A legtöbb keresztény talán a "lelki szegény" kifejezést ismeri, pedig helyesebb lenne az eredeti görög kifejezést (ptókhoi to pneumati) "szellem koldusainak" fordítani. A "lelki szegény" kifejezésbe régebben sokmindent próbáltam belemagyarázni, mit is jelenthet és mások is mondtak mindenfélét, mégsem értettem sosem, mit is jelent lelkileg szegénynek lenni. Ha valaki el is magyarázta a saját értelmezését, nem éreztem békességet, nem éreztem azt, hogy jellemző lenne rám a "lelki szegény" tulajdonság, vagy hogy ilyenné tudnék válni.
Az utóbbi időben kezdtem egyfajta megelégedettséget érezni, melyben a problémáim háttérben vannak. Ez az állapot azért veszélyes, mert ilyenkor könnyen eltávolodik az ember Istentől: minden jól megy, nem érzem, hogy szükségem lenne Isten segítségére. Megtérésem után hosszú évekig mindig ezen "buktam el": elkezdtem haladni egy úton, kerestem Istent, majd jött egyfajta megelégedettség érzés és leálltam. Aztán idővel visszaestem, újra jöttek problémák, amik lenyomtak, ekkor Isten újra jött, hogy segít, újra közel kerültem Hozzá, újra "felhőtlen" állapotba kerültem egy idő után, ezért újra abbahagytam a szellemi életet. Ez hosszú éveken keresztül így ment, amikor egy hosszabb "távollétem" után Isten újra odajött hozzám, de most valahogy máshogy jött oda: azzal a szeretettel jött hozzám, amellyel megszaporította az éhezőknek a kenyeret és a halat azáltal, hogy az éhség, szomjúság, szegénység mélybugyrait átélte a kereszten, csak azért, hogy mások nyomorúságait magára vegye és ezáltal enni adjon az éhezőnek. Nyomorúságom, Istentől elvetett állapotom szenvedése rajta volt, így jött hozzám, hogy odaadja ennek az ellenkezőjét, az Isten jelenlétében, gazdagságában, a Szentlélek kijelentéseiben, vezetésében bővölködő életet. Ez a szeretet akkor olyan életet adott, hogy utána nem hagytam abba az Istennel való kapcsolatomat akkor sem, amikor jött a felhőtlen állapot. Ez kb. 3 éve volt. (Erről írtam akkor ebben és ebben a bejegyzésben.)
Az utóbbi időben ismét egy felhőtlen állapotot élek át, amiben a problémáimat a háttérben tudhatom. Nagy volt a kísértés arra, hogy ebben az állapotban már ne foglalkozzak annyit Istennel, ill. egyáltalán ne foglalkozzak Vele. De nem így tettem. Tudtam, mindig szükségem van rá, akármi történik. Saját erőmből nem tudnám úgy tenni a dolgokat, ahogy az a legjobb lenne, nem tudnám úgy végezni a munkámat, nem tudnám úgy szeretni az embereket, stb. Kell, hogy megáldja még azokat a dolgokat is, amiket jól csinálok. Szükségem van mindig a természetfeletti vezetésére, segítségére, a magam elképzelésének megvalósítása nem hoz olyan pozitív eredményeket, mint ha a magam elképzelése helyett Isten elképzelését próbálom megérteni és megvalósítani. Akármennyire is jól menjenek a dolgaink, mindig szükségünk van Rá!
Ma este gyülekezeti alkalmon erről is megerősített az Úr: jól gondolom, hogy mindig szükségem van rá. Szellemi szegénynek kell tartanom magamat, hiszen az is vagyok: többre van szükségem Istenből, mint amennyim van. Akármennyit kaptunk Istenből, még többre kell vágyni Belőle. Soha nem mondhatom, hogy már nincs Rá szükségem. Szellemileg éhesnek, sőt koldusnak kell lennem Isten jelenléte, vezetése iránt. Erre tanított meg kb. 3 évvel ezelőtt, ezt juttatta eszembe az utóbbi időben is és ezt erősítette meg velem a ma esti gyülekezeti alkalmon is. A lelki szegény valójában ezt jelenti: többet akarok Istenből, Istentől, akármi is legyen, akár jó, akár rossz legyen az állapotom. Kellenek a szellemi dolgok, Isten vezetése, kijelentése, kérem továbbra is Istent, hogy részesítsen engem ezekben a szellemi dolgokban, ezzel valóban a "szellem koldusa" lehetek.
Jó egy Ige mondanivalóját valóságosan megérteni: felszabadít, örömöt ad, erőt ad, utat mutat, megvilágosít, hogy megfelelően állok-e a dolgokhoz, békességet ad.
Μακάριοι οἱ πτωχοὶ τῷ πνεύματι, ὅτι αὐτῶν ἐστιν ἡ βασιλεία τῶν οὐρανῶν. (Mt.5.3.)
