezzük, hogy átok jön arra az emberre, aki kritikus szemmel nézett egy szolgálóra, de ez éppen a szeretetről szól: Isten számára nem csak a kenet, hanem a szolgáló ember személye is fontos, és nem csak a szolgáló személye, hanem minden ember személye.
Ezért nem tekinthetünk sem másokra, sem magunkra úgy, hogy a személyt, mint olyat teljesen zárójelbe tesszük. Hiszen Isten is úgy gondolkodik az emberről: kicsoda az ember, mondom hát, ha ennyire gondod van rá?
Egy másik tanítást is hallgattam mostanában, ahol a szeretetről volt szó. Az 1Kor13. lényege: Ha nincs bennem szeretet, semmi vagyok. Elgondolkoztam, mi az, hogy "semmi vagyok". Mire megy az ember, ha nem semmi, hanem valami, mire megy vele, miért jó? Hiszen értelmezhetjük úgy a dolgot, hogy így is, úgy is semmik vagyunk Istenhez képest. De ez nem így van. Istennek fontos, hogy ne semmik legyünk, hanem valamik. Vagyis nem akarja, hogy teljesen zárójelbe tegyük magunkat és értéktelennek tartsuk magunkat, a saját személyünket vagy mások személyét. Talán az ember azt mondja: "Semmi vagyok, na és? Nem is akarok valaki lenni." Aki így gondolkozik önmagáról, az sajnos másokról is így gondolkozik, és másokat is semmibe vesz. "Szeresd felebarátodat, mint önmagad" - ha valaki nem szereti önmagát, akkor felebarátját sem fogja tudni szeretni. Isten azonban azt akarja, hogy ne senkik, hanem valakik legyünk, mégpedig az által, hogy szeretet van bennünk. Ugyanis a szeretünk, akkor valakik leszünk, ha pedig szeretet nincs bennünk, akkor semmik vagyunk.
Karácsony közeledtével fontos felhívni a figyelmet a szeretetre. Nem arról szól a keresztény élet, hogy mohón lapátoljuk magunkba az áldásokat és közben fütyülünk másokra, mások személyére, mert akkor semmik vagyunk. Nem vehetjük saját magunkat sem semmibe arra hivatkozva, hogy Isten a nagy, Övé a dicsőség, mi csak semmik vagyunk, mert ha saját magunkat nem szeretjük, akkor másokat sem fogunk tudni szeretni.
A karácsony előtti hetekben arra hívta fel Isten a figyelmem, hogy az ember személye is fontos, a saját személyem is és másoké is. Az emberek személyét értékelni pedig csak a szeretet által lehet.
