Egy vasúti átjáróhoz hasonlón kellett átmennem a sínek felett az egyik oldalról a másikra. Sok sín volt egymás mellett, így hosszú volt az "átjáró", és alatta elég mélyen voltak a sínek.
Az átjáró nem egy szokásos átjáró volt, hanem sokkal keskenyebb, talán fél méter széles. Neki akartam vágni az átkelésnek, de a mélység, és az átjáró keskenysége megijesztett. Valójában, ha a mélységet nem nézi az ember, két lábon simán képes lenne átgyalogolni egyik oldalról a másikra, minden gond nélkül.
Úgy gondoltam, veszélyes lenne két lábon, sétálva végigmenni, ezért arra gondoltam, ha ráülök ill. (hason) ráfekszem és kezemmel húzom magam előre, jobb, mert így nem látom a mélységet, hanem így kifejezetten csak az út, az átjáró van szemeim előtt. Görcsösen megpróbáltam elindulni, de nagyon rövid idő után megálltam, nem mertem továbbmenni, a látótérben benne volt a mélység is körülöttem.
Láttam valakit, aki ezen az úton kicsit előbbre van nálam, és leesik az útról a mélybe, sőt talán magától ugrik le, feladja. Hosszú ideig zuhant a sínek felé, mert az átjáró magasan volt felette, nagy volt a mélység.
Valahogy visszakerültem az átjáró legelejére, és a nehéz helyzet miatt elkezdtem imádkozni, erőt gyűjteni. Valami történt, ezután ráfeküdtem újra az átjáróra, és csak húztam-húztam magam előre, hason csúszva, csak az utat láttam, a mélységből semmit, és nagyon gyorsan haladtam. Elértem az átjáró közepéig, ahol egy tartóoszlop volt, ami felülről tartotta ezt a "rudat". Itt nem tudtam továbbmenni, meg kellett állnom, és azzal szembesültem, hogy nem fogok tudni anélkül továbbmenni, hogy ne lássam a mélységet, miközben átküzdöm magam a "rúd" másik felére. Arra emlékszem, hogy le kellett engednem a lábam erről a rúdról, csak a kezemmel kapaszkodhattam ahhoz, hogy a tartópillért kikerüljem és átkerüljek annak túloldalára. Nem emléxem semmire, arra sem, hogy a mélységet láttam-e, de valahogy átkerültem a rúd másik oldalára. Egy utazótáskát is vittem magammal erre az "útra", ami ennél a pontnál leesett, nem tudtam azt is megtartani. Innen viszont már könnyen végig tudtam menni az átjáró második felén, nagyon gyorsan.
Az átjáró túloldalán, ahova megérkeztem, ketten vártak engem, akik nagyon örültek, hogy át tudtam menni, és átöleltük egymást velük. Több ember is volt itt, akik nagyon szurkoltak nekem és nagyon örültek, hogy megérkeztem.
Jött egy vonat. Az utazótáskám, amit az utam felénél leejtettem, valahol megakadt, nem esett le teljesen, és a vonat teteje valahogy hozzáért, ennek hatására a táska leesett arra az oldalra, ami a rúd felénkeső része. A két oldalt azt hiszem, egy kerítés választotta el egymástól, az átjáró felénél. Arra gondoltam, Isten milyen jó hozzám, hogy a táskámat is visszakaphatom. Arra emléxem az álom végéről, hogy elkezdtem futni a táskámért, és mások is, akik ott voltak az "állomáson" és örültek nekem, ők is futottak érte, hogy odahozzák nekem.
Értelmezés:
Lehet, hogy az út nagyon keskeny, ami üdvösségre vezet, és nagy mélység van az út körül. Nem a mélységre kell nézni, ami körülvesz, hanem csak az útra, csak így tudunk rajta végigmenni. Lehet, hogy akarunk az úton magunkkal vinni cuccokat, de ezeket előbb-utóbb le kell tennünk, a körülmények úgy alakulnak, hogy csak magunkat tudjuk átvinni, hiszen semmink nincs, amit ne Istentől kaptuk volna. Isten lehet, hogy olyan "akadályokat" tesz az útra, amiken csak úgy tudunk átmenni, hogy látszólag muszáj az útról a tekintetünket a mélységre fordítani, és ezek az akadályok arra jók, hogy amiket magunkkal cipelünk, elhagyjuk. Amiket ilyenkor elvesztünk, azokat az utunk végén Isten visszaadja. Ez az akadály lehet, hogy csak azért volt ott az úton, hogy elhagyjuk, amit magunkkal cipelünk. Nem az lehet az akadály célja, hogy mindenképpen a mélységbe kelljen néznünk, hanem az, hogy a terhünk leessen rólunk, amihez görcsösen ragaszkodunk.
Figyelemreméltó, hogy nem emléxem igazán semmire, hogyan jutottam át az út közepén, arra sem emléxem, hogy a mélységet valóban láttam volna, vagy hogy nehéz lett volna átmennem azon az akadályon. Isten egyszerűen átemelt rajta, és csak arra emléxem biztosan, hogy az a táska leesett. Arra is emléxem, hogy az út második felét sokkal gyorsabban tettem meg, csomag, teher nélkül, mint az első felét. Az utam elején, amikor imádság és erőgyűjtés után másodszor vágtam neki, szintén nem tudom, mi történt, amitől akkora erőt kaptam, hogy folyamatosan haladva eljutottam az út közepéig.
.png)
Istentiszteleten pedig a következőről volt szó:
Hitünk célja: az üdvösség a túlsó parton, a hit hajóján átjutni a túlsó partra. Jézus maga az út, a hitnek útja, ami a túloldalra vezet.
A hívő életet hit által kell élni. Ez azt jelenti, hogy nem a szemmel látható dolgokra nézünk (pl. a nehézségeinkre, problémáinkra, amik körbevesznek), hanem a láthatatlan dolgokra, az Úrra kell nézni. Péter, amikor Jézusra nézett, tudott a tengeren járni, de amikor levette a tekintetét Jézusról és a viharra figyelt, elkezdett süllyedni. Hasonló álmomban a keskeny átjáró: ha úgy próbálok haladni rajta, hogy nem nézek a körülöttem lévő mélységre, akkor sikerülhet a haladás. Ha a mélység (vihar) is benne van a látómezőben, akkor nem tudok menni előre, hanem elakadok.
