Néha elfelejtem, hogy Istennel a kapcsolat minősége nem az erőlködésen, hanem a hiten múlik. Talán általában magasak az elvárásaim magammal szemben és azt is éreztem, nem olvasok eleget Bibliát, nem imádkozom eleget ill. nem megfelelően imádkozom. Aztán mikor ezeket elkezdtem Istennek elmondani, rájöttem, én sokat nem is tehetek, mert Isten az, aki először keresett engem, megszólított engem, sőt már a születéseim előtt eltervezett. Ő az, aki az elkóborolt bárányt visszahozza, az elgurult drachmát megkeresi, a tékozló fiút visszafogadja. Erőfeszítés, teljesítmény, cselekedetek által nem lehet Istenhez közelebb kerülni, hanem hit által lehet, és ezáltal jelennek meg a cselekedetek is, a hit után, nem előtte.
Régebben is történt olyan, hogy saját hibám miatt késve értem istentiszteletre, így a dicsőítésről le is maradtam teljesen, és istentisztelet végén is volt akkor dicséret. Tehát Isten nem szemrehányó volt amiatt, hogy a dolgot elpasszoltam, hanem bepótolta azt, amiről saját hibám miatt lemaradtam. Ez történt tegnap is. Nem sok maradt az istentiszteletből, mire odaértem, és kivételesen "véletlenül" olyan alkalom volt most, aminek a végén is volt dicséret.
Ez a kegyelem: Isten nem hibáztat, nem nézi a teljesítményünket és attól függetlenül ad nekünk Önmagából, hogy mi mennyit teszünk érte. Persze azért kellett annyi, hogy az istentiszteletre, ha késve is, de elmenjek. Valami minimális lépést tennünk kell Isten felé, és azt sem szabad gondolnunk, hogy nyugodtan vétkezzünk, mert Isten úgyis megsegít, megáld. Csak akkor segít meg, ha tudatában vagyunk, beismerjük a vétkeinket, még ha tenni nem is tudunk ellenük.
