A halottak napjáról
A dolgon pár éve gondolkoztam el először, amikor mindenszentekkor megpróbáltam busszal hazamenni – kevés sikerrel. A siker azért maradt el, mert annyi ember tolongott a buszon koszorúkkal, virágokkal a kezekben, amekkorát, talán nem túlzás, ha azt mondom, addig buszon még nem láttam. Ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy ennek mi értelme van. Kinek lesz ettől jobb? Talán a halottnak, aki bizonyára értékeli, ha csodaszép virágokat és koszorúkat viszünk neki? Vagy Istennek, aki arra bíztat, adjuk meg a tiszteletet a halottaknak? Tudtommal egyik dolog sem igaz.
Ugyanakkor mi másra lehetne fordítani azt az időt, amit otthonunk és a temető között töltünk el? Például az élőkre. Vajon halála előtt is megadtuk az illetőnek azt a szeretetet, amit halála után próbálunk bepótolni? Gyökössynek volt egy nagyon jó mondása, miszerint ne a halottak napját tartsuk meg, hanem az élők napját! Ne azt ünnepeljük, aki már nem él, hiszen ebből már nem is érzékel semmit, hanem azt, aki él: ő örülni tud szeretetünknek, jól esik neki, ha odafigyelünk rá.
Vigyázzunk, mire fordítjuk az időnket: hiábavalóságokra, halott cselekedetekre vagy pedig arra, hogy a körülöttünk élő emberek felé szolgáljunk. Arra is vigyázzunk, ne „szólítsunk meg” halottat pl. olyan szavakkal, hogy „hiányzol”, mert ez hasonló a spiritizmushoz. Kizárólag Istent szólítsuk meg ezzel kapcsolatban is, mert Ő él és hallja, amit szólunk Neki.
A gyásszal kapcsolatban csak annyit: természetes dolog, de nem tarthat a végtelenségig, túl kell lépni rajta, nekünk rossz, ha nem ezt tesszük. Ne bálványozzuk az elhunyt hozzátartozónkat! Jézus tudja rólunk ezt a terhet is levenni, hogy újra teljes életet élhessünk és teljes erőnkből az Úrnak szolgálhassunk, mert Ő méltó rá:
Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. (5Móz.5.8.)
