A prófétálás ajándékáról
Pár hete voltam dicsőítő táborban. Különböző kurzusokra lehetett jelentkezni, többek között hangszeres képzésekre, táncra, és ami új volt, prófétai képzésre. Nekem komoly fejtörést okozott, mire jelentkezzek, mert a prófétai képzés igen vonzó volt számomra, de attól is féltem, hogy ide csak azok jelentkeznek, akiknek erre különös ajándékuk van. Hosszas filózás után erre jelentkeztem.
A tábor első napján az történt, hogy dicsőítés közben azon kaptam magam, hogy Isten szólt hozzám az előttem ülő lánnyal kapcsolatban, egy üzenetet kaptam Istentől, amit annak a lánynak át kéne adnom: Nagyon nyitott az Úr felé, és Isten egy nagy változást akar tenni az életében. Úgy terveztem, hogy az alkalom végén odamegyek hozzá és elmondom ezt neki, viszont pár perccel az alkalom vége előtt kiment. Később is láttam őt, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy odamenjek hozzá: mi van, ha az üzenet nem is Istentől jött és hülyeség az egész? Végül imádkoztam, hogy az Úr vegye el a félelmemet, és ha tőle van, erősítsen meg. Így sikerült végül elmondanom a lánynak az üzenetet, aminek helyességét a barátnője, aki éppen ott volt, meg is erősítette. Lehet, hogy annak a lánynak segítettem valamit azzal, hogy átadtam neki ezt az üzenetet, de talán még többet formált rajtam az Úr azzal, hogy le tudjak győzni minden kételkedést és a személyiségem, hogy oda tudjak menni valakihez, hogy mondjak neki valamit, ami rám egyébként nem nagyon jellemző.
Pár nappal később megint kaptam a táborban valakire egy üzenetet: Isten többre tartja őt, mint ő saját magát. Hirtelen megijedtem, hogy őt is napokig fogom kergetni az üzenetemmel, de neki már rövid időn belül sikerült átadnom, és azt mondta, nagyon jól jött neki.
A prófétai kurzuson elmondták, hogy nem kell félni attól, hogy ezeket az üzeneteket átadjuk, és alaptalanok a félelmek, miszerint nem Istentől van az egész, és ártanánk vele. Azt is elmondták, hogy az egész alapja nem az, hogy mások gondolataiban olvasunk, hanem imádkozunk, és megpróbálunk az illetőre úgy nézni, olyan szeretettel, ahogy Jézus tekintene rá, és meglátni benne azt, amit Jézus látna meg benne. Tehát a saját előítéleteimnek, véleményemnek az egészben nincs helye. Talán ez az első lépés a legnehezebb. A másik nehéz része, hogy meghalljuk azt a halk, szelíd hangot, amit Isten mond nekünk a másik emberrel kapcsolatban. Sokszor én is érzem, hogy mondani akar valamit, de nehezen tudom "dekódolni" az üzenetet.
A másik, hogy nem kell szuper szellemi lényeknek lennünk ahhoz, hogy prófétálni tudjunk, ez bárkinek lehetséges, bárki megtanulhatja.
Ha valakinek átadjuk az üzenetünket Istentől, akkor az általában jó hatással van rá, sokszor mi nem is tudjuk, miért van szüksége arra, hogy elmondjuk neki. A prófétálás által új lendületet kaphat a hite annak, akinek prófétálunk, visszatalálhat Istenhez, vigasztalást nyújthat neki, megítélheti valamilyen bűnét, és ezt általában olyan módon, hogy aki prófétál, nem is tudja, mire használja pontosan Isten. Nekem pl. fogalmam sem volt, és most sincs, hogy a fent említett lány életében Isten milyen változást akart hozni, mire vonatkozott az egész, amit mondtam neki. Nem minden tartozik rám, hanem csak az adott illető és Isten dolga.
A tábor végén kis csoportokban prófétáltunk egymásnak. A többiek sok olyan dologra rávilágítottak (anélkül, hogy bármit is tudtak volna rólam), amiben változnom kell, amiben engedelmesebbnek kell lennem Istenhez, és amiket én magamnak nem tudtam volna így megfogalmazni, ahogy ők fogalmazták meg nekem. Én is kaptam mindenkire valami üzenetet a csoportban, amivel segíteni tudtam hitében.
Amikor a táborból hazajöttem, itthon is kaptam üzeneteket Istentől másokra. Többször volt, hogy elmondtam nekik, és mondták, hogy annyira jól esett, hogy ezt mondtam, és ez nekem is nagy örömet okozott. Ha Isten üzenetét adom át másnak, akkor az jól esik neki, öröm tölti be, akkor is, ha nem mondom, hogy ezt most éppen az Úrtól kaptam, mert az Úr szeretete jön át az üzenetemben, anélkül, hogy én szuperkeresztény lennék.
Nemrég prófétáltunk egymásnak egy tesóval interneten keresztül. Írtam neki, hogy valószínűleg a saját feje után megy, és nem Istent kéri, hogy vezesse, és ez változtatásra késztette. Tovább írtam neki Isten vele való tervéről, és a végén boldogság töltötte be, mint írta, és sírt. Amikor ő prófétált nekem, sok dologra rámutatott, ami a hitemben nincs rendben, elég kemény dolgokat is írt, de ezek, furcsa módon, nem elkeserítettek, hanem erőt adtak, és némi eltávolodás után újra kezdek közelebb kerülni Istenhez.
Talán sokszor azt gondoljuk, hogy ha az Úr használ minket, az kizárólag annak épülésére van, aki felé szolgálunk. Pedig ez nem igaz, hiszen a szolgálat által mi is épülünk, tanulunk, formálódunk. Én például régebben nehezen tudtam volna elképzelni, hogy emberekhez odamenjek, hogy mondjak nekik valamit, de ahogy Istentől üzeneteket kapok másokra nézve, össze tudom már szedni magam, hogy odamenjek másokhoz és elmondjam ezt nekik. És látva, hogy az emberek örülnek ennek, ez bátorít engem, és segít lerombolni szép lassan azt a falat, amit magam körül régebben felhúztam, hogy elzárkózzak az emberektől. Sokan nagyon hálásak azért, amit így mondok nekik és talán nem tudják elképzelni, hogy nekem is mekkora örömet jelent, hogy formál engem az Úr az által, hogy mások felé szolgálok.
