Találkozás Istennel - egy őszinte vallomás
Többször chateltem egy lánnyal (Edi), akiben éreztem, hogy van valami nagy ajándék Istentől. Ezt megemlítettem neki, és a szeretetről kezdett beszélni. Ekkor szembesültem azzal, hogy a szeretetben egy mindent elsöprő erő van. Ahányszor a szeretetet említette, mindig megérintett Isten és éreztem, mennyire tökéletlen vagyok, mennyire nincs bennem szeretet. Arról beszélt a lány, fontosnak tartja, hogy kimutassa mások felé a szeretetét. Sok sebet kapott az élettől, ami arra indította, hogy másokat szeressen. És itt szégyenültem meg. Engem az élettől kapott pofonok sosem arra késztettek, hogy másokat szeressek, hanem inkább visszavonultam miattuk az emberektől, inkább a szeretetlenség erősödött meg bennem. Ez a lány egy paradoxon volt nekem. Ami énbennem gyűlöletet vált ki, az őbenne szeretetet, és ezt nem tudtam hova tenni, ésszel megmagyarázni, egy kézzelfogható csoda volt ez számomra. Mindig megszégyenített, amikor a szeretetről beszélt nekem. A vele való beszélgetések során egészen lelepleződött bűnös természetem Isten előtt és magam előtt, igazán szembesültem azzal, hogy nincs bennem szeretet, pedig a lánynak egyáltalán nem is volt ez a célja, nem is tudhatta, hogy ezt váltja ki belőlem az, amiket mond.
Tudatosult bennem, hogy az életben sokszor azzal szembesültem és mások is időnként azzal szembesítettek, hogy nem nagyon vagyok életrevaló, határozott; egy elveszett ember vagyok, és ezt akartam mindig kompenzálni, bebizonyítani az ellenkezőjét, amiben természetesen a többi ember az ellenség szerepét töltötte be. Saját kisebbségérzésem, elveszettségem érzése határozták meg az életemet és a többi emberhez való viszonyomat, és mindenki előtt bizonyítani akartam, hogy én is vagyok valaki, magam előtt is.
Sajnos csak addig jutottam el, hogy saját magam mellett próbáljak kiállni, saját magam próbáljak megerősödni, magabiztosabb, határozottabb, életrevalóbb lenni (ahogy azt tőlem az élet elvárná), és emiatt nem maradt hely arra, hogy másokat magam elé emeljek, másokat szeressek.
Mindig úgy éreztem, feltétlenül változnom kell, életrevalóbbnak kell lennem, hogy az életben egy kicsit is vigyem valamire. Azonban sosem éreztem, hogy sikerülne. Azt éreztem, hogy amíg ez nem sikerül, addig nem is leszek képes másokat magam elé emelni, másokat szeretni. Amíg magam nem változom meg, nem leszek képes másokat valósággal szeretni, de ahhoz, hogy megváltozzak, másokra kéne terelnem a figyelmem saját magam helyett. Ezzel szembesültem a lánnyal való chatelés során. Ezért ördögi körnek látszott az egész.
Isten elé vittem ezt. Másnap azon kapom magam, hogy egy picit más vagyok. Nem akartam bizonyítani, hogy én sem vagyok elveszett ember. Régebben sokszor azzal is kompenzáltam ezt, hogy a buszra az elsők között szálltam fel, bizonyítva, hogy nem vagyok az a szerencsétlen, aki mindenkit előreenged és végül nem fér fel a buszra. Most tiszta szívből engedtem felszállni másokat a buszra és utolsónak szálltam fel, és ez örömet is okozott. Tudtam szeretni másokat, és nem akartam saját életrevalóságomat sem bizonyítani. Úgy tűnt, az ördöginek tűnő kör mégsem ördögi, a szeretetben lévő erő ki tud ebből mozdítani.
Ezzel még nincs vége a történetnek. Pár nap múlva oda jutottam, hogy nem értek semmit. Úgy éreztem azelőtt, hogy amit az igére hivatkozva mondtam, az igaz és jó. Azt hittem addig, hogy amiben tanácsokat próbálok adni embereknek, hogy jobbak legyenek, az építő. És rámszakadt az egész, hogy úgy rossz, ahogy van. Oda jutottam, hogy az önérzetemet súlyosan bántja, hogy mindenki jobban tudja az igét, mindenki előbbre van nálam hitben, én meg ha valamit a Bibliából komolyan veszek és annak fényében mondom meg valakinek, hogy nincs igaza, még abban is tévedek. Ellenkezett a belsőm, nem lehet, hogy ennyire ne érnének semmit az ismereteim. Megértettem nagy nehezen, nem arról van szó, hogy mindent rosszul tudok, hanem a jó ismereteimhez nem párosul szeretet, így pedig olyan ez az ismeret, mintha rossz lenne, vagy mintha nem is lenne.
Éreztem, hogy Isten Lelke kezdett szorongatni, és az lenne a megoldás, ha megadnám magam: ha ezt a sok emberi bűnös dolgot, ami bennem van, úgy, ahogy van, feladnám. Elképzelhetetlennek tűnt, mert mióta élek, ez a természetem vezet; az akaratom, a döntéseim, meg hasonlók, amik meghatározzák tetteimet, ezek a bűnös dolgok, és az önérzetemet is sérti, hogy mindez rossz, és elképzelhetetlennek is tartottam, hogy ezek helyett valami új, valami más, valami tökéletes vegye át bennem az irányítást. Nem akartam elfogadni, hogy mindenki különb nálam, akiknek én az észt akarom osztogatni, akár gondolatban is, aki át akarom formálni az embereket olyanokká, akikben szeretet van. Világéletemben ilyen voltam, és elképzelhetetlennek tartom, hogy ne ez irányítson engem, hanem valami más. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy most ennek jött el az ideje: Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Emberileg teljességgel lehetetlen, de Isten a természetfeletti dolgok istene. Feladtam magamban az egészet, és imában kimondtam Istennek, legyen az Ő akarata szerint, vegye el tőlem ezt a rosszat, ami bennem van.
Az imám után jönni akartak újabb gondolatok, amikkel másokat elítélek, de nem tudtak jönni. Valamikor, alázatosabb pillanatomban tudatosan tudok nemet mondani ezeknek a gondolatoknak, de akkor akaratomon kívül valami megakadályozta mások formálását célzó gondolataim szeretetlen csapongását.
A szeretet erősebb, tudtam.
Lehet, hogy nem tűntek el belőlem ezek a szeretetlen dolgok teljesen, de valami történt.
Az utóbbi időben foglalkoztat az ige, hogy "Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel". Valahol lehetséges az, hogy sosem vádolok, hibáztatok mást, még akkor sem, ha valakiről mindenki tudja, hogy egy bizonyos dologért ő a felelős. Valahol lehetséges addig eljutni, hogy nem hibáztatom, vádolom őt ezért. Ha teljesen egyértelmű valakinek a hibája, amit őrajta kívül talán mindenki tud, akkor sem szabad foglalkozni ezzel és akkor is különbnek kell tartanom őt magamnál. Talán lehetséges, hogy ha valakin 99%-ban múlt volna, rajtam meg csak 1%-ban, hogy valami jót közösen megtegyünk és mégsem tettük, ne őt okoljam érte, hanem húnyjak szemet bűnössége felett, és azt nézzem, az én részemről mi hiányzott. Lehetséges, hogy ezeket a dolgokat feladjam, amik 30 éven keresztül a gondolataimat és a tetteimet vezérelték, bár józan emberi ésszel nem lehet elképzelni, hogy ne ezek vezéreljenek. Valahol lehetséges, hogy éljek többé nem én, hanem bennem a Krisztus. Ha ez megvalósulna, két lábbal lennék a mennyben, és Isten olyan természetfeletti dolgokra tudna használni, amire eddig nem is gondoltam volna. Talán lehetséges egy olyan teljességgel átadott élet, amiben a tetteimet és a gondolataimat nem lehet már a pszichológia módszereivel leírni, mert "élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus".
