A Biblia emberképe alapján az embernek három része van: test, lélek, szellem. Erre a három szóra megvan a kifejezés az eredeti héber és görög nyelvben, ahogy azok a Bibliában eredetileg szerepelnek, de ezzel nem untatok senkit, valószínűleg már többször is leírtam ebben a blogban ezeket az idegen szavakat.
Változnak az idők, változik az egyház, változik az, amit megértünk a Biblia üzenetéből. Jó pár évtizede egyre inkább a szellem időszaka kezd kibontakozni. Felismerték, hogy a Szentlélek szót az eredeti görög alapján nem is teljesen helyes Szentléleknek mondani, talán a Szentszellem lenne jobb, de a magyar nyelvben nincs is olyan szó, ami itt teljesen megfelelő lenne. Sokat írtam már régebben arról, mit jelent a hétköznapi nyelvben a lélek, mit a szellem szó, és hogy a Szentlélek vagy Szentszellem ezekkel szemben micsoda, pontosabban kicsoda is lenne.
Nagy hangsúlyt kap sok felekezetben, mondhatni hála Istennek, hogy a Jézushoz megtért, újjászületett hívő szellemi emberré válik. Ez tömören azt jelenti, hogy személyes kapcsolata lesz Istennel. Mivel Isten alapvetően más természetű, mint az ember, nem látható, így a fizikai testünk nem alkalmas arra, hogy Istennel személyes kapcsolatot tartsunk fent. A lelkünk sem alkalmas erre, mivel a lelket alapvetően az értelem, érzelem és akarat jellemzi. Amit a külvilágból érzékel az ember egész élete folyamán, ami történik vele és amit ő maga művel a világban, az valahogy hatással van a lelkünkre, lelki működésünkre, érzelmeinkre, viselkedésünkre, stb. Nyilván sokféleképpen meg lehet közelíteni a lélek fogalmát, ez csak egy megközelítés, és ez sem teljes most így, ahogy tömören próbáltam körülírni. Mivel az Istennel való személyes kapcsolat fenntartására sem a test, sem a lélek nem alkalmas önmagában, szükség van valami másra is, amit a Biblia alapján szellemnek, olykor szintén Léleknek neveznek, csak nagy kezdőbetűvel írva. A továbbiakban a könnyebb érthetőség érdekében a szellem szót fogom használni.
Visszakanyarodva az előző bekezdéshez, a mai egyházakban a szellem időszaka kezd egyre inkább kibontakozni. Sok helyen alaptanításként kiemelik az újjászületés fontosságát, amikor az ember újjászületik, vagyis megelevenedik az ember szelleme, amikor tiszta szívéből Istenhez fordul a Jézushoz való megtérés által. Tömören, innentől kezdve egy harc lesz az ember élete, mivel az ember szelleme Isten dolgaival akar foglalkozni, pontosabban az ember új természete akar Isten dolgaival foglalkozni, a régi pedig maradni akar a földi dolgoknál, vagyis a földi dolgok terén akar minden problémára, minden szükségre megoldást találni. Ezt természetesen most nagyon leegyszerűsítve írtam le, és ez a harc a „harc" szó ellenére nem egy kifejezetten szenvedésekkel teli dolog, hanem inkább örömteli dolog, nagy élmény is lehet, ez hozzáállás kérdése, de érdemes úgy megközelíteni, hogy Istennel megerősítjük a közösségünket, ami mindig nagy erővel és békességgel, örömmel tölt be, és így már teljesen más lesz a harc.
Amiről itt tulajdonképpen írni akarok, az egy gyakori probléma. A probléma az, hogy sokan már mindent kizárólag szellemi oldalról közelítenek meg. Sokszor az jön át az újjászületett hívőkhöz szóló tanításokból, hogy megtértél, személyes kapcsolatod van Istennel, és ezért már ne tűrj meg magadban semmi hibát, semmi rosszat, legyél szinte tökéletes, és semmi más nem számít. Valóban fontos a tökéletességre törekedni és a hibáinkat, visszatérő bűneinket nem édesgetni, hanem szembehelyezkedni velük, még ha nem is tudjuk egyik napról a másikra teljesen elhagyni. Már pedig nem tudjuk. Ha van, aki mégis tudja, akkor az jó, és maradjon is meg ebben a csodás állapotban, de az újjászületett hívők jelentős része nem tart itt - bár csak nagyon kevés embert ismerek ahhoz képest, ahány újjászületett hívő van a világon, így biztosat nem tudok mondani. Azonban mégsem tartom teljesen helyesnek azzal intézni el az újjászületett hívők problémáit, hogy "valami bűnöd van? Bánd meg, hagyd el, térj meg belőle!". És ezt még kiegészítik azzal, hogy egy démont is kiűznek a hívőből, esetleg magát a hívőt biztatják arra, hogy vegye fel a harcot a gonosz szellemekkel, melyek bűnökre, rossz dolgokra késztetik. Önmagában persze ezek sem rossz dolgok, lehetnek hatásosak is adott esetben, de ez csak az egyik oldala az egésznek.
A helyzet ennél azonban sok esetben összetettebb. Az újjászületett hívő nem csodaember, hanem ugyanolyan ember, mint bárki más, és ugyanúgy szüksége lehet megértésre, mint másoknak. Tegyük fel, vannak olyan dolgok az életében, amiknek nem úgy kellene lenniük, és nem tud szabadulni, pedig már többször is volt bűnvalláson, imádkoztak érte, akár démonokat is űztek belőle, és mégsem történt áttörő változás. Erre nem az a megoldás, hogy na még egyszer essünk neki, még egyszer űzzük ki a démonokat, stb. Mi volt pontosan a dolog hátterében? Miért nem tud az ember szabadulni? Milyen lelki okok lehetnek ott? És ezzel el is érkeztünk a lényeghez, a lelki okokhoz. Fontos lenne minél jobban ismerni a lelki folyamatokat, a saját lelki folyamatainkat, és általában véve a lelki folyamatokat, hogy jobban megértsük saját magunkat, és hogy miért megy néha nehezen az Igének való engedelmesség.
Nézzünk például egy gyakori problémát, ami igei szempontból is kiemelkedően fontos, és a hívők számára is sokszor nagy problémát okoz: a megbocsátás. Komoly problémát okoz az Istennel való személyes kapcsolatban, ha nem bocsátok meg valakinek. Mégis, csupán az Ige alapján nem feltétlen válik képessé valaki arra, hogy megbocsásson embertársának, ha nem ismeri saját lelki folyamatait és nincs semmiféle rálátása arra sem, hogy akinek meg kellene bocsátani, őbenne milyen lelki folyamatok zajlottak le, mielőtt azt a nehezen megbocsátható bűnt elkövette ellenünk. Arról nem is beszélve, hogy szerintem a legtöbb ember a megbocsátás fogalmával sincs tisztában, hogy mit nevezünk megbocsátásnak, és mi az, ami annak tűnik, de mégsem az, esetleg már megbocsátott maga az ember, de mégis úgy érzi, hogy nem bocsátott meg, mert ilyen is fennállhat. (Tömören: ha megbocsátottunk, nem akarunk bosszút állni, nem akarunk rosszat annak, aki vétkezett ellenünk, készek vagyunk jót tenni neki akár. Az érzések ezektől általában függetlenek, és nem feltétlen kell, hogy kicsattanóan jól érezzük magunkat olyan ember társaságában, aki rosszat tett nekünk.)
Nézzük először az Ige szemszögéből, azaz nézzük a szellemi oldalt: Isten elküldte a Fiát, éppen azért, hogy amiket mi ellene vétkeztünk, azokat eltörölje, és azokért Őt feláldozza. Isten tehát bemutatta a megbocsátás elképzelhető legnagyobb mértékét. Azt kéri, mi is bocsássunk meg másoknak, mivel Ő már megbocsátott nekünk. Jó esetben ez is nagy lökést ad arra, hogy mi magunk megbocsássunk másoknak, akár úgy, hogy a saját lelki folyamatainkról és a másik ember lelki folyamatairól nem is tudunk semmit. Elképzelhető, hogy Isten kegyelmének, szeretetének a megismerése, személyes átélése teljesen képessé tesz minket arra, hogy mindenkinek megbocsássunk. Ez teljesen jó is lenne, ha így mindig működne. Ha valakinél ez mindig működik is, az jó. A dolog szellemi oldalát megközelíthetjük még onnan is, ha felismerjük, hogy nem emberek ellen van harcunk, hanem gonosz démonok ellen. Felismerhetjük, hogy ezáltal nem a másik ember akar nekünk rosszat, hanem a démonok (akik az ellenünk vétkező embert „bábként" használják ellenünk), és a megbocsátatlanság állapotát is ők érik el nálunk és ők is akarják fenntartani, hogy ezáltal Istennel való személyes kapcsolatunkat aláássák. Ki más akarná, hogy Istennel a személyes kapcsolatunk ne legyen rendben, ha nem maga az ördög? Ezért próbál embertársainkon keresztül is támadni és rossz lelkiállapotba juttatni minket, kialakítani más emberekkel szemben ellenséges érzéseket, megbocsátatlanságot, stb. Talán nem könnyű átállítani a gondolkodásunkat, hogy ne az emberekre haragudjunk ilyenkor, hanem az ördögre. Ha a rosszat jóval győzzük meg, akkor az embertársunknak, aki rosszat tett velünk, jót teszünk, és ezáltal őt is megnyerhetjük, az ördögnek meg pont ezzel teszünk keresztbe.
Ez lenne tehát az Ige oldaláról a megbocsátás. Ha szerencsénk van, újjászületett hívőként ezek alapján meg tudunk bocsátani. Ha mégsem, akkor nézzük meg a lelki okát, amiért ilyen nehezen megy a megbocsátás. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok és túl hevesen reagálok dolgokra, esetleg olyat is magamra veszek, ellenem irányulónak érzek, amit nem kéne? Ha igen, tudok ezen változtatni, be tudom látni, hogy nem kellene így? Ha nem, akkor miért nem, mi lehet az oka? Fontos, hogy igyekezzünk magunkat is megérteni, lehetőleg egy olyan vezetővel, aki ebben segíteni tud, és nem bagatellizálja el a jelentőségét.
Hiszem, hogy ha átéltük már Isten irántunk való kegyelmét, szeretetét, akkor már könnyebb lesz nekünk a megbocsátás. Azt is hiszem, hogy nem emberekre kell haragudnia a hívőnek, hanem az ördögre, és nem emberekkel kell harcolnia, hanem az ördöggel, és ez is segít abban, hogy meg tudjunk bocsátani. DE! Mi van, ha még így sem megy? Miért nem megy? A gyülekezetekben sokszor elintézik a szuperszellemi hozzáállással, hogy "bocsáss meg a másiknak, mert Isten is megbocsátott neked. Tudom, lehet, hogy nehéz, de..." és ennyi. Ez az öt szó, hogy "Tudom, lehet, hogy nehéz, de...", ami kevés és nem segít semmit. Természetesen ki lehet mondani ezt az öt szót is úgy, hogy Isten szeretete jön át belőlük, és pont ettől válik könnyűvé a megbocsátás. De ha szó szerint értelmezzük őket és nincs mögöttük Isten Szelleme, akkor nem sokat érnek, sőt rombolhatnak is. Érdemes kitérni a lelki folyamatokra is. Érdemes megpróbálni megérteni az embert, aki nem tud megbocsátani. Valószínű azért nem tud, mert egy olyan veszteség érte az illetőt, ami jelentősen kihat az életére, és ezt is jó, ha el tudja mondani valakinek, aki valóságosan is próbálja megérteni, és nem csak azt mondani a végén, hogy oké, most már elmondtad, most már bocsáss meg neki, hanem átélni, hogy miért nehéz megbocsátani. Hajlamosak a szuperszellemi vezetők teljesen átsiklani afelett, ha valami veszteség éri az embert, ami súlyos problémákat okoz neki, pedig ha ezeket nem értjük meg és nem próbáljuk ezeken átsegíteni az embert, nem tudunk az áttörésig eljutni. Nem mondhatjuk, még újjászületett, régóta hívőknél sem, hogy az mindig könnyen megy, és sosem kell segítség, sosem kell megértés. Ettől még igaz az is, hogy az embernek még a saját élete sem szabad, hogy annyira fontos legyen, hogy ne tudjon lemondani róla. Éppen ez is jó a kereszténységben, hogy a hívőt jobb esetben igyekszik minél inkább kifelé lökni a komfortzónájából. Isten kezében az életem, így bármi is történjék, bármilyen kár is érjen, nem számít! Lehet, nehéz ezt kimondani, de erre kell törekednünk. Nem tudni, mit akarhat Isten, mi lenne a következő lépés az életünkben, hova akarna helyezni minket, hol akarna látni. Lehet, Afrikába akar küldeni misszióra, ahol le kell mondanunk kényelmes, komfortos házunkról, lakásunkról, az internetről, elektronikus kütyükről, és valami jóval kezdetlegesebb módon kialakított lakhelyen kellene élni. Lehet, pl. azt akarná, hagyjak fel egyik hobbimmal, a nyelvek tanulásával, és minden időmet töltsem egy olyan helyen, ahol embereknek kell segíteni. Mindenre mindig nyitottaknak kell lennünk. Nem lehet olyan személy, olyan eszköz, olyan hobbi, olyan szokás az életünkben, amire vagy akire nem mondhatnánk azt, ha kell, hogy oké, feladom, többet nem foglalkozom vele, mert Uram, te nem ezt akarod. Ez az alázat Isten felé. Visszakanyarodva a megbocsátáshoz, ha valójában nincs is olyan dolog az életemben, amihez túlzottan ragaszkodom, akkor nem is tudnak akkorát vétkezni ellenem, ami annyira fájna, hogy ne tudnék megbocsátani. Tegyük fel, Isten próbált rá többször utalni, hogy ne használd olyan sokat az okostelefonodat, mert nem kedves előtte, de nem hallottad meg a szavát, vagy gyorsan elhessegetted magadtól. Erre valaki ellopja a telefonodat, és nem tudsz neki megbocsátani. Igazából csak ott nehéz a megbocsátás, ahol valami túlságosan fontos a számunkra.
Természetesen elismerem, hogy az ilyen mértékű életátadás Istennek sem feltétlen könnyű, de nem lehetetlen. Ha Jézus odaadta az életét értem, én is odaszánom mindenem neki, és mindenem az Övé. Hiszen nem a magam tulajdona vagyok, hanem Istené. Fontos tudni, hogy Isten jó, nagyon is jó, és ha átadjuk magunkat neki, azt nem a kárunkra, hanem a javunkra fogja felhasználni, igaz, nem feltétlen úgy, ahogy mi azt elsőre elképzeljük.
Ha nehéz a megbocsátás, belegondolhatunk abba is, mi játszódhatott le abban a személyben, aki vétkezett ellenünk. Biztos vagyok benne, ha átlátnánk az ő életét és motívumait, akkor sokkal könnyebben meg tudnánk bocsátani neki. Van, amikor valaki úgy tesz rosszat a másiknak, hogy nem is gondol bele, hogy azzal mennyire rosszat tesz. Ha tudná, nem tenné. Vagy ha szándékosan teszi, akkor is érdemes lenne tudni, mi lehet a hátterében, miken ment keresztül, amik valószínűleg nem kellemes dolgok, és ilyeneket hoztak ki belőle. Az emberek alapból hajlamosak a bűnre, hiszen az eredendő bűn mindenkiben ott van. Ha ehhez még olyan dolgokat is él át, amik számára nem voltak kellemesek, még inkább kihozzák belőle a rosszat.
Fontos azt is tudni, hogy bármi is történjen velünk, Isten azt kész a javunkra fordítani.
De még ez sem jelenti azt, hogy teljesen csak a szellemünkre támaszkodva mindent meg lehetne oldani, és nem kellene teljesen megfeledkezni a lélek dolgairól. Ne járj világi bulikba, hagyj fel ezzel az életmóddal! És mi van, ha valakinek mégsem megy? Meg kell nézni, miért nem, mi lehet az, ami miatt számára az a buli fontos, és miért fontos.
Úgy gondolom, karizmatikus tanítók sokszor csak azt mondják, térj meg a bűneidből, hagyd el a bűnös dolgokat, ne élj úgy, mint régen, mert közel az Úr visszajövetele, és ennyi. De mi van azokkal, akik évtizedeken keresztül próbálnak egy bűnből, rossz szokásból megtérni, de nem megy? Írtam ilyenről régebben, egy lányról, akit gyerekkorában az apja rendszeresen megerőszakolt. Amikor felnőtt lett a lány, nem tudott olyan hívő életet élni, amilyet szeretett volna. És neki mit használ, ha odavágják neki, hogy ne így élj, mert közel az Úr visszajövetele? Nem sokat. Ott a megértés használhat, ha nem csak szuperszellemi módon elküldi a pásztora, hogy nem óhajt vele többet foglalkozni, mert nem felel meg a kritériumainak. Ennyivel minden embert le lehetne írni, akik gyerekkorukban túl kemény dolgokon mentek keresztül? Nem hiszem, hogy Isten elutasítaná őket, még akkor sem, ha a pásztorok rossz képet állítanak be számukra Istenről, és elutasítják őket, ezzel komoly hitbeli válságot is előidézve az egyébként nem kicsi lelki válság mellé is. Azt fogják hinni, Isten számára is teljesen elfogadhatatlanok, ez pláne nem fogja őket motiválni arra, hogy Istennek tetsző életet próbáljanak élni, pláne, ha amúgy sem megy. Vagy, ha valakinek öngyilkossági gondolatai vannak, és ezzel keres meg egy szolgálót, aki azzal intézi el, hogy ezek a gondolatok az ördögtől vannak, és egyébként is, aki öngyilkos lesz, a pokolba kerül, ezek sok esetben nem oldják meg a problémát, az okát nem szüntetik meg. Lehet, hogy kiűzik az öngyilkosság szellemét, a depresszió szellemét, de ezeknek a szellemeknek is valami okuk van arra legtöbbször, hogy megkeserítsék a hívő életét, és ha ezt az okot nem szüntetik meg, nem sokkal vagyunk előbbre. Sokszor van a dolgoknak valami oka a mélyben, amivel szintén foglalkozni kell, nem elég az Ige mondogatása és a megtérésre, tökéletességre való buzdítás. Az embereket nem lenne szabad bűneikből megtérő automataként kezelni! Az ember több annál! Igaz, hogy a bűnökből megtérés a megoldás mindenre, de nem mindig megy automatikusan, és sokkal nagyon figyelmet kellene fordítania az egyháznak arra, hogy ha nem automatikusan megy, akkor hogyan megy, miért nehéz, mik az akadályok és azokra mi lehet a megoldás, stb. Ahogy egy karizmatikus prédikátor szavaira utalva írtam, sokaknál évtizedekig tart, míg meg tudnak térni bizonyos bűnökből, annak ellenére, hogy tiszta szívükből szeretik Jézust és neki odaszántan próbálnak élni. Mit ér az ilyen embereknek, ha egy tanítást hallgatnak, amivel azzal intéznek el valamit, hogy „térj meg", ha, mint írtam, nem mindig megy csettintésre a megtérés? Nem hinném, hogy boldogan, jó lelkiállapotban térnek haza a prédikáció után. Lehet mondani, hogy a hiba nem a tanításban, hanem az emberben van, de épp ez lenne a cél, hogy ezt a hibát kijavítsuk, és Isten sosem hibáztat, hanem a hibára megoldást kínál.
Napjainkban jó pár évtizede az új reformáció korszaka van. Ez azt jelenti, hogy bizonyos helyeken az újjászületésről, Istennel való személyes kapcsolatról is már szó van, egyre több helyen. Ezek közül vannak, ahol annyira elmennek ebbe az irányba, hogy már semmi más nem számít, csak a bűnökből való megtérés, és az ember egyéb dolgaival egyáltalán nem foglalkoznak. Közben léteznek hagyományos gyülekezetek is, ahol nem beszélnek újjászületésről és Istennel való személyes kapcsolatról, és esetleg a lélek dolgai, a lelki folyamatok nagyobb hangsúlyt kapnak. Nemrég éppen ment a rádió, és egy hagyományos felekezeti alkalmat közvetítettek, ahol végig a megbocsátásról beszélt a pásztor. Végig a megbocsátásról beszélt, hogy mi az a megbocsátás, és miért nehéz, és közben egy szót sem ejtett Istenről, Jézusról vagy a Szentlélekről. Teljesen lelki, természetes módon közelítette meg a kérdést. Ez az, amivel a modern gyülekezetekben nem nagyon találkozunk. Egyfelől hasznos volt, hogy a megbocsátás lelki hátteréről is alapos áttekintést adott, és lehet, hogy ezzel több ember vált képessé megbocsátásra, akik hagyományos gyülekezetbe járnak, mint ahányan egy karizmatikus, megbocsátásról szóló istentisztelet után tennék. Másfelől probléma, hogy nem közvetítette Isten természetfeletti erejét a tanítás. Igazából a kettő közötti egyensúlyt kellene megtalálni. Az sem jó, ha sosem mondják el, hogy van lehetőség megtérni, újjászületni, és az sem, ha állandóan csak azt szajkózzák, hogy térj meg a bűneidből. Ettől még tényleg közel van az Úr visszajövetele, sok olyan dolog van a világban, ami erre utal, és talán már a nem hívőket is elgondolkoztatja. Nekem van egy ismerősöm, aki ő maga mondta, hogy nem hívő, de a koronavírussal kapcsolatos események kicsit elgondolkoztatták, hogy lehet valami abban, amit a Biblia ír. Ha közel is az Úr visszajövetele, most hirtelen mindenki képessé válik majd arra, hogy minden bűnéből megtérjen és úgy éljen, mint eddig még soha? (Annak ellenére, hogy sokaknak évtizedekre van szükségük, hogy megszabaduljanak, és az újonnan megtérőknél nulláról indul ez a folyamat ma is.) Én nem tudom, minden lehet. De a korábbi tapasztalatok nem azt mutatják, hogy az ember hip-hop egyik pillanatról a másikra minden bűnét teljesen el tudja hagyni, mert összetett lelki folyamatok húzódnak meg a háttérben sokszor, amiket szeretnek a karizmatikus tanítók teljesen figyelmen kívül hagyni, ezzel egy szellemi gép szintjére degradálva az emberi lényt. De mégis, akkor hogyan fog Jézus egy szeplő nélküli egyházat itt találni, amikor visszajön? A gonoszság sokasodik az emberekben, a hívőket is támadások érik, és valójában nem is várható el, hogy egyik pillanatról a másikra lerázzon magáról minden hívő minden akadályt. Lehet rá törekedni, és tényleg örülnék, ha tévednék, és egyből menne, de nem ez a tapasztalat. Mégis, hogyan lesz? Nem tudom, egyedül Isten tudhatja.
