Akkor még nem gondoltam, hogy le fogom itt írni, hogy zavaromban milyen lehetetlen dolgokat műveltem. De ezek szerint leírom.
Istentisztelet után, amikor jöttem el a gyülekezetből, a bejárati ajtók előtt megláttam néhány zsák szemetet. Ezeket oda szokták készíteni, hogy másnap levigyék. Egyszer régebben pont nálam volt a kulcs, amivel a szemetesekhez vezető ajtót ki lehet nyitni, így akkor gondoltam egyet és levittem ezeket a zsákokat. A múlt héten is szemet szúrtak ezek a zsákok nekem és éreztem késztetést, hogy levigyem őket, de, mivel nem volt nálam a kulcs, csak kb. 5 perc gyaloglás után tudtam volna az utcán megszabadulni tőlük, ezt meg kicsit kellemetlennek éreztem. Ezen a héten pedig mikor megláttam ezeket a zsákokat az ajtók előtt, gondolkodás nélkül fogtam őket és elkezdtem vinni lefele. Nem értettem, miért fogtam meg ezeket a zsákokat, hogy levigyem, hiszen kulcs sem volt nálam az ajtóhoz. Egy-két emelettel lejjebb el is kezdtem dilemmázni, hogy most mi legyen a zsákokkal, és arra is gondoltam, hogy visszaviszem őket. Az első emelet tájékán van egy nagyobb szeméttároló, és abba bele is dobtam mind a négy zsákot, ami így nagyjából teljesen tele is lett, és nem is tudom igazán, hogy oda nekünk szabad-e ilyen szemetet dobnunk, nem pedig az első emeleten lévő céghez tartozik-e. Félmunkát végezve tehát mentem tovább lefele a lépcsőn és lent látom, hogy az ajtó, amihez nincs kulcsom, nyitva van. (Ez az ajtó egyébként szinte sose szokott istentisztelet után nyitva lenni.) Igencsak nem tudtam, hogy most mi van; túl sok hit kellett volna hozzá talán, hogy minden dilemmázás nélkül lejöjjek a szeméttel és kimenjek vele az ajtón úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ajtó nyitva van. A számomra megdöbbentő szituáció arra késztetett, hogy visszamentem az első emeletre a szeméttárolóhoz, és a négyből három zsákot kiszedtem belőle (a negyediket csak azért nem, mert mások is jöttek akkor le a lépcsőn és nem akartam nagyon furcsának tűnni, ha meglátnak), és levittem őket a megfelelő helyükre. Hát, így esett.
Átsuhant az agyamon, hogy van valahol egy olyan Ige, hogy haszontalan szolgák vagyunk, ha csak azt tesszük meg, amit az Úr ránk bízott, kell ezen felül is egy kis kreativitás, készség, hogy amit csak tudunk, azt megcsináljuk. Hát, nem tudom, ezzel az incidenssel elég kreatív voltam-e.
Ezt az egészet le se írtam volna és már el is felejtettem volna, miket bénáztam, ha este egy másik blogbejegyzésemben nem olvasom a következőt: "ezzel az Úrhoz kerülök közelebb, miközben ajtók nyílnak meg életem különböző területein, mert egy kupac szemetet ... elviszek ilyenkor az ajtók elől". Ehhez már nem tudtam mit szólni. Remélem, ajtók fognak megnyílni életem különböző területein...
