Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

> Tegnap olvastam pár oldalt a Bibliából és nagyon is jó volt.
> Fellapoztam a Szentlélek gyümölcseit és a test kivánságait.
> Szomoruan tapasztaltam, hogy a test kivánságai közt
> majdnem az összes jellemzö rám, de a Szentlélek gyümölcseit
> meg alig termem, csak inkább elvétve.
> Na gratuálok!

Mindig az ilyen és ehhez hasonló felismerések viszik előre az embert hitben. Nem muszáj, hogy Istenen és rajtad kívül más is tudjon erről, és köszi, hogy megosztottad velem, és így megvallottad, tanu előtt.
Lényegében nekem is részben arról szól (ill. csak kezd szólni) a hitem, hogy ami gyengeség van bennem, azt hittel és Isten segítségével próbáljam legyőzni. Ilyesmi a hit harca asszem.

Isten halkan szól - te meghallod?

Mivel Isten halkan, szelíden szól, FIGYELNI kell, hegyezni kell a fülünket, hogy meghalljuk a hangját. Ha az ember nem figyel, nem hallja meg az Úr hangját. Könnyebb meghallani, ha a világ szól hozzánk, akár tévéreklámokon, akár nem hívőkön keresztül vagy egyéb módon, mint ha Isten. Éppen ezért veszélyes a tévé, a média, a mai zenék egy része, mert akadály nélkül eljut fülünkig a mondanivalójuk: „Legyél önmagad! Valósítsd meg önmagad! Legyél különleges, legyél te a valaki! Érezd jól magad: igyál, kábítószerezz, élj szexuális életet!” A világból nap mint nap érnek minket ilyen hangok, és, ha akarjuk, ha nem, ezek a hangok elérnek fülünkig és be is hatolnak rajta. Tömören összefoglalva, ezek a hangok azt mondják, hogy járj a széles úton, és nem az a lényeg, hogy majd odaát az örökkévalóságban az Úr leírhatatlan örömmel fog betölteni a vele való közösségben, és ne a keskeny úton akarj járni, ami ide vezet.
Ha a keskeny úton jársz, akkor a világi örömöknél valami teljesebbet, valami jobbat, békességet fogsz itt a Földön is átélni, de az e világ fejedelme azt akarja elhitetni az emberrel, hogy ez nem igaz, és Isten nem is létezik. Pedig az Úr Jézus is ezt mondja: „Békességet hagyok nektek. Az én békességemet hagyom nektek. Nem úgy adom, ahogy e világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, se ne féljen!” (Jn.14.27.) Az Úr nem úgy adja a békességét, ahogy a világ. A világ is kínál különböző lehetőségeket egy kiegyensúlyozottabb életre, akár pl. jógával, keleti vallásokkal, okkult dolgokkal, és kínál lehetőségeket arra, hogy jól érezzük magunkat, pl. a diszkóban, párkapcsolatban meg sok más dologban, de ezektől nem lesz békessége az embernek tartósan, és ezek nem vezetnek üdvösségre sem. Az e világ fejedelme hazudik, átveri az embereket, be akar etetni mindenkit. Megtehetjük, hogy nem nézünk a tévében erőszakos és világias műsorokat, valamelyest megakadályozhatjuk, hogy a fülünkbe ordítsa a világ szennyét ez a hang, de akkor is megtalálja a módját, hogy valahogy szóljon hozzánk, hiszen itt vagyunk ebben a világban. (Jézus sem azért imádkozott, hogy az Atya vegyen ki mindet ebből a világból, hanem hogy őrizzen meg minket a rossztól – Jn.17.15.)
Az e világ fejedelmét Lucifernek, azaz fényhozónak nevezik: mintha világosságot hozna nekünk a világi dolgokban; felszabadulhatunk a világi dolgokban (alkohol, stb.), de ez valójában nem világosság, hanem sötétség, csak messziről világosságnak tűnik. Azzal csalja magához az embereket, hogy világosságnak álcázza magát, és amikor elég közel csalt minket, akkor vesszük csak észre, hogy ez nem is világosság, hanem sötétség.
Isten másképp szól hozzánk, mint a világ fejedelme. Nem ordítja a fülünkbe, mit tegyünk, nem vakít el és nyer meg magának a hazugságaival. Üdvösséget ígér, amihez a keskeny út vezet. Nem ígért ő napfényt árnyék nélkül, nem ígért felhőtlen éveket. De szava lesz a sötétségen végül (fényül?), bízd kezére minden terhedet! (dalszöveg). Az Úr nem mondja, hogy Ővele minden leányálom lesz, hanem a teher helyett, amit a világ fejedelme a becsapása által akar ránk rakni (béklyó!), másmilyen terhet akar ránk helyezni; nem titkolja, hogy teher is lesz: „Vegyétek fel az én igámat … mert az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű.” (Mt.11.29-30.)
Az Úr szavát, szemben a világ szavával, nehéz meghallani. A világ szavát, ha akarjuk, ha nem, halljuk, az Úr szavát pedig csak akkor halljuk, ha odafigyelünk rá. Ha a világi dolgok elvonják a figyelmünket, zaj keletkezik bennünk, és ez a zaj elnyomja Isten hangját. Nem lehet világi dolgokat megtűrni az életünkben, mert akkor az Úr nem tud szólni hozzánk. Alázattal és odaszánással, és ha tisztán tartjuk magunkat, különleges hallást fejleszthetünk ki magunknak: érzékeny füleket arra, hogy az Úr mit mond nekünk, és ezzel párhuzamosan valósággá válhat számunkra, hogy amit a világ kínál nekünk, az kár és szemét (Fil. 3.8.). A Szentszellem képes ilyen szellemi emberré formálni minket, akikre igaz, hogy „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal. 2.20.).

A Szentszellemmel való beteljesedés hatására tudjuk belátni, hogy nincs szükségünk arra, amit a világ kínál nekünk és a Szentszellem képes halló füleket is adni nekünk arra, amit Isten mond nekünk. Ha a Szentszellem betölt, nem érzünk vágyat már a világi dolgok iránt, és ha szellemben maradunk, nem hatnak ránk a világ csábításai, és ezért tud kialakulni olyan érzékszervünk, olyan fülünk, amin keresztül az Úr tud szólni hozzánk.

A szél fúj, ahová akar. A zúgását hallod, de nem tudod, honnan jön és hova megy. (Jn.3.8.) A Szentszellemmel élő ember nem csak a zúgását hallja, hanem ráhelyezkedik a szélre, és engedi, hogy arra vigye, amerre Ő akarja. Aki a szél elől a kényelmes szobába behúzódik, az csak a zúgását hallja. Aki kimegy a szélbe, nem csak hallja, hanem saját bőrén érezheti, amint körülveszi a szél, teljesen hozzátapad az emberhez, és átjárja, átfújja, s még a szél irányát is megtudhatjuk így. Nem csak közvetlenül érintkezik az emberrel a szél, hanem egyúttal egyfajta irányt is mutat. Ehhez tényleg ki kell menni a szélbe, így tud irányt mutatni, így tud hozzánk érni, átjárni. Ha a kényelmesebb módszert választjuk és a szobából hallgatjuk a szél zúgását, nem leszünk előbbre. Az Úr is olyan kicsit, mint a szél. Ha elzárkózunk előle, nem tud irányt mutatni.
Ki kell menni a szélbe és figyelni az irányát, engedni, hogy hozzánk érjen. Minél jobban engedjük, hogy átjárjon, annál inkább tudjuk, merre akar vinni, mit akar mondani nekünk. Ha a szélmentes szobában vagyunk, az hasonló ahhoz, ha a sátán, a világ elaltat minket, hasonló a sötétséghez, amibe a világ fejedelme szereti az embereket csalni. Itt hiába is hegyezzük lelki füleinket, nem halljuk, mit mond az Úr nekünk, de aki a világ szerint él, talán eszébe sem jut, hogy az Úr is szólni akar hozzá. Ki kell jönni arról a szűk helyről, amibe a sátán becsalt bennünket. Ez a hely olyan, mint egy verem, egy csapda. Ilyen helyeken nem lehet az Úr hangját meghallani. Akik bedőlnek a világ fejedelme hívásának, azokat a hamis ígéretein keresztül ebbe a kelepcébe csalja, ahol a hiábavaló földi örömök elmúlása után szomorúság, depresszió, kiégett élet, csalódás, kiábrándulás keríti hatalmába az embert, aki arra vágyik, hogy hagyják őt békén, és szinte reménytelen őt kirobbantani ebből az állapotból, mert nem hisz abban, hogy neki valaha jobb lesz. Olyan ez, mint egy életfogytig tartó börtön börtönszobája, amiben az ágyon kívül talán semmi nincs, ahova a rácson keresztül alig szűrődik be fény. Valószínűleg az Úr innen is ki tudja szabadítani az embert, de mivel az ilyen ember lényegében szövetséget kötött a sátánnal, aki beetette őt, eléggé reménytelennek látszik, hogy innen az ember kijöjjön, azért, mert nem hisz benne, mert a csalódások miatt már nem akar hinni. Ez az a kelepce, amibe az ember jut, ha a világi élvezetekben leli élete értelmét, bedől a hazugságnak és nem fordul vissza időben.
A szél is olyan, mint ahogy az Atya szól gyermekéhez: míg a világ hangja süketít, befolyásol, manipulál, addig a szél hangját nem lehet igazán hallani. Ha valami a szél útjába kerül, akkor vehető csak észre, hogy a szél létezik: fújja a homokot, mozgatja a fák lombkoronáját, de egyébként a szelet nem lehet szemmel látni, füllel hallani. Ha a fülünket a szél irányába tartjuk, akkor hallhatjuk hangját. A hívő ember fokozatosan fejlődik, fejleszti magát és az Úr is fejleszti, formálja arra, hogy finom érzékszerve legyen arra, mit mond neki a szél (az Úr) és ezzel párhuzamosan egyre érzéketlenebbé válik a világ hazugsággal jó dolgokat ígérő, csábító hangjára.

Szelektív hallása alakul így ki a hívőnek: ha bemegy egy helyre, már nem azokat a dolgokat látja ott, mint egy nem hívő, nem az ott jelenlévő világi jellegű dolgoknál ragad le, hanem ezeket már észre sem veszi, és olyan dolgok ütik meg érzékszerveit és hatolnak el tudatáig, amik egy nem hívő számára teljesen idegen dolgok.

Az odaszánásról és a hitről*

A hit tudatos dolog. Tudnunk kell, kinek az oldalán állunk, és ez mit jelent. Tudnunk kell, hogy hiába valljuk meg szép szavakkal, hogy nem akarjuk Istent elhagyni, nem a szavak által maradunk Isten mellett, hanem azáltal, hogy ha szól hozzánk, akkor megcselekdjük, amit kér tőlünk, akár jó az nekünk, akár nem, akár tudjuk, mi lesz a következménye, akár nem. Ő a szép szavainknak mögé lát: „ Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt.7.21.) **

Az odaszánás tehát azt jelenti, hogy nem foglalkozom a saját érdekeimmel, azzal, hogy nekem mi jó, mi kényelmes, hanem ezeket félreteszem, és amit az Úr mond nekem, azt cselekszem. Előfordulhat, hogy éppen nem a legjobb az Úrral a kapcsolatunk: nem nagyon olvasunk már Bibliát, nem nagyon imádkozunk. Ezzel egyszer csak szembesülünk, és kezdünk újra elindulni Isten felé. Ez persze a sátánnak nem tetszik, így előfordul, hogy történik valami ilyenkor, ami miatt nem értjük Istent: „Uram, miért történt ez velem?” és mégis inkább hagyjuk az Urat, megyünk vissza a szürke hétköznapokba. Van, hogy egy ilyen próbatételt, támadást még kibírunk, de a második már nagyon ellenkezik saját elképzeléseinkkel. Pedig jó úton voltunk: az Úr gyönyörködik abban, amit az első próbatétel által formált rajtunk, azzal, hogy kitartottunk, hogy akkor is Isten mellett döntöttünk, és nem fordultunk vissza, hanem mentünk tovább. Isten ilyenkor formálni tud minket, és gyönyörködik az ilyen emberben.  Az Úr gyönyörködik abban, amit rajtunk egy törés által átformált.

Természetesen a sátán tisztában van gyenge pontjainkkal, és Isten is engedi, hogy próbákon menjünk át. Ha próbatételek nélkül éljük az életünket, akkor nem vagyunk igazán az Úrban. Aki elszánja magát Isten követésére, az próbatételekbe fog botlani, amik arra késztethetik, hogy visszaforduljon az úton, de akiben ott van a Szentlélek vezetése és ereje, az nem visszafordul, hanem nekivág, akkor is, ha sok lemondással jár és lehetetlennek is látszik.*** Ismerek egy lányt, aki pár hónapig nem olvasott igazán Bibliát és nem is imádkozott, hanyagolta az Urat. Nemrég kezdett el újra közeledni Istenhez, újra felismerte, hogy szereti az Úr, és kezdett benne a tűz újra kigyúlni. Ez persze a sátánnak nem tetszett, és jött a támadás. Az első támadás eléggé megviselte, nagyon nem értette Istent, de kitartott mellette. A következő támadás meg vajon mi lehetett? Hát persze, hogy egy fiú, akit az Úr nem akart. Mi hasonló helyzetben mit tennénk? Maradnánk az Úr mellett, vagy a szerelmet azért mégsem cserélnénk fel vele?

Többféleképpen lehet a próbatételekben megtorpanni: van, aki azt mondja, ez nem is Istentől volt, az Ő akarata nem is az, hogy ezen itt továbbmenjek. Ilyenkor az ember önmagát csapja be. Az is lehet, hogy az ember azt mondja, ebben most nem engedelmeskedem, de attól még meg akarok maradni Isten mellett. Ez sem lehetséges, hiszen az Isten mellett akkor maradok meg, ha engedelmes vagyok neki, nem akkor, amikor szavakkal kimondom, hogy mellette maradok.****

Sokszor nehezen tudjuk Isten hangját meghallani, mert olyan dolgot kér tőlünk, amit mi a józan eszünkkel nem tennénk meg, vagy képtelennek érezzük magunkat arra, hogy megtegyük. Én sokáig úgy voltam, hogy mivel emberileg tisztában vagyok a lehetőségeimmel és a képességeimmel, eleve fel sem merült bennem, hogy Isten egy bizonyos dolgot várna tőlem. Nem abból indultam ki, hogy Isten a természetfeletti dolgok Istene, és úgy akar formálni engem, hogy olyan dolgokat tegyek meg, amire emberileg nem lennék képes. A hit ott kezdődik, hogy valami olyannak vágok neki, ami emberileg nem lehetséges. Persze nem a saját elképzeléseim alapján, hanem ha hallom, hogy az Úr szól hozzám, akkor azt mondom, rendben, vágjunk neki. Lehet, hogy nem minden nap hallod az Úr hangját, hogy mi az akarata, terve veled kapcsolatban, de ha egyszer meghallod, akkor ne magyarázkodj, hogy erre nem vagy képes, hanem állj neki, indulj el benne! Emberileg talán lehetetlennek tűnik elsőre, de ha már elindulsz, akkor meglátod, hogy nem is lehetetlen. Ahhoz tudnám hasonlítani, hogy az Úr egyszer csak megszólal: „Ugorj ki az ablakon és repülj!” Az ember erre mit mond? Hát persze, hogy azt, hogy ez lehetetlen, ilyet ne kérjen tőlem az Úr, ez nem fog menni. Aztán megint ugyanezt mondja Isten, és az ember mit tud tenni, elindul az ablak felé. És mire odaér, azt veszi észre, hogy kinőtt a szárnya. Hasonló volt Ábrahám esete, amikor Isten azt kérte tőle, hogy áldozza fel a fiát. Ha hasonlót kérne tőlünk Isten, mi lenne az első reakciónk? És a második? Ábrahám aztán csak elindult, hogy megtegye. És mi lett a vége? Bizony nem az, amire elsőre gondolt!

Lehet, hogy ez őrülten hangzik, de a hit és az odaszánás őrült dolog. Őrült dolog, amikor olyasvalaminek vágok neki, amiről tudom, hogy nem vagyok képes megcsinálni. Őrült dolog, ha hiszek abban, hogy Isten természetfeletti módon fog vezetni ebben. Dávid egy szál csúzlival kiállt Góliát, az óriás ellen. Őrült volt, hogy megtette, de sikerült. Lehet, hogy a mi életünkben is ott feszít egy óriás. Ha meghalljuk, hogy az Úr mit szól nekünk és elég őrültek vagyunk, akkor győzhetünk felette.

------

* Körülbelül egy éve írtam ezt a bejegyzést. A mondanivalójával most is teljesen egyetértek, de már akkor is éreztem, hogy kicsit egyoldalúan sikerült megfogalmaznom, valamit kifelejtettem belőle, mégpedig pont a szeretetet. Ezért utólag három lábjegyzetben beszúrom a kiegészítéseimet. (2008. nov.)

---

** Ez nem azt jelenti, hogy nem jó megvallani, akár imában, hogy Istenhez tartozunk. A kimondott szónak ereje van, hiszen Isten is a szavával teremtette a Földet. Ha csak megvalljuk, hogy Hozzá tartozunk, az is segíthet, hogy ez teljesebben megvalósuljon életünkben. Bár nem a szavaink által maradunk Isten mellett, de ha szavakkal kimondjuk, az ebben eszköz lehet. Sőt, maga az ima is szavakból áll, ami nagyon fontos abban, hogy Isten mellett megmaradjunk. Ha szavak kimondásán kívül többre nem is vagyunk képesek, akkor a szavak kimondása által képesekké válhatunk, tehát ne adjuk fel!

---

*** Ha azt látod, mégsem megy, mert ez túl sok neked, nem kell arra gondolnod, hogy valami nagyon súlyos hiba van benned, vagy hogy nincs veled a Szentlélek ereje, vezetése. Önmagunk háttérbe szorítása és Isten előtérbe helyezése nem könnyű. Senki sem tanulja meg könnyen, hogyan kell megvalósítani az életünkben azt, hogy „a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt” (Mt.16.25.). Ezt az Atya is tudja és megérti, hiszen úgy tekint ránk, mint apa a gyermekeire.
Mond valamit az Atya, pl. egy igét épp. Mi erre ellenkezünk, mert nem tetszik (vagy meg se halljuk), pedig Ő pontosan tudja, mit mond, Ő a szülő, Ő a tapasztaltabb – mi meg esetleg felhúzzuk magunkat valamiért ezen, aztán noha nem látjuk még át, bocsánatot kérünk mégis Tőle, hiszen nem jól reagáltuk le a dolgot. Az Ő válasza erre a szeretete, a mosolya és az ölelése, a kegyelme, hogy nem számít, még fiatal vagy ahhoz, hogy megértsd, de majd egyszer egy nap meg fogod látni és érteni azt, amit én mondok neked, és ott leszek, hogy melletted álljak és segítsek. Isten szeret, és látja, hogy mi még gyermekek vagyunk – nem értünk meg sok dolgot, nem mindig köti le a figyelmünket a szava, de elmondja, újra és újra, mindig másképp. És mi bocsánatot kérünk ezért Tőle; az Ő válasza erre a szeretete: semmi baj, gyermek vagy még, de meg fogod érteni egy nap, és én ott leszek melletted és segítek.

---

**** Fontos megjegyezni, hogy ha éppen nem engedelmeskedünk Istennek, Ő akkor is szeret bennünket, Ő akkor is mellettünk marad. Viszont hitben fejlődni, előrelépni akkor tudunk, ha engedelmesség által nem megtorpanunk az akadály előtt, hanem törekszünk a továbblépésre. Legalább törekedjünk, kutakodjunk, hogyan léphetünk tovább, ha a továbblépés tényleg nagyon nehéz – sokszor tényleg nehéz, amit Isten is tud, megért minket, ezért erőt ad, segít, támogat, ha ilyenkor is Hozzá fordulunk.

2007. aug. 11-re virradólag álmomban a tékozló fiú történetét láttam: egy hernyó, féreg volt, aki gondolta, kipróbálja, milyen is lehet az Atyánál. Odament hozzá. Az Atya körül világosság volt. Ahogy ez a hernyó belépett ebbe a világosságba, emberré változott. Ő maga is csodálkozott, hogy ember. Megdöbbenve állt az Atya előtt, aki igazi emberré emelte fel őt, teljes értékű emberré. Talán ebben a pillanatban egy buszon ültem, és azt éreztem, hogy én vagyok ez az ember, és semmihez nem hasonlítható kiegyensúlyozottságot, belső békét éreztem, és egy olyan életem volt, ami igazán emberhez méltó, nem pedig féreghez. Ez az ember, aki az Atyához ment, igazából csak kipróbálta, milyen az Atyánál és úgy volt, hogy ha kipróbálta, kipróbál más dolgokat is. De az Atya világossága megragadta, és elbizonytalanodott további próbálkozós tervét illetően. Az Atya és az emberré változott ex-tékozló fiú átölelték egymást.
Talán egy eltávolodást követően a tékozló fiú újra ment az Atyához. Az Atya egy keskeny folyosón állva várta őt, ez lehetett a keskeny út. A tékozló fiú a folyosón odament hozzá (a folyosó elejefelé lehettek) és átölelték egymást. Az Atya egy idő után elengedte őt és tovább ment az úton. A fiú nem értette, miért engedi el az Atya, de kis értetlenkedés után ment utána. Talán megint átölelték egymást, de az Atya hamar „leszedte magáról” és magára hagyta, talán kicsit el is lökte magától. A fiú nem értette ezt sem, kicsit először tanácstalanul állt, de utána újra ment az Atya felé, aki valószínűleg vezette őt a keskeny úton. Nyilván azt akarta az Atya, hogy a fiú tudjon egyedül is megállni a lábán.

A prófétálás ajándékáról

 
            Pár hete voltam dicsőítő táborban. Különböző kurzusokra lehetett jelentkezni, többek között hangszeres képzésekre, táncra, és ami új volt, prófétai képzésre. Nekem komoly fejtörést okozott, mire jelentkezzek, mert a prófétai képzés igen vonzó volt számomra, de attól is féltem, hogy ide csak azok jelentkeznek, akiknek erre különös ajándékuk van. Hosszas filózás után erre jelentkeztem.
A tábor első napján az történt, hogy dicsőítés közben azon kaptam magam, hogy Isten szólt hozzám az előttem ülő lánnyal kapcsolatban, egy üzenetet kaptam Istentől, amit annak a lánynak át kéne adnom: Nagyon nyitott az Úr felé, és Isten egy nagy változást akar tenni az életében. Úgy terveztem, hogy az alkalom végén odamegyek hozzá és elmondom ezt neki, viszont pár perccel az alkalom vége előtt kiment. Később is láttam őt, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy odamenjek hozzá: mi van, ha az üzenet nem is Istentől jött és hülyeség az egész? Végül imádkoztam, hogy az Úr vegye el a félelmemet, és ha tőle van, erősítsen meg. Így sikerült végül elmondanom a lánynak az üzenetet, aminek helyességét a barátnője, aki éppen ott volt, meg is erősítette. Lehet, hogy annak a lánynak segítettem valamit azzal, hogy átadtam neki ezt az üzenetet, de talán még többet formált rajtam az Úr azzal, hogy le tudjak győzni minden kételkedést és a személyiségem, hogy oda tudjak menni valakihez, hogy mondjak neki valamit, ami rám egyébként nem nagyon jellemző.
Pár nappal később megint kaptam a táborban valakire egy üzenetet: Isten többre tartja őt, mint ő saját magát. Hirtelen megijedtem, hogy őt is napokig fogom kergetni az üzenetemmel, de neki már rövid időn belül sikerült átadnom, és azt mondta, nagyon jól jött neki.
A prófétai kurzuson elmondták, hogy nem kell félni attól, hogy ezeket az üzeneteket átadjuk, és alaptalanok a félelmek, miszerint nem Istentől van az egész, és ártanánk vele. Azt is elmondták, hogy az egész alapja nem az, hogy mások gondolataiban olvasunk, hanem imádkozunk, és megpróbálunk az illetőre úgy nézni, olyan szeretettel, ahogy Jézus tekintene rá, és meglátni benne azt, amit Jézus látna meg benne. Tehát a saját előítéleteimnek, véleményemnek az egészben nincs helye. Talán ez az első lépés a legnehezebb. A másik nehéz része, hogy meghalljuk azt a halk, szelíd hangot, amit Isten mond nekünk a másik emberrel kapcsolatban. Sokszor én is érzem, hogy mondani akar valamit, de nehezen tudom "dekódolni" az üzenetet.
A másik, hogy nem kell szuper szellemi lényeknek lennünk ahhoz, hogy prófétálni tudjunk, ez bárkinek lehetséges, bárki megtanulhatja.
Ha valakinek átadjuk az üzenetünket Istentől, akkor az általában jó hatással van rá, sokszor mi nem is tudjuk, miért van szüksége arra, hogy elmondjuk neki. A prófétálás által új lendületet kaphat a hite annak, akinek prófétálunk, visszatalálhat Istenhez, vigasztalást nyújthat neki, megítélheti valamilyen bűnét, és ezt általában olyan módon, hogy aki prófétál, nem is tudja, mire használja pontosan Isten. Nekem pl. fogalmam sem volt, és most sincs, hogy a fent említett lány életében Isten milyen változást akart hozni, mire vonatkozott az egész, amit mondtam neki. Nem minden tartozik rám, hanem csak az adott illető és Isten dolga.
A tábor végén kis csoportokban prófétáltunk egymásnak. A többiek sok olyan dologra rávilágítottak (anélkül, hogy bármit is tudtak volna rólam), amiben változnom kell, amiben engedelmesebbnek kell lennem Istenhez, és amiket én magamnak nem tudtam volna így megfogalmazni, ahogy ők fogalmazták meg nekem. Én is kaptam mindenkire valami üzenetet a csoportban, amivel segíteni tudtam hitében.

            Amikor a táborból hazajöttem, itthon is kaptam üzeneteket Istentől másokra. Többször volt, hogy elmondtam nekik, és mondták, hogy annyira jól esett, hogy ezt mondtam, és ez nekem is nagy örömet okozott. Ha Isten üzenetét adom át másnak, akkor az jól esik neki, öröm tölti be, akkor is, ha nem mondom, hogy ezt most éppen az Úrtól kaptam, mert az Úr szeretete jön át az üzenetemben, anélkül, hogy én szuperkeresztény lennék.
Nemrég prófétáltunk egymásnak egy tesóval interneten keresztül. Írtam neki, hogy valószínűleg a saját feje után megy, és nem Istent kéri, hogy vezesse, és ez változtatásra késztette. Tovább írtam neki Isten vele való tervéről, és a végén boldogság töltötte be, mint írta, és sírt. Amikor ő prófétált nekem, sok dologra rámutatott, ami a hitemben nincs rendben, elég kemény dolgokat is írt, de ezek, furcsa módon, nem elkeserítettek, hanem erőt adtak, és némi eltávolodás után újra kezdek közelebb kerülni Istenhez.
Talán sokszor azt gondoljuk, hogy ha az Úr használ minket, az kizárólag annak épülésére van, aki felé szolgálunk. Pedig ez nem igaz, hiszen a szolgálat által mi is épülünk, tanulunk, formálódunk. Én például régebben nehezen tudtam volna elképzelni, hogy emberekhez odamenjek, hogy mondjak nekik valamit, de ahogy Istentől üzeneteket kapok másokra nézve, össze tudom már szedni magam, hogy odamenjek másokhoz és elmondjam ezt nekik. És látva, hogy az emberek örülnek ennek, ez bátorít engem, és segít lerombolni szép lassan azt a falat, amit magam körül régebben felhúztam, hogy elzárkózzak az emberektől. Sokan nagyon hálásak azért, amit így mondok nekik és talán nem tudják elképzelni, hogy nekem is mekkora örömet jelent, hogy formál engem az Úr az által, hogy mások felé szolgálok.

    Idén újra eljöttem Tóalmásra szolgálni. Gyerekekre kell vigyázni. Kedd este olyan program szokott lenni, amikor elmondja az előadó az evangéliumot (persze erre az előző napokban is már bevezetgetik a gyerekeket) és minden gyereknek lehetősége van dönteni Jézus mellett.

Én eléggé úgy éreztem aznap, hogy nem nagyon készültem fel arra a napra. A megtérő gyerekeket előre szokták hívni, és a tanácsadóik beszélgetnek velük, hogy kiderüljön, tényleg komolyan gondolják-e. Én erre a beszélgetésre nem nagyon éreztem készen magam. Úgy volt, hogy a "bácsi" elmondta az evangéliumot az előadáson, és utána a megtérők imáját, és aki akarta, mondhatta vele magában. Amikor a megtérők imáját mondták, szétnéztem a gyerekek között, akik hozzám tartoznak, és éreztem az egyik gyereken, hogy akkor komolyan imádkozik. A megtérőket előrehívták. Tőlünk ketten mentek ki, az egyik ő volt, és valahogy éreztem is, hogy nekem kell majd beszélgetnem vele.

És "véletlenül" így is alakult, a tanácsadó társam a másik gyerekkel beszélgetett. Marcival, akivel én beszélgettem, leültünk valahova. Könnyes volt a szeme. Éreztem, hogy ez az egész komoly, és nekem is kezdett könnyes lenni. Nem is tudtam, mit mondjak neki. Azt mondtam, hogy "Látom, történt valami". Nehezen tudott beszélni a dologról, de annyit mondott el, hogy máskor is próbálta már átadni az életét, de csak most tudta elhinni, hogy Jézus tényleg feltámadt.

Nagyon megérintett engem ez az eset és nagyon örültem Marcinak. Nem sokkal utána játszottam vele, és különös szeretetet éreztem benne énirántam, ami kicsit váratlan volt számomra. Az imádságunk végén a maradék zsebkendőből hajtogatott nekem egy papírcsónakot. Ezt a Bibliám borítójának hátuljába tettem és ott tartom.

    A következő héten is Tóalmáson voltam szolgálni és akkor is volt előrehívás. Akkor az történt, hogy amikor a „bácsi” (Laci bácsi a gyerekeknek) mondta a megtérők imáját, a mellettem ülő gyerek elkezdett sírni, és egyre hangosabban folytatta. Igazából sejtettem, hogy azért sír, mert Isten szeretetéből valamit megérzett, de furcsa volt számomra, nem minden nap találkozom ilyesmivel. És ahogy elmondták a megtérők imáját és előrementek azok, akik komolyan gondolták, már úgy sírt a gyerek, hogy azt az egész teremben hallani lehetett. Ezután én másik két gyerekkel lettem elfoglalva, a tanácsadó társam pedig a síró gyerekkel beszélgetett. Később elmondta, miért is sírt: már régebben megtért, de most, amikor a megtérők imáját kezdték el mondani, újra megérintette Isten, felidéződtek benne az emlékek. A tanácsadó társam, akivel beszélgetett, mondta, hogy nagyon erőteljesen sírt a gyerek és még az ő szemébe is könnyeket csalt. :)

Amikor este a szobában áhitatot tartottunk, újra sírt a gyerek, a többiek közül egyesek nem értették, miért. A tanácsadó társam (szintén Tamás) mondta, tavaly egész nyáron ebben a táborban szolgált, de ilyen esettel még nem találkozott.

Amikor elhangzik az evangélium és emberek mennek át a halálból az életbe, a Szentlélek különös kiáradása a megtérteket is megérinti, megítéli, megszeretgeti. Én is szembesültem kicsit önmagammal, hogy csak olyan vagyok, amilyen. Bár most nem erről szeretnék írni.

Ezeknek a tóalmási élményeknek a hatására különös dologra kezdtem vágyni. Talán már ti is gondoltatok néhányan arra, hogy olyan jó lenne, ha Isten jelenléte, ereje sokkal erőteljesebben lenne jelen az ilyen alkalmakon, az evangelizációkon. Őszintén arra kezdtem vágyni, hogy bárcsak az történne az ilyen előrehívások alkalmával, hogy többen mennek előre, mint akik a helyükön maradnak, és a gyerekek háromnegyedét megérinti Isten szeretete, és könnyes szemmel mennek ki arról a helyről aznap este. Én vágyom arra, hogy Isten sok embert érintsen meg, sokan adják át Neki az életüket

   Biblia – kard

MSN-en egy képet tett be valaki, amin egy gyülekezet volt látható. Érezni lehetett a képen az Úr jelenlétét.
Azt éreztem, hogy ez egy sereg táborhelye és szellemi fegyverek, kardok vannak ott.
A kép kicsi volt, és mikor kinagyítottam, akkor láttam csak, hogy a gyülekezet tagjai éppen feltartják a Bibliáikat a kezükben. És ekkor értettem meg, hogy a Biblia olyan, mint a sereg kezében egy kard. Szellemileg kardokat láttam a képen, és fizikailag Bibliák voltak.

Zsid 4,12. Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.

   Probléma

Egy emberi problémát láttam a szellemvilágban elhelyezkedni.
Ha az ember erre tekint, akkor a problémát látja, és az tölti be az egész látómezőt a maga bonyolultságával és lehetetlenségével együtt.
A szellemvilágban azonban ez csak egy kis rész és egészen különleges helye van. Különleges helyet, szerepet tölt be az életünkben; nem azért van, hogy fájdalmakat, nehézségeket, szenvedést okozzon, hanem egy eszköz Isten kezében, amit Isten használ az életünkben.

„Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és benne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon.” (Jn 6,40)