Most értem haza Lendület konfiról. A szombat esti alkalmon voltam csak.
Volt egy rész, amikor imádkoztunk. Észrevettem, hogy tőlem balra imádkozik valaki leborulva, és hátulról valaki odamegy hozzá, odaül mellé, átöleli és beszél hozzá. Mindkét illetőt csak hátulról láttam, de azonnal megláttam szellemi helyzetüket: aki leborulva imádkozott, annak volt valami problémája, aki pedig odament hozzá, abből erő és nagyon erős szeretet sugárzott. Szinte hihetetlen számomra, hogy valaki ide képes eljutni, hogy megmutatja neki az Úr, hogy a másiknak van egy problémája, erre oda is megy hozzá, és ezzel a különös szeretet-ajándékával át is öleli. Megszégyenültem, mert nekem is már itt kéne tartanom... Szinte elképesztő, hogy valaki ilyen erőssé engedi magát formálni hitben az Úrtól, hogy megmutassa neki az Úr, mi a másik problémája, ezután még oda is menjen hozzá, és még arra is ott van benne az ajándék, hogy ilyen hihetetlen szeretettel vegye körül. Én nem tartok itt. Talán meglátom a másikban néha, hogy mi a problémája, de odamenni hozzá többnyire nem vagyok már képes, vagy ha mégis, ilyen szeretettel venni körül már biztos nem tudom. Ehhez túl kell lépni azon is, hogy a saját problémáimmal legyek elfoglalva. Engem sokszor még a saját problémáim kötnek le, néha annak érzem szükségét, hogy felém szolgáljon valaki, és ennek hiányában én csak nehezen tudok szolgálni más felé. Ha pedig meglátom a másikban, mi a gondja, és kommunikálok is vele, nem szokott ez a szeretet jönni belőlem felé. Inkább esetleg viták alakulnak ki, mert nem tudom meggyőzni arról, hogy az a jó, amit mondok neki. Sajnos még ezt is a saját erőmből akarom tenni...
Kellett már, hogy ezt meglássam a konfin, mert el voltam már szállva magamtól...
Még jó, hogy van kegyelem, és nem vet el engem az Úr azért, mert csak ilyen vagyok, és még van esélyem ilyenné formálódni. De azért fáj nekem, hogy csak ilyen vagyok...
UI: Most látom, hogy szeptember végefelé írtam, hogy "elértem a csúcsot". Ha megnézzük ezt a bejegyzést meg az ezelőttit, nem hinném, hogy a csúcs volt az, amiről azt hittem... :D
Volt egy rész, amikor imádkoztunk. Észrevettem, hogy tőlem balra imádkozik valaki leborulva, és hátulról valaki odamegy hozzá, odaül mellé, átöleli és beszél hozzá. Mindkét illetőt csak hátulról láttam, de azonnal megláttam szellemi helyzetüket: aki leborulva imádkozott, annak volt valami problémája, aki pedig odament hozzá, abből erő és nagyon erős szeretet sugárzott. Szinte hihetetlen számomra, hogy valaki ide képes eljutni, hogy megmutatja neki az Úr, hogy a másiknak van egy problémája, erre oda is megy hozzá, és ezzel a különös szeretet-ajándékával át is öleli. Megszégyenültem, mert nekem is már itt kéne tartanom... Szinte elképesztő, hogy valaki ilyen erőssé engedi magát formálni hitben az Úrtól, hogy megmutassa neki az Úr, mi a másik problémája, ezután még oda is menjen hozzá, és még arra is ott van benne az ajándék, hogy ilyen hihetetlen szeretettel vegye körül. Én nem tartok itt. Talán meglátom a másikban néha, hogy mi a problémája, de odamenni hozzá többnyire nem vagyok már képes, vagy ha mégis, ilyen szeretettel venni körül már biztos nem tudom. Ehhez túl kell lépni azon is, hogy a saját problémáimmal legyek elfoglalva. Engem sokszor még a saját problémáim kötnek le, néha annak érzem szükségét, hogy felém szolgáljon valaki, és ennek hiányában én csak nehezen tudok szolgálni más felé. Ha pedig meglátom a másikban, mi a gondja, és kommunikálok is vele, nem szokott ez a szeretet jönni belőlem felé. Inkább esetleg viták alakulnak ki, mert nem tudom meggyőzni arról, hogy az a jó, amit mondok neki. Sajnos még ezt is a saját erőmből akarom tenni...
Kellett már, hogy ezt meglássam a konfin, mert el voltam már szállva magamtól...
Még jó, hogy van kegyelem, és nem vet el engem az Úr azért, mert csak ilyen vagyok, és még van esélyem ilyenné formálódni. De azért fáj nekem, hogy csak ilyen vagyok...
UI: Most látom, hogy szeptember végefelé írtam, hogy "elértem a csúcsot". Ha megnézzük ezt a bejegyzést meg az ezelőttit, nem hinném, hogy a csúcs volt az, amiről azt hittem... :D
