Semmi felől ne aggódjatok!
avagy:
Nem az iskolának, hanem Istennek tanulunk
A sok vizsga és tanulnivaló közepette egyre inkább azt élem meg, hogy nem kell aggódni. Legutóbb úgy alakult, hogy elég sok időt töltöttem tanulással, mégsem fért bele az időmbe egy házidolgozat megírása és egy beszámolóra való felkészülés. Megintcsak valami isteni közbeavatkozásra kellett számítanom. Istenben sosem csalódom, megsegít ott, azon a helyen, abban az iskolában, ahová Ő helyezett, ahová Ő vezetett el. Kaptam pár nap haladékot az utolsó pont után a dolgozat megírásához, a beszámoló pedig érdekesen alakult: más is abból a témából számolt be, amiből én. Bár megvolt minden, ami a beszámolóhoz kellett, mégsem tudtam megfelelően felkészülni, és úgy alakult, hogy csak ki kellett egészítenem azt, amit az évfolyamtársam mondott. Ez az egyik része annak, hogy Isten a tanulásban, vizsgázásban megsegített.
Most jön a másik része. Ebben és ebben a bejegyzésben már írtam legutóbbi vizsgázási "kalandjaimról". Tömören, az a lényege, hogy azt gondoltam, majd én nagyon ügyesen tanulni fogok órákra, úgyis az erősségem, amit tanulok, és a tanárok, évfolyamtársak is így kicsit felfigyelnek rám. Saját ügyességemben, képességeimben bíztam és nem is gondoltam arra, hogy Istent bevonjam a dologba. Isten erre fel is hívta a figyelmem, úgy, hogy akadályokat gördített elém. Két tantárgyból is volt, hogy mivel pont akkor nem tudtam ott lenni, amikor a tanár mondta, dolgozat lesz, nem tudtam a dolgozatra felkészülni. Így hát bementem órára, mint mindig, és ott nagy meglepetés ért. Eléggé elkeserítő volt. Ha tudtam volna, hogy dolgozat lesz, alaposan felkészülök, hogy csakis ötöst kaphassak. A második ilyen alkalommal a dolgozatlap felett ülve nagyon erősen éreztem egy pillanatra a Szentlélek érintését és hogy szólni akar hozzám, ilyen az eddigi egyetemi éveim alatt még sosem volt. Sajnos más okból is lelkileg el voltam borulva és nem tudtam értelmezni, mit akar mondani a Szentlélek, de nagyjából sejtettem, hogy azt, amit itt fent leírtam, ti. hogy a tanulásból pont Istent hagytam ki és a képességeimbe vetettem bizalmam, és hogy nem Istennek, hanem a tanároknak, évfolyamtársaknak akartam "bevágódni". Túl sok jóra nem számítottam a dolgozatok eredményét illetően, reménykedtem, hogy talán meglesz a négyes, de inkább rosszabbra számítottam. Számomra ez nagy kudarc, mert, mint írtam, az erősségeim közé tartozik az, amit tanulok.
Végül mindkét dolgozatom négyes lett, és az egyiken nagyon csodálkozom, mert sokkal rosszabbra számítottam. Az a döbbenetes az egészben, hogy félévkor végül mindkét tárgyból ötös lett a végeredményem. Nem semmi, hogy Isten mikre képes. Teljesen kilóg a képből az a csalódásérzés, kudarcérzés, elkeseredettség érzés, amiket a váratlan dolgozatíráskor éreztem. Isten megértette velem, hogy nem a képességeimben kell bíznom, hanem Őbenne, és nem az a cél, hogy magamnak megfeleljek vagy a tanárok, évfolyamtársak előtt bizonyítsak, hanem hogy Isten kedvéért kihozzam magamból, amit csak tudok, azzal, hogy azt tanulom, amit szeretek és ami jól is megy. Másrészt azt is megértette velem, hogy aggódni a vizsgák miatt végképp nem kell, hiszen azokból a tárgyakból ötöst kaptam félévkor, amikből nem tudtam, hogy dolgozat lesz. Sokkal inkább a láthatatlan világban dőlnek el ezek a dolgok, mintsem a saját képességeim és energiabefektetésem függvénye lenne, hogy milyen jegyet kapok. (Persze a képességek is jók, ha vannak, és energiát is kell belefektetni a tanulásba, de ettől még akár meg is lehetne bukni, ha Istent nem vonnánk be a dologba.)
Nagyjából elértem, amit szerettem volna, jó jegyeim lettek, és az évfolyamból ezt talán nem mindenki mondhatja el magáról. Úgy emlékszem, ilyen még sosem volt eddigi életem során, hogy tanulásban a jobbak közé tartozzak. Vagy eleve mindenkinek jó jegyei voltak, mert nem volt nehéz, amit tanultunk, vagy a rosszabbak közé tartoztam, vagy általános iskolában itthon nem voltak elégedettek a jegyeimmel, vagy már mindenki levizsgázott, én mentem csak sokadik pótvizsgára egy bizonyos tárgyból. Sok hasonló kudarcot éltem át már, és ahogy most visszatekintek, teljesen más a végeredmény abban az iskolában, ahova egyértelműen Isten akaratából kerültem.
Ez egyfelől jó, mert az Úr miatt is igyekeztem kihozni magamból a legtöbbet, hiszen ha Ő helyezett ide, akkor Neki mindenképpen "tartozom" azzal, hogy kihozom magamból, amit csak tudok. Másfelől ott volt az önbecsülésem, hogy elmondhassam, jó jegyeim vannak. Viszont ez utóbbival kapcsolatban rájöttem valamire: értelmetlen. Ha Isten nélkül csináltam volna végig ezt a félévet és úgy kaptam volna jó jegyeket, nagy üresség lenne bennem. Bár vannak, akiknek nincsenek olyan jegyeik, mint nekem, mégsem tenne ez boldoggá. Küzdöttem egy cél érdekében, hogy elérjem, végül elértem, és mi lett akkor? Semmi. Ami problémák vannak az életemben, azok ugyanúgy ott vannak és az egész életem szempontjából közömbös, hogy milyen jegyeim vannak, jók vagy rosszak, a jó jegyeim miatt tehát nem leszek boldogabb. Egyfelől éreztem ezt az ürességet is magamban a vizsgák után, másfelől pedig azt, hogy az Úrért, de csakis az Úrért érdemes csinálni. Nem az évfolyamtársakért vagy a tanárokért, hogy felfigyeljenek rám, nem is magamért, hanem csakis az Úrért, és így az eredményeknek is örülni tudok.
