Amikor elkezdtem írni jelen bejegyzésem, sok minden bennem sem volt tiszta a bűnnel, a bűntől való szabadulással kapcsolatban. (Éppen ezért lehet, hogy e bejegyzést később még fogom szerkeszteni, kiegészíteni.) Miért van az, hogy ugyanazokat a bűnöket újra meg újra elkövetem, és nem tudok ellene mit tenni? Miért van az, hogy befogadtam már Jézust a szívembe, mégis… (inkább nem is folytatom ezt a mondatot)?
Az utóbbi időben Isten több, egymástól független forrásból rámutatott, hogy a bűnnel, mint olyannal, foglalkoznom kell. Pontosabban arra mutatott rá, hogy másképp kell a bűnnel foglalkoznom, mint eddig. Addig ugyanis már régen eljutottam, hogy „csak ilyen vagyok, mindig vétkezem, megint vétkeztem, Uram, bocsáss meg”. Igaz, már az is valami (állítólag), hogy beismerem, hogy vétkeztem és vágyom arra, hogy máskor már ne vétkezzek. Éppen ezért nem a bűnbánat szükségességéről írnék, bár tény, hogy ha a bűneinket nem bánjuk meg őszintén és nem valljuk meg Istennek, hogy vétkeztünk ellene, nincs is értelme a bűnnel tovább foglalkozni. Egy legalább „ajjaj, ezt nem így kellett volna” érzést nem helyettesíthet sem Jézus neve, sem más vallásos gyakorlat, sem más erőfeszítés. Ugyanis „így szól a magasságos és felséges, a ki örökké lakozik, és a kinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét.” (Ézs.57.15.) Ez az alázatos szívűekre vonatkozik, a kemény szívűekre nem.
Amikor az ember megbánja és leteszi bűneit és átéli a bűnbocsánatot, akkor érzi csak, hogy a bűnök tartották fogságban, mintha egy koncentrációs táborban lett volna. És sokszor azért nehéz legyőzni a bűnömet, gyengeségemet, mert sérti az önérzetemet, büszkeségemet, hogy fel kell adnom valamit, amivel saját igazamat megvédhetem másokkal és a Mindenhatóval szemben. Ilyenkor az ember legszívesebben „megverné” azt, aki egy bűnével szembesíti, mert tehetetlen, be kell látnia, hogy nem tud mit felhozni Isten igazságával szemben. Érdemes azonban ezt az indulatot feladni és engedni a Szentlélek szorongatásának, mert ez felszabadít, leveszi a vállunkról a terhet, újra megnyílik a menny, melyről már fel se tűnt, hogy zárva volt büszkeségünk előtt, s ez csodálatos érzés: magamat háttérbe szorítom, és elismerem, hogy Isten igazsága felette áll gyarlóságomnak, melyhez oly' görcsösen ragaszkodtam.
Egy régebbi bejegyzésemben írok egy ilyen esetemről, amikor azt kellett beismernem, hogy nincs bennem szeretet. Akkor az érintett meg és tört meg, hogy valakit szeretetre késztetnek azok a dolgok, amik engem gyűlöletre, és ezzel párhuzamosan több forrásból is hallottam azt, hogy a szeretet mennyire fontos, s ez nem lehetett véletlen. Azért sem, mert feltűnt, hogy ennek hatására elkezdek megváltozni, mégpedig egy ördögi körből kezdek kijönni, amiből emberileg nem láttam volna kiutat. Ez egyértelmű bizonyíték számomra arra, hogy van valami nagyobb erő, mégpedig Isten Szelleme, ami a mi kis reménytelen dolgaink felett áll, azokba reménységet hoz és kiutat mutat belőlük. Fontos tudatosítani (amiben egy megtapasztalás, mint amiről most írtam, segíthet), hogy a gyarlóságaink, bűneink, problémáink, emberi esendőségünk felett áll hierarchikusan Az, Aki bennünk lakik és aki vezet bennünket. Fontos tudatosítani, hogy a reménytelen, ördögi kört alkotó emberi dolgaink nem a hierarchia csúcsán helyezkednek el, hanem van fölöttük Valaki, aki nagyobb náluk, aki legyőzte őket, és ismeri belőlük a kiutat. „Mert nagyobb az, a ki bennetek van, mint az, a ki e világban van.” (1Ján 4.4.)
Egy másik esetem, amikor a „szemem láttára” leplezte le egy bűnömet az Úr, egy dicsőítő alkalom után történt. (Erről a dicsőítő alkalomról egyéb megtapasztalásokat is tudnék mondani, talán külön egy másik bejegyzésben.) Azelőtt még soha nem tapasztaltam hasonlót: egyszerűen megérintett Isten Szelleme, és nem is értettem, mi van velem. Mintha átéltem volna, mennyire hatalmas az Úr, és ugyanakkor mennyire szelíden, minden erőszak nélkül akarja ezt a hatalmát használni. A számos megtapasztaláson kívül nem sokkal utána egy olyan szituációba kerültem, amiben ideges szoktam lenni, és haragudni szoktam másokra. Igen ám, de ebbe a szituációba úgy kerültem most bele, hogy közben a nyakamon volt Isten szeretete. Ezért nem tudtam megmaradni ebben a szituációban úgy, mint máskor, mintha mise történt volna. Láttam azt, hogy Isten milyen hatalmas és csodálatos, és ehhez képest mennyire porszemnyi az a szituáció, ami miatt felhúzom magam. Beláttam, hogy mennyire értelmetlenek a mi kis emberi indulataink. Annyira porszemnyiek, hogy nem is maradnak meg sehol az örökkévalóság számára; de ha valakit szeretünk, szeretettel vesszük körül, az valahol mindörökre megmarad – ezt éreztem.
A bűnt nem az ember győzte le, hanem Jézus a kereszten. A bűn nem egy hétköznapi dolog, amit ha gondolom, eltávolítom az életemből és ezentúl nem követem el, mert ez emberileg nem lehetséges. Persze önuralommal, önfegyelemmel is érhetünk el eredményeket, de ha csak ennyi lenne az egész, akkor nem kellett volna, hogy Jézus vére kifolyjon, és életét odaadja értünk, a bűneinkért cserébe. A bűn egy olyan láthatatlan valóság, ami Jézusra rászállt, amikor a Gecsemáné kertben volt. A bűn egy olyan valóságosan létező, de láthatatlan dolog, aminek kézzelfogható következményei, velejárói vannak. Mivel a bűn maga, mint olyan, a láthatatlan valóság része, nem fizikai természetű, mi emberek nem is tudhatunk vele közvetlenül mit kezdeni. Ha pedig közvetlenül nem, hanem csak közvetve „férünk hozzá”, akkor sokra nem is juthatunk vele emberi erőfeszítéseinkkel. Ha pusztán emberi erőfeszítésekkel legyőzhető lenne a bűn, nem lett volna szükség arra, hogy Jézus megváltson belőle minket, sem arra, hogy az ószövetségi időkben áldozatokat mutassanak be. Jézus a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk. (1Pét.2.24.) Újra le kell írnom, hogy fontos tudatosítani, hogy a bűneink, emberi esendőségünk felett áll hierarchikusan Az, Aki bennünk lakik és aki vezet bennünket. A bűn nem fizikai valóság, és hierarchikusan az ember felett áll, hiszen ha nem állna felette, nem lett volna szükség Jézus megváltására, mert akkor emberileg is tudnánk kezelni a bűnt. Ugyanakkor Jézus hierarchikusan felette áll a bűnnek is és mindeneknek, hiszen az Atya Úrrá tette Őt mindenek felett. Feltámadásával pedig bebizonyította, hogy a bűnök, melyeket magára vett, nem uralkodnak felette, hanem Ő uralkodik felettük. Ha pedig megtértünk, a Fiú bennünk lakozik – tehát az lakozik bennünk, aki hierarchikusan a bűn felett helyezkedik el. Ha ezt beismerjük és hittel elfogadjuk, mi is győzhetünk a bűn felett. „És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és ő benne nincsen bűn. A ki ő benne marad, egy sem esik bűnbe; a ki bűnbe esik, egy sem látta őt, sem meg nem ismerte őt.” (1Ján3.5-6.) Ha bűnbe esünk, az nem azt jelenti, hogy még nem tértünk meg vagy nem ismerjük Jézust egyáltalán. Annyit jelent, hogy még nem ismerjük Őt teljesen; nem tudunk még arról a tulajdonságáról, hogy Ő Úr a bűnök felett is, a mi bűneink felett is, nagyobb a mi bűneinknél, a te bűneidnél is, hierarchikusan fölöttük helyezkedik el, és természetfeletti módon KÉPES RÁ, hogy kivigyen a bűn uralma alól, ahonnan emberi módon nem tudnánk kijönni, mert – szó szerint – ördögi körrel találnánk magunkat szemben emberileg. Isten vezessen el mindannyiunkat Jézus teljesebb megismerésére, aki győztes a bűneink felett!
Jézus tehát nem csak a már elkövetett bűneinket képes megsemmisíteni, és így kiengesztelni az Atyával. Mivel teljes mértékben úr a bűn felett, már akkor "közbeszólhat", amikor még nem követtük el a bűnt, ezáltal lehetővé téve, hogy el se kövessük. Ez bűnösségünk beismerésével és hit által lehetséges (az önuralomra is szükség van, de önmagában nem hoz tartós eredményt).
Előfordulhat, hogy egyes játékok menete, célja párhuzamba állítható azzal az úttal, amin Isten segítségével járnunk kell. A „Nagy szökés" (The Great Escape - itt inkább „nagy kitörésnek" fordítom) című játékban egy koncentrációs táborban találjuk magunkat, ahol telnek a napok, egyik a másik után, éljük a foglyok mindennapi életét a szögesdróton belül. A játék célja: meg kell szökni a táborból. Ha a játékot elindítjuk és nem nyúlunk a géphez, a gép automatikusan végzi azokat a teendőket, amiket egy fogolynak el kell végeznie (reggeli, sorakozó, stb.). Így telhet nap nap után, és minden nap kicsit lejjebb ereszkedik a reménységet, kedvet, életerőt jelző zászló a képernyő szélén. Ha teljesen leér alulra, akkor már nincs esélyünk a megszökésre, mert reményünk úgy elhagyott, hogy a fogoly nem is hajlandó kitörni az automatikus fogoly üzemmódból, hiába nyomkodjuk a gombokat. Viszont ha ezt nem várjuk meg, hanem még reménnyel telve teszünk olyan dolgokat, melyek a koncentrációs tábor rendjének áthágását, és a szökés elősegítését jelentik, a táborban töltött napok során elvesztett reményünket visszakaphatjuk. Alapvető tehát egyébként a keresztény életben is, hogy ne törődjünk bele azokba a korlátokba, melyek leuralják életünket, fogva tartanak, mintha egy koncentrációs tábor szögesdrótjai közé lennénk szorítva. A tábor vezetősége igyekszik teljes uralma alatt tartani a foglyokat, és nem gondolnánk, hogy a tábor egyes részein, ahova minket nem engednek be a „démonok" (őrök), a szökésünket, kitörésünket elősegítő tárgyak találhatók meg.
Az alagút a kályha mögött van: a kályha meleget ad, ahol hideg időben megmelegedhetünk. Az Urat is ilyen helyen kell keresnünk, ahol érezzük, hogy meleg (szeretet) van. Hozzá mehetünk mindig „melegedni". Az is lehet, hogy szinte a fagyhalál közelébe kell kerülnünk ahhoz, hogy annyira értékesnek találjuk a kályhát és annyira közel menjünk hozzá, hogy megtaláljuk azt az ellenség elől is elrejtett belső zugot a belső szobánkban, ahol teljes biztonságban érezhetjük magunkat és ahol semmitől sem kell félnünk, mert ott hatalmas keze mindentől megvéd. A kályha melege és a kályha mögötti zug megtalálása a megtéréssel állítható párhuzamba.
