HTML

Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Hitbeli megtapasztalásaimat, gondolataimat gyakran le szoktam írni. Először csak szórakozásból nyitottam a blogot, majd jött az ötlet, hogy ha úgyis leírom a hitbeli dolgokat, akkor miért ne írjam azokat ide a blogba. Bízom benne, hogy aki olvas a blogomból, annak áldáseső fog a nyakába zúdulni és telibekapja őt Isten szeretete, ami ugyebár finoman szólva felülmúlja piciny kis képzeletünket. Na, nem azért bízom ebben, mintha olyan ügyes lennék a blogírásban, hanem azért, mert az áldáseső egyrészt mindenkinek mindig jól jön, másrészt meg hátha Isten van olyan kegyelmes, hogy a "grafomániámat" valami értelmesre felhasználja. A Szentlélek könnyeket felszárító és terheket a vállunkról leemelő szeretete ragyogja be a blog olvasóinak bensőjét, ahogy a felkelő Nap egy téli reggelen beragyogja a hóval fedett friss, csillogó tájat!

Friss topikok

Prófétálás?

2020.12.27. 23:46 Czimby

Ez még kicsit vázlatos, főleg a bevezetés, még szerkeszteni kell!

Nemrég egy prédikációban szó volt Akháb királyról. A 2Krón 18-ban Akháb prófétákat kérdez meg arról, hogy mi az Úr akarata, hadba szálljon-e, vagy ne. Összegyűjtötte a prófétákat és így kérdezte, mi az Úr akarata. Az derül ki, hogy gyakorlatilag lehetősége volt olyan embereket bármikor megkérdezni, akik elmondják neki az Úr akaratát. A prófétálás tehát olyasmit jelent, hogy a próféta elmondja valaki számára, hogy mi az Úr akarata, terve vele kapcsolatban, akár egy konkrét élethelyzettel kapcsolatban. Hétköznapi értelemben általában nem ezt értik prófétálás alatt, hanem arra gondolnak, a próféták a jövőt jelentik ki. Sok próféta van az Ószövetségben, akik Jézusról beszéltek, és elmondtak olyan dolgokat előre, amik valóban megtörténtek később Jézus idejében. Ez valóban jövendőmondás, de igazából Isten akaratának, tervének a kijelentése. Van prófétálás az Újszövetségben is, és nem feltétlen kifejezetten Isten akaratát jelentik ki ilyenkor, hanem előrejeleznek akár egy negatív helyzetet, amire fel tudunk készülni és tudunk tenni ellene. Például arról is szó van, hogy az utolsó időkben a szeretet sokakban meghidegül, de ezzel a rossz hírrel nincs vége, hanem ott van mellette az is, hogy aki mindvégig kitart, az üdvözül.

Felvetődhet, mennyire lehet létjogosultsága napjainkban az olyan fajta prófétálásnak, prófétáknak, mint Akháb idejében. Léteznek emberek, akik Istennel különösen jó viszonyban vannak, és őket akármikor megkérdezhetem, mi is Isten akarata most velem, mit akar Isten, hogy tegyek, mit ne tegyek, mit tegyek másképp, mihez viszonyuljak másképp, min kéne változtatnom, min nem kéne, stb.
Ahogy tudom, manapság sokan ellene vannak ennek. Az való igaz, hogy a hívőnek magának kell törekednie arra, hogy minél jobb kapcsolatban legyen Istennel és személyes kijelentéseket vegyen Istentől, a Szentlélek vezetését megtanulja meghallani, követni, rá tudja szánni az időt, hogy elcsendesedjen Isten előtt, nem csak egy nehéz döntés előtt, amihez Isten vezetésére van szükség, hanem mindig. Ott van a Biblia, az Ige, amit olvashatunk és ha jól csináljuk, nem mi olvassuk az Igét, hanem az Ige olvas minket, tehát szól hozzánk, kijelentéseket ad számunkra. Vannak dicséretek, dicsőítő énekek, melyeket énekelve, vagy sokszor csak odafigyeléssel hallgatva bemehetünk Isten jelenlétébe, és a dicséret szövege is a Biblián alapul, az is szólhat hozzánk. A prédikációkról nem is beszélve, ahol maga a pásztor is olyan dolgokat mond, amik a Bibliában vannak és azzal összhangban vannak, jobb esetben, és még jobb esetben nem csak száraz Bibliai igazságok ezek, hanem ott van mögötte a Szentlélek, aki nem csak érdekessé és élettel telivé teszi azt számunkra, hanem a prédikált ige által megváltoztat, új erőt ad, szól hozzánk, utat mutat, megfedd, ha kell. Nyilván ezt a feddést nem úgy értem, hogy a pásztor célirányosan megnevez valami bűnt vagy negatív tulajdonságot, és arról kerek perec elmondja, hogy ha ezt csinálod, az mennyire nem lesz jó neked, bár ez sincs teljesen kizárva, de elsősorban úgy működik ez, hogy az ember magára ismer akkor, amikor senki nem akarja megváltoztatni vagy jobb emberré tenni. Ezen kívül is többféle módon tud Isten adni kijelentéseket, vezetést, akár álom által éjjel, vagy szituációkból, más emberek reakcióiból vagy saját reakcióinkból más emberek viselkedésére például munkahelyen, vagy lényegében akárhol máshol is. Mivel jobb esetben emberek között élünk, nem egy barlangban, a többi ember sokszor (de nem mindig nyilván) lehet eszköz abban, hogy jobban megismerjük magunkat, akár nem hívők esetében is, és megfelelő esetben Isten rámutat arra, mi az, amit formálni akar rajtunk más emberek által. Nyilván, ha hibát találnak bennünk más emberek, vagy nem az ő elvárásaik szerint cselekszünk, nem feltétlen egyezik azzal, ahogy Isten lát minket, ehhez kell még az Ő vezetése is.

A kérdés ezek után, hogy lehet-e szükség a fenti értelemben említett prófétákra, pláne megrendelésszerű "igénybevételükre". Nos, alapvetően két dolog, amire figyelni kell: legyünk tényleg szomjasak a Szentlélek vezetésére és akarjuk Isten akaratát megismerni, legyen alázatos szívünk, akkor is, ha "megrendelésszerűen" vennénk igénybe ilyen "szolgáltatást", vagy inkább "szolgálatot". Tudnunk kell, hogy Isten akarata általában nem egyezik az ember akaratával, és nem baj, ha ebben van már egy kis tapasztalatunk, és így állunk az egészhez. A másik, hogy ne akarjunk önjelölt próféták lenni, hanem kizárólag Isten szellemének a vezetésével mondjunk bármit is, és azt szeretettel mondjuk. Gyakorlatilag, jobb esetben mindannyian próféták vagyunk, csak nem tudunk róla. Jobb esetben nem arról van szó egy beszélgetésben, hogy mekkora a lottó ötösnek a nyereménye, hanem gyakran kerül elő az Ige, és például eszükbe jut egy Igerész, amit elmondunk, és nem is tudjuk, hogy az a másik embernek egy kijelentés volt. Vagy csak eszünkbe jut, Isten mit cselekedett X emberrel X helyzetben, és elmondjuk, és pont ez lesz kijelentés a másiknak. De valóban létezik olyan is, hogy X ember megkérdezi Y embert, hogy Isten mit gondol, mit akar vele most ebben a helyzetben, és Y ember kijelentést kap Istentől és ezt elmondja neki.

Még egyszer, a fentiek után, visszatérek a kérdésre: lehet-e szükség napjainkban a fenti értelemben említett prófétákra? Azt gondolom, sokan azt fogják erre válaszolni, hogy nem. Én pedig azt válaszolom, hogy igen, és a következővel indoklom a választ:

1. A próféta (nevezzük így, talán napjainkban nem prófétának nevezik az ilyen embert, hanem inkább azt mondják, van egy ajándéka, amivel így szolgálhat mások felé) maga is felüdül, és Istenhez közelebb kerül, ha ezt a szolgálatát gyakorolja, ahogy mindenféle szolgálat is felüdít és jó hatással van, legyen az Igével való szolgálat vagy a gyülekezetben takarítás, festés, bármi. Nem csak, hogy felüdül a prófétai szolgálatot végző, hanem fejlődik. Könnyű bizonyos élethelyzetekre szokásos Igéket mondani a másik embernek, vagy betalál, vagy nem, és még ha igaz is, lehet, semmit nem tud vele kezdeni a másik ember. A próféta nem mond Igéket csak úgy, amiket meg kellett tanulni, hogy X helyzetre X ige való, hanem tudja, minden helyzet más. Isten előtt kedves képesség, amikor a prófétai szolgálatot végző félretolja saját előítéleteit és gondolatait a másik emberről. (Vannak egyáltalán előítéletei egy ilyen szolgálónak? Természetesen lehetnek, hiszen ő is csak ember, de megtanulja ezeket kezelni, és ezeket egyébként mindenkinek meg kellene tanulnia kezelni). Saját előítéleteit félretéve tudja csak a másik ember helyzetét megérteni. Ezután jön még az, hogy a másik ember helyébe próbálja képzelni magát, hogy mi lehet abban a helyzetben olyan, amihez Isten vezetése kellene, és ezt is előítéletmentesen kell tennie. Csak miután minden szubjektív dolgot, ami beleköphet a levesbe, sikerült félretolni, jöhet Isten kijelentése, ha akar, de csak ha akar, és itt sem lehet semmi kényszerítés Istentől. Isten azt mond, amit Ő akar, nem amit mi akarunk hallani. Úgy gondolom, szükség van ilyen emberekre, akik képesek így cselekedni és Isten szavát közvetíteni a másik ember felé. Amit most leírtam, azt nem szabad összetéveszteni a lelkigondozással, bár azt is nagyon jól ki tudhatja kiegészíteni. Sajnos, amennyire én láttam sokszor, a lelkigondozás és az életvezetési tanácsadás inkább csak arra szorítkozik, hogy bizonyos szituációkat összekötnek bizonyos igerészekkel, anélkül, hogy a fent említett lépéseket is belevennék: előítéletek háttérbe szorítása és a másik ember helyzetébe beleképzeli magát a szolgáló, valamint személyre szabott kijelentés. Így is lehet sikeres az Ige, amit az adott helyzetre mondunk, de a sikere bizonytalan, és kicsit az is a probléma ezzel, hogy az említett dolgok miatti erőfeszítéseket kényelmesebb megspórolni. Így egy jellegzetes szituációra rámondott jellegzetes Ige sokszor többet tud ártani, mint amennyire egyesek attól félnek, hogy a prófétálás mennyire ártalmas. Természetesen sajnos a prófétálás is lehet ártalmas, ha nem megfelelően csinálják.

2. Istennek nem csak a gondolkodása más, mint az emberé, hanem a hangja is halk. Lehet, hogy van olyan dolog, amin nekünk eszünkbe se jutna elgondolkozni, hogy azzal kapcsolatban tenni kéne valamit, mert valahogy kívül esik látókörünkön. Lehet, Isten szólt is már és lehet többször is mintha hallottunk volna valamit a szavából, de gyorsan el is felejtettük és akadt valami más. Azt se mondom, hogy ez bűn lenne, bár megfelelő alázattal talán még ezen is lehet segíteni. Úgy hallottam, hogy akik a Bibliának a Szent Pál Akadémia szerinti fordítását elkezdték, ők is először olyan kijelentéseket kaptak, amikről nem gondolták komolyan, hogy Isten tényleg azt akarná, hogy álljanak neki egy új bibliafordítás elkészítésének. Az embernek támadnak mindenféle gondolatai és sokszor nehéz rendet rakni, hogy mi miért honnan jön, egyáltalán a gondolatokat felismerni, mert van, hogy csak egy fél másodpercre suhan át a fejünkben valami. Úgy tudom, az említett bibliafordítók sem voltak biztosak legalább fél évig abban, hogy honnan jön ez, vagy lehet, fel se tűnt nekik, hogy Isten ilyet akar mondani, még ha néha jött is a gondolat. Mivel az ember már csak ilyen, biztos vagyok benne, hogy előfordulhat, hogy Isten valami olyanra akar rámutatni, amit nem tudunk észrevenni akkor sem, ha már nagyon sokszor szólt hozzánk. Nyilván Isten tudja ezt, és általában időben elkezd szólni, hogy pont akkorra halljuk meg, amikorra kell, de egyszerűen teljesen másképp is gondolhatunk valamit, mint Ő. Ilyen esetben is szükség lehet prófétai szolgálóra, aki által úgy szól az Úr, hogy tényleg meghalljuk azt, ami évek óta csak néha átsuhan a fejünkben és fel se tűnt. Természetesen a prófétai szolgáló nem feltétlen tudja, hogy amit mond, azzal Isten mire mutat rá a másik embernél. Tehát véletlen sem lehet szó arról, hogy "na, majd én megmondom nekik, hogy öt éve mit nem vesznek észre". De természetesen az sem kizárt, hogy a próféta is tudja, mert például a szolgálat után tovább beszélgetnek erről. Nem feltétlen kell a prófétának belelátni a másik ember magánéletébe, csak egyszerűen mondja, amit kell, és talán azt se tudja, miért és miben segít ez annak, aki felé szolgál.

3. Általában véve a karizmatikus gyülekezetek áldásközpontúak. Ez nem lenne akkora baj, de általában mindig a saját áldás megszerzésére korlátozódik ez, a saját áldás átvételéhez csőstül jön a Szentlélek kijelentése és vezetése, úgy, ahogy egy-egy hívő semmikor máskor nem tapasztalja meg. Ha pedig megvan az áldás, jól elvan az áldásával és ugyanúgy nem érdekli, mi van a gyülekezetben más emberekkel, ahogy előtte nem érdekelte. A gyülekezet, ahogy a neve is mutatja, azért gyülekezet, mert több ember gyűlik össze, akik összetartoznak, és nem lehetnek egymásnak közömbösek. Az Újszövetség is Krisztus testének nevezi a gyülekezetet, és ha a gyülekezet egyik tagjának nincs jól a dolga valamiben, az az egész gyülekezetre kihat, legfeljebb szemet hunynak fölötte. Ha egy testnek bármelyik testrésze is fáj, a test már nem érzi jól magát. A prófétai szolgálat pont arra is való, hogy ezt az egységet jobban erősítse. Ha arról lenne szó, hogy a gyülekezet bármely tagjához szólhat a Szentszellem a gyülekezet bármely más tagjával kapcsolatban, hogy egy munkahelyi vagy családi vagy akármilyen problémájára mit mond az Úr, sokan azt mondják, jaj ne, azt nem szabad. Pedig miért ne jelenthetné ki nekem az Úr például, hogy aki két hete kettővel előttem ült a gyülekezetben, neki lehet valami problémája a munkahelyén, ami miatt nem tud rendesen az Úrra figyelni, és miért ne kereshetném meg őt ezzel. Ehhez egyrészt az kell, hogy az a kettővel előttem ülő illető számomra ne legyen közömbös, ne úgy tekintsek csak rá, hogy na, még egy ember, ő is itt volt, vagy jaj ne, már megint itt van, hanem számítson is valamit a másik ember nekem a gyülekezetben. Nyilván a gyülekezet presbiterei is észrevehetik, ha a gyülekezet egy tetszőleges tagjának van valami élethelyzete, amiről nem is tudnak semmit, de az Úr szólni akar hozzá rajtuk keresztül. Lehet ebből egy kötetlen beszélgetés is, közben finoman felhozhatjuk a témát vagy kerülgethetjük, és ha tényleg az Úrtól van, ő segíti a beszélgetést, hogy oda terelődjön, vagy ahova kell. Esetleg meg lehet kérdezni valaki mást, aki az illetőt ismeri, akivel kapcsolatban úgy vélem, kijelentést, kaptam, hogy ő mit gondol erről, és ez szintén a testvéri kapcsolatok ápolására jó lehet. Lehet, az a másik testvér meg nekem mond valami olyat, ami nekem kell. Nyilván ezt az egészet alázattal kell tenni, és presbitert vagy a pásztort is meg lehet kérdezni egy adott helyzettel kapcsolatban, hogy elmondjam-e a másiknak a kijelentésem vagy nem, és miért nem, és ebből is úgy jöhetek ki, hogy valamire rájöttem magammal kapcsolatban így, amire eddig nem gondoltam.

Alapvetően két problémát látok sokszor: 1. konkrét szituációkkal konkrét igéket kötnek össze anélkül, hogy az adott szituációt jobban megismernék és a szituációban érintett személyt, és csak azután mondanának igét. 2. eleve nem érdekli az egyik embert annyira a másik, hogy egyáltalán a Szentszellem őrajta keresztül tudjon üzenni neki valamit. Ezen felül tényleg vannak olyan dolgok, amikben jó a megerősítés, még ha a pásztor is elmondta, és véletlenül pont azt olvastam reggel is a Bibliában, és még valaki pont megkeres a gyülekezetből és ebben megerősít, az csak jó lehet. Továbbá az sem biztos, hogy annyira össze tudjuk egyeztetni a saját elképzeléseinket Isten elképzeléseivel, hogy minden esetben, akár évek alatt fel tudjunk figyelni a hangjára. Ezen kívül aki prófétál, ő is csak gyakorolja magát az előítéletek félretolásában és az empátiában és Isten szavának meghallásában. Mindezeket együttvéve: Kellenek-e próféták? Illetve kellene-e, hogy mindannyian próféták legyünk, vagyis a prófétálásra törekedjünk? Úgy gondolom, nyilvánvalóan igen, de természetesen megfelelő bölcsességgel.

2 komment

Isten ereje nincs a körülményeink korlátai közé szorítva

2020.11.29. 20:48 Czimby

Csak néha-néha megy a rádió, és bemondják, hogy hány ember fertőződött meg coviddal, hányan vannak lélegeztetőgépen, és hogy mennyivel lett rosszabb a helyzet, mint korábban. Ilyenkor belegondolok egy pillanatra, hogy ha minden nap menne a rádió és a tévé, és ezeket a híreket hallanám állandóan, az mennyire megterhelne, és valószínűleg elkezdenék rettegni. Nem kell tévét nézni, rádiót hallgatni, elég, ha tudunk arról, kb. mi a helyzet, és milyen biztonsági intézkedéseket kell betartani, maszkot kell viselni, be kell tartani a távolságot, minél gyakrabban kell kezet fertőtleníteni, stb. Így teszem, mindent megteszek józanul, és közben nincs bennem félelem, nincs bennem rettegés.

Többször hallottam már istentiszteleteken, hogy Isten keze nincs megkötözve, és amit Ő cselekedni akar és tud, az nem függ attól, hogy milyen körülmények vannak körülöttünk. Ő a sivatag közepére is képes lenne a semmiből ásványvizes palackokat ledobni nekünk. Eddig csak hallottam erről, de csak mostanában tapasztaltam meg. Ez az időszak sajnos olyan, hogy sokan elvesztik a munkájukat, vagy kevesebb a munkájuk, kevesebb a bevételük, mert például az éttermek is bezárnak és sok más hely is bezár, mely embereknek ad munkát. Gyülekezetbe sem lehet menni, nem lehet gyülekezni. Viszont az történt, hogy az ősszel megkeresett egy testvér a gyülekezetből, hogy a munkahelyén szükség lenne egy emberre helyettesíteni a recepcióst, és én jutottam az eszébe. Először csak 5-10 alkalomról volt szó, de úgy alakult, hogy kétszer-háromszor annyiszor kellett már bemennem. Ez anyagilag is egy nem várt fellendülést jelent, de nem az anyagi része a lényeges, hanem sok más szempontból is jó ez most nagyon. Mivel eleve is jóval kevesebb munkám volt, mint azelőtt, könnyen bele tud süppedni az ember egy lagymatag állapotba, egy olyan életmódba, amiben nincs rendszer, és erőszakot kell vennie magán az embernek, hogy tartsa a rendet, időben felkeljen és ne süppedjen a semmittevésbe. Természetesen erre törekedtem is, viszont ez a munka, amit a testvér ajánlott, még inkább kiemel ebből, sőt jobban, mint akár az egész vírusos időszak előtt. Nyelvtanárként régen volt már úgy munkám, hogy egész nap el legyek foglalva és reggel is viszonylag korán fel kelljen kelnem, és mindezt rendszeresen. A munkahelyen 2-3 másik kolléga is ott van, akikkel nem kötelező különösebben kommunikálni, mégis szabadok vagyunk arra, hogy beszélgessünk, amikor épp nincs annyi munka. Nyelvtanárként, bármilyen hihetetlen, ez nem annyira valósult meg: megtartottam egy órát, ami előírásszerűen tanulás volt, ezen kívül csak nagyon kevés személyes kapcsolat, kötetlen beszélgetés volt a tanulókkal, a kollégákkal meg gyakorlatilag semmi, mert a főnökön kívül csak néha-néha láttam egy kollégát messziről. Pont ilyenért is imádkoztam még a nyáron, hogy jó lenne akár a gyülekezetben valami szolgálat, vagy olyan munka, ahol emberekkel kötetlenebb formában vagyok kapcsolatban, mert ez eléggé hiányzott. Azért is jó ez a munka, mert ahogy végzem a munkámat és emberekkel is kommunikálok, látom magamon, hogyan reagálok bizonyos szituációkra, miket váltanak ki belőlem, és látom azt is, mi az, ami nem az Úrtól van bennem és változtatni kell rajta. A munkahely felé útközben buszon utazom, aminek nagyon jó hangulata van, sokszor olvasgatom közben az okostelefonon a Bibliát is és más dolgokat is, például nyelvkönyveket és tanulok nyelvet. Ha akkor nem is érzem, hogy az olvasott Ige olyan nagyon hatna rám, de később, a nap végén érzem, látom magamon, hogy ott él bennem, és meghatározza a gondolkodásomat pont az, amit a buszon olvastam. Itt az egészben a legmellékesebb dolog tehát az, hogy mindezért a munkáért pénzt is kapok, és hogy mennyit. De ez is egy pozitívum ebben természetesen. Nyelvtanárként nagyon gyakran összevissza voltak óráim, és sokszor eléggé lehetetlen időpontokban, mert például amikor véget ér az emberek munkája, utána érnek rá nyelvet tanulni, vagy éppen előtte hajnalban, és ez is nagyon rendszertelenné, szétesetté tudja tenni az ember életét. Akadtak olyanok is, akik az óra előtt fél órával vagy egy perccel szóltak, hogy bocsánat, de mégsem érnek rá, mert ez és ez közbejött, amikor már teljesen összekészítettem mindent az órához, vagy már a vasútállomáson álltam, táskámban 3 súlyos nyelvkönyvvel a nyelviskola felé. És még sok más, furcsa eset is volt, amikbe nem mennék bele. Bár elkötelezett nyelvtanárnak érzem magam, de az ilyen „apróságok" miatt többször megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az egészet. Igaz, nem akartam erről a részéről ilyen részletesen írni. A lényeg, hogy ez az álláslehetőség így a pandémia kellős közepén még jobban kiemelt abból az állapotomból, amibe nagyon sokan a pandémia miatt süppednek bele, a pozitív anyagi részéről nem is beszélve. Annyi pozitív velejárója van ennek a kis átmeneti álláslehetőségnek, ami akkor szokott lenni, amikor Istentől van valami. És itt most lehetne abba belekötni, hogy de hát ebben az időszakban mennyire nem lenne tanácsos kimozdulni otthonról, elbuszozni a munkahelyre, mert milyen következményei lehetnek. Viszont ha azt veszem, az élet nem állhat meg. Munkába járni kell, sok ember ugyanúgy jár munkába most is, mint régen, mert kell. Rá lehetne fogni, hogy nem olyan fontos, és maradjon mindenki otthon, de nem állhat meg az élet. Ezt nyilván nem lehet csak úgy kijelenteni nagy mellénnyel, hogy márpedig így gondolom és kész. Azért gondolom így, mert egyértelműen látom, hogy az Úrtól van ez a lehetőség, és a legnagyobb bolondság az lenne, ha lemondanám. Ha az Úr adja az áldást, akkor megóv attól is, amitől kell. Kegyelem ez, hogy megtart, és nem is akárhogyan tart meg. Nem úgy tart meg, hogy éppen hogy csak átvészeljük valahogy az egészet, hanem még áldással is jöjjünk ki belőle. Nem azért, mert annyira ügyes vagyok, hanem mert Ő kegyelmes. A kegyelmet nem lehet természetesnek venni és nagyon meg kell becsülni! Van ok a hálaadásra bőven, éppen ebben az egyébként nagyon ijesztő, sokakból nem is alaptalanul rettegést kiváltó időszakban, amihez hasonló időszak nem is tudom, mikor lehetett. Természetesen fontos a józanság, és meg kell tenni minden tőlünk telhetőt, hogy a vírus terjedését megakadályozzuk, még akkor is, ha értelmetlennek tűnnek az intézkedések.

Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van - idézte egy prédikációban a pásztor a Bibliából egy videóban a Youtube-on. Magamra ismertem, hogy Isten a javamra fordít dolgokat ilyenkor is. Az ördög sokszor támad mindenféle lehetetlen hitetéssel, például hogy nem is szeretem Istent, vagy nem eléggé szeretem, és ez az Ige most jól odatesz ennek a hitetésnek is: „Akik Istent szeretik...." Talán ennyire még sosem volt számomra kézzelfogható, hogy Istennek gondja van az életemre. Pedig nem vagyok tökéletes, a munkahelyen is látom magamon, hogy nem mindig úgy reagálok emberekre, ahogy az a legjobb lenne, és más fogyatkozások is vannak, de Isten nem ezekkel foglalkozik, hanem egyszerűen csak gondja van az életemre. Kell ennél több? Persze, több mindig jobb, de a legjobb megbecsülni és értékelni azt, amink van. Itt az országban vagy szerte a világban rengeteg sok ember él rosszabb körülmények között, mint én.

20 komment

Ne kívánd a másét! Legyen egyéniséged!

2020.11.21. 19:44 Czimby

Néha azt veszem észre, hogy az emberek, hívők is olyan dolgokat akarnak, ami más embereknek is van. Divat lett, hogy az embernek legyen például autója. Mintha az életben az egyik legfontosabb dolog lenne az, hogy ne függjön az ember a tömegközeledési eszközök menetrendjétől és gyorsan eljusson egyik helyről a másikba. Sokan hivatkoznak arra, hogy milyen jó, hogy bármikor beülsz az autóba, és odamész vele, ahova akarsz. Sokan kellemetlenül érzik magukat, hogy nincs autójuk, mert olyan sok embernek van, és nekem miért nincs. De amibe érdemes lenne belegondolni: szükségem van nekem tényleg autóra? Vagy csak divat lett, és sok embernek van, legyen nekem is? Kevesebbnek érzem magam mások szemében, mert nincs autóm? Ami engem illet, én szeretek tömegközlekedéssel utazni. Eleve jobb érzés egy nagyobb helyen lenni, buszban vagy vonatban, ahol más emberek is vannak. Nem kell figyelnem a vezetésre, útközben lehet olvasgatni, akár Bibliát a mobiltelefonon, vagy lehet éppen csak lazulni, pihenni, élvezni az utat. Beszédbe is lehet elegyedni a többi utassal, amiből akár még bizonyságtétel is lehet, bár nálam ilyen még nem volt, de sosem zárható ki, hogy legyen ilyen. A buszozásnak, vonatozásnak, metrózásnak is van egy hangulata, ami nekem bejön. Maga a vonatállomás is egy érdekes hely, a büfével és mindennel, ami ott van. Annak is jó hangulata van, amikor biciklivel átmegyek a város túlsó részébe. Nyilván lehetnek, mint mindennek, ezeknek is hátrányai (pl. tömeg a buszon), ahogy az autózásnak is (pl. dugóba kerül az ember vagy igazságtalanul megbüntetik). Természetesen ez csak én vagyok, de biztosan akadnak még sokan, akiknek valójában boldogabb lenne az életük autó nélkül, csak meg akarnak felelni bizonyos vélt elvárásoknak, hogy autó nélkül mit érek én, és az autó amúgy is menő dolog. Fel kell ismerni, hogy hiába menő dolog valami, attól még nem leszek tőle boldogabb, ha megszerzem. Én felismertem, hogy jelenlegi élethelyzetemben nincs szükségem autóra, és boldogabb vagyok autó nélkül. Az élethelyzetem változhat később, és lehet, hogy számítani fog az a fél óra is, amivel később érek haza és nem olvasgatással, lazulással töltök. Sokszor nem értem az embereket. Ismerősök is, mások is idegesek lesznek, ha „értékes másodperceket" veszítenek az életükből, például az úton átmegy egy gyalogos a zebrán pont akkor, amikor odaérnek. Mégis, azt az 5 másodpercet, amit meg lehetett volna spórolni, mi olyan értékessel lehetne tölteni, ami pótolhatatlan? Ennél gyorsabb közlekedési forma városon belül nem létezik, és érthetetlen, egyesek mit akarnak még. (Bár a gyorsaság is vitatható, mert egyszer egy barátommal voltam Pesten autóval, ahova előbb indultunk el, mint vonattal lehetett volna elindulni, mégsem értem volna oda autóval időben, át kellett szállnom metróra, olyan dugó volt.) Nem olyan rég egy keresztény barátom autójában ültem, aki nagyon könnyedén fogta fel az egész utazást, semmi miatt nem aggódott, előreengedett másokat az úton, gyalogosokkal is udvarias volt, akik nem értették, hogy ez miért van. Mégsem lett hátrányunk emiatt, sőt még jobb is volt így az utazás, idegeskedés, aggódás nélkül.

Az átlagember talán azt látja, sokaknak van autója, így neki is kell, de nem gondol bele abba, tényleg gyorsabb lenne-e így neki, olcsóbb lenne-e (valószínű nem), és abba sem gondol bele, a rendszeres szervizelés sincs ingyen, a többi kiadásról nem is beszélve. Ma reggel egy nem hívő ismerősömmel beszélgettem, és ő mondta: „Az emberek sokszor így gondolkoznak: autója van a szomszédnak? Akkor nekem is kell! 600 centi átmérőjű a szomszéd tévéje? Nekem is olyan kell!" De tényleg kell? Vagy csak jól mutatna a szobában, és alig néznénk rajta valamit? Ma este pedig egy prédikációt hallgattam, ahol arról volt szó, hogy ne kívánd a másét. Ezért gondoltam, hogy ezt le kell most már írnom.

Amolyan menő dolog az is, hogy háza van valakinek. De biztos, hogy nekem is az kell? Tényleg úgy érzem jól magam, ha egy nagy épületben vagyok egyedül vagy a családdal, a szomszédok pedig messze vannak? Biztos, hogy nem a nyüzsgést, az emberek közelségét szeretjük jobban? Többet ér, ha egy tömbházban a szomszédaink jófej emberek, akikkel lehet egymásnak segíteni, mint ha a saját házunk szomszédjai nem éppen kellemes emberek. Igazából mindegy, hol lakunk. A lényeg, hogy fény legyünk a szomszédok számára, akik felfigyelnek arra, hogy mások vagyunk, mint az átlag, van bennünk valami plusz, és ők is meg akarjanak térni.

Úgy gondolom, mindenkinek saját magát kell megismernie mindenek előtt, és utána dönteni el, mire lenne szüksége, mire nem. Nem az számít, hogy X dolga szinte minden embernek van, nem kell feltétlen, hogy nekem is legyen, ha nem könnyítené meg az életemet és nem lennék előbbre tőle. Minden ember más, és minden embernek mások az igényei, így nekünk is a saját igényeinket kell megismerni. Meg kell ismernem saját magam, hogy mivel szeretem tölteni a szabadidőmet, és az otthonomat is úgy kell berendezni. Ha valójában nincs is szükségem tévére, akkor az nem lesz az otthonomban, más meg milliókat ad ki tévére, mert neki az kell. Ne azért akarjunk valamit, mert van másnak is! Gondoljuk át, nekünk mire van szükségünk! Ha a saját egyéniségünkből indulunk ki, az akár még menőbb is lehet, mint ha egy vagyunk a sok közül, akinek autója és hatalmas tévéje van. De nem a tömegből kitűnés a lényeg, hanem az, hogy a saját igényeinkből induljunk ki.

Szólj hozzá!

Figyelés Istenre bibliaolvasás közben is, avagy: Az Istennel való közösség gyakorlása

2020.11.02. 01:21 Czimby

Sokan vagyunk úgy, hogy olvassuk a Bibliát, de nem értünk belőle mindent, különösen a kevésbé ismert részeit. Vagy éppen érthető, de csak olvassuk, aztán letesszük és minden megy tovább. Régebben mondta valaki nekem, hogy a bibliaolvasás egy különleges dolog, és hogy az valamiféle részesedés Istenből, a személyéből. Nem értettem, hogy lehet ez, bár biztos igaza van, de sokszor annyira érthetetlen, amit olvas az ember, és hogyan lehetne ezt másképp olvasni, mint bármilyen más könyvet. Azt hiszem, az elmúlt héten rájöttem valamire, ami, ha nem is ad tökéletes megoldást arra, hogy mindig mindent értsünk az Igéből, de segíthet.

Talán valamelyik zsoltárt olvastam és közben beugrott, hogy én valójában arról az Istenről olvasok, annak a szavait olvasom, akit megtéréskor megismertem. A megtérés emberközelivé teszi Istent, és ha más nem is, legrosszabb esetben is egy olyan megtapasztalás, élmény marad, amire visszagondolva Isten személyéből számunkra valami személyes villan fel ott belül. Ez a felvillanás nem csak egy emlék, mint amikor visszagondolok egy emberre, akit nagyon rég nem láttam és most sem látom. Ebben a felvillanásban van valami időtlen, és kicsit olyan visszagondolni a megtérés utáni vagy megtéréskori állapotra, mintha újra átélnénk. Isten mindig itt van egy karnyújtásnyira, csak a megtérésünkre vissza kell gondolnunk, arra, amit akkor átéltünk, ez mindig lehetséges. Akkor is lehetséges, amikor nagyon eltávolodtunk Tőle. Visszagondolhatunk megtérésünkre, amit akkor átéltünk, és nem csak egy pillanatra gondolhatunk vissza, hanem egy kicsit félretehetünk mindent, és fejünkben tarthatjuk ezt a gondolatot, visszaemlékezést erre az élményre.

A Biblia olvasásának is ez lehet az egyik kulcsa: Gondoljunk arra, amit megtéréskor átéltünk, és ezt tudatosítva olvassuk az Igét! Akár az Ige olvasása közben is végig gondolhatunk a megtéréskor átélt élményre, közben tudatosítva, hogy ugyanerről az Istenről olvasunk most, akivel már volt egy megtapasztalásunk. Teljesen más így olvasni az Igét, és ettől más lesz, ha a Bibliát olvassuk, mint ha valami mást, hétköznapibb dolgot olvasnánk. Talán úgy lehetne ezt másképp mondani, hogy szellemben olvassuk az Igét. Ezt nem csak az igeolvasás közben lehet, hanem például prédikáció hallgatása közben is. Ha a prédikáció nem tűnik túl érdekesnek, vagy személytelennek érezzük, gondoljunk arra, amit Istenből már megismertünk megtéréskor, és így hallgassuk tovább!
A Máté evangéliumának elején rögtön van egy elsőre unalmasnak tűnő, viszonylag hosszú nemzetségi táblázat. Ha valaki úgy gondolja, elolvassa az Újszövetséget az elejétől kezdve, és rögtön ezzel találja magát szembe, könnyen elmehet a kedve. De ha ennek olvasása közben is Istenre gondolunk, akkor ez is sokkal érdekesebb lehet. Ha belegondolunk, hogy azzal a Jézussal van kapcsolatban ez az egész, akit mi megismertünk, rögtön érdekesebb lesz!
Több módja is van talán annak, hogy szellemünket a takaréklángról kicsit nagyobb hőfokozatra kapcsoljuk. Az egyik, amit írtam most, a megtérésünkre visszagondolás. Másik módja lehet a hálaadás. Reggeltől estig lehetne hálát adni, annyi mindenért lehet. És valóban, ha belegondolunk, milyen sok dolog megvan, ami akár a szomszédnak nincs meg, vagy a világ túlsó felén lévő embernek nincs meg, rögtön hálásak leszünk, és ezt ki is mondhatjuk, és mondjuk is ki! A bibliaolvasáshoz ez úgy kapcsolódik, hogy olvasás közben is egyből hálát adhatunk azért, amit olvasunk, akár a nemzetségi táblázatért, hogy ki nemzett kit. Aztán hálát lehet adni azért, hogy Heródes elől sikerült elmenekülni, vagy azért, hogy boldogok, akiknek szívük tiszta, mert Istent meglátják, és így tovább. Nyilván a rossz dolgokért nem kell hálát adni, hogy pl. a tékozló fiú eltékozolta a vagyonát, de azért már lehet, amikor megtér és visszamegy az apjához. Régebben is írtam már a hálaadó Bibliáról.
Arról is írtam régebben, hogy tekintetünket felemelhetjük az Úrra és legalább egy kicsit rajta tarthatjuk. Amikor dicséretet éneklünk, akkor is ezt tesszük. Ha dicséret közben már megy, akkor mehet akkor is, amikor nincs dicséret, csak úgy, szavak nélkül. A tekintetünk ilyen fajta felemelése az Úrra inkább egy imaforma, és eközben olvasni a Bibliát már nem biztos, hogy megy, de mindent meg lehet próbálni, hátha pont ez válik be.

1 komment

Az egyre tökéletesebb egyház

2020.11.02. 00:23 Czimby

Az ember megtér, és elindul a tökéletesedés útján. Vannak dolgok, amik megtéréskor egyből radikálisan megváltoznak, mert Isten valami olyat megváltoztatott bennünk egy pillanat alatt, amit mi vagy a környezetünk évek alatt nagy szenvedéssel akartunk magunkon változtatni saját erőből, de nem ment. Valamikor megtéréskor látványos változások történnek a megtérővel, amit a környezete is azonnal észrevesz. Mások megtérésekor nem történnek látványos változások. De a lényeg, akár látványos, akár nem, elindultunk, és változunk, formálódunk, tökéletesedünk, egészen életünk végéig vagy az Úr visszajöveteléig. Olykor hívő életünk során is látványos változások történnek, olykor nem, de nem is a látványosság a lényeg.

A jelenlegi időszakban különösen gyakran előjön a téma: Jézus visszajövetele. Én is sokat szoktam ezen gondolkozni. Talán eleinte nem gondol bele az ember annyira, hogy ez mennyire valóságos dolog, és átélni is egy nagyon rendkívüli élmény lesz, hogy finoman fogalmazzak. Igazából bármikor megtörténhet, mert nem tudni, mikor jön el. Éppen tesszük a dolgainkat, és a következő pillanatban már nem vagyunk itt a Földön. Itt a Földön csak annyi érzékelhető az egészből, hogy az előbb még volt ott valaki, és a következő pillanatban nincs ott senki. De hogy hol van, abba elképesztő belegondolni is. Megtérés óta a szellememmel érzékelem valahogy Jézust és van egy határozott tudásom a létezéséről, és ez természetfeletti tudás, ami nem hívőknek bolondság, de ami elragadtatáskor fog történni, az valami elképesztő lehet.

Igazából nem is az elragadtatásról akarok írni, hanem az odavezető útról. Jézus azokért a hívőkért jön el, akik az eljövetelére tökéletesek lesznek. Ez az, ami elképzelhetetlen, hogyan válhat az ember tökéletessé. Megtérünk, utána személyes kapcsolatunk van az Úrral. Rámutat dolgokra, amikben meg kell változnunk, és erőt is ad a változáshoz. Máskor meg nekünk nem is annyira fontos, hanem a kis dolgaink fontosabbak, az Úr kiszorul az életünkből. Később újra rájövünk valamiért, hogy eltávolodtunk, és ez nem jó, újra közeledünk Felé és Ő is közeledik felénk. Aztán idővel talán sikerül stabilizálni vele a kapcsolatot, és még inkább megismerjük az utat Őfelé és a tökéletesség felé. Talán ilyesmi lehet a forgatókönyve ennek úgy átlagban, de lehetnek ehhez képest kisebb-nagyobb eltérések egyénenként. Ő közben látja a bukdácsolásainkat, és nem akar még visszajönni, mert látja, nem vagyunk még készen, hiszen nagyon szeret minket, és nem az a célja, hogy eljöjjön, mi pedig itt maradjunk. Mégsem tudni, mikor jön el, mert bármikor eljöhet.
Ami biztosnak tűnik, hogy a hívők egyre tökéletesebbek. Máshogy nem lehetséges ez. Belegondoltam ebbe a napokban, hogy nekem is még kéne változnom sok mindenben, úgy gondolom, és néha valami foszlányt elkapok abból, amit mintha az Úr üzenne nekem ezzel kapcsolatban vagy észreveszem a vezetését életem eseményein, hogy egy-egy kisebb-nagyobb esemény miben segít változni, mire döbbent rá, de még elég messze érzem magam attól, hogy kerek-perec meghalljam, amit Jézus személyesen nekem mond a Szentlélek által, és ezt tökéletesen megértve próbáljam az akaratát megvalósítani az életemben. Inkább csak úgy halványan kezd valami kirajzolódni. Látom a tökéletlenségemet, hogy milyen dolgok vannak bennem, amik nem egyeztethetők össze a tökéletességgel, és néha arra várok, hogy Isten mond erre valamit, de nem nagyon mond, inkább csak halványan mintha valami átjönne, amitől nem érzem, hogy tökéletesebb lennék. De elméletileg én is és a többi hívő is egyre tökéletesebb, és ennek előbb-utóbb látványosnak is kellene lennie, mert az Úr azokért jön vissza, akik készen állnak rá. Ha pedig már tényleg csak napokban, hetekben lehetne mérni az időt a visszajöveteléig (ha tudnánk, mikor jön vissza), akkor annak a tökéletességnek eléggé látványosnak kellene lennie. Ezek csak találgatások, és nem tudhatjuk, hogyan, miként leszünk tökéletesek. De valahogy beugrott a napokban a fejemben egy állapot, hogy hogyan is nézhet ki az egyház, a hívők közössége nem sokkal az elragadtatás előtt: Szinte tökéletessé lettek a hívők a szeretetben, egymást megelőzőek, rendkívül türelmesek, megértőek, szelídek egymással és mindenkivel. Szinte tökéletesen betöltik a "szeresd embertársadat, mint önmagad" parancsolatot, egymást különbnek tartják saját maguknál. Néha eszembe jut egy film, amely talán egy koncentrációs táborban játszódik, az őrök nem éppen kedvesek a foglyokkal, és talán épp olyan helyre akarják vinni őket, ahol nem sok jó vár rájuk. Az egyik fogvatartó megbotlik, mire az egyik fogoly kedvesen odahajol hozzá, és megkérdezi tőle, nem ütötte-e meg magát, minden rendben van-e. Amikor eszembe jut ez a jelenet, mindig elgondolkoztat, hogy hogyan képes valaki a szeretetnek, béketűrésnek és mindennek ennyire a csúcspontjára eljutni. Nem sokkal az elragadtatás előtt talán mindannyian ilyenek leszünk, és ez eléggé szembetűnő lesz a világ számára. Erre fel kell, hogy figyeljenek, hogy egy sereg olyan ember él itt köztünk, akikben valami megmagyarázhatatlan nagy szeretet és segítőkészség van. Lehet, hogy már most is nagyon sok ilyen ember van itt köztünk, csak sokaknak fel sem tűnik. Emlékszem én is, hogy találkoztam már olyan emberekkel, mint akikhez hasonlót az előbbi filmrészletben próbáltam körülírni, és nagyon jó érzés a társaságukban lenni, mert egyáltalán nem frusztráltak és tökéletesen elfogadnak olyannak, amilyen vagy, és szinte zavarba ejtenek azzal, hogy mindenben a segítségüket ajánlják fel, olyan dolgokban, amikben eddig még senki nem ajánlotta fel a segítségét. Persze sokféle embertípus, személyiségtípus létezik, és nem feltétlen mindenkinél kell pont ilyennek lennie a majdnem tökéletes állapotnak, ez csak nekem valahogy beugrott a napokban és elgondolkoztatott.

2 komment

Átélések és figyelés Istenre

2020.09.20. 14:15 Czimby

Talán még sokszor úgy állok hozzá, hogy Isten jön a hatalmas erejével és megérint. De nem jön. Vagyis jön, de nekem rá kell előbb hangolódnom. Nemrég néztem egy videót a Youtube-on, ahol olyasvalaki beszélt, akinek Jézus személyesen megjelent és elmondott neki dolgokat. Természetesen rögtön fenntartásokkal kezeli az ember az ilyet. Figyeltem arra, miket mond ez az ember, és úgy éreztem, semmi rossz nincs benne, összhangban van a Bibliával az egész mondanivalója, és a szellemem örül annak, amit hall. Idővel aztán szinte tömény volt az az isteni jelenlét, ami az illető mondanivalóját kísérte, töményebb, mint amit máskor, például prédikációk közben érezni szoktam. Már-már sok volt, ahogy folyamatosan folyik, csobog Isten jelenléte azokból a kijelentésekből, amiket egymás után mond el az illető. Igen, valami ilyesmit éreztem, hogy folyamatosan folyik, csobog Isten jelenléte azokból a szavakból. Ez nagyon tetszett, és utána gondoltam, még egyszer meghallgatom. Azonban az újbóli meghallgatáskor már nem éreztem azt, amit először. Miért is nem? Mert nem figyeltem annyira oda a szavakra. Arra gondoltam, hogy majd csak hallgatom a szöveget, bele se gondolok a jelentésébe, mondanivalójába, és ott fogom érezni mögötte Isten jelenlétét. Le akartam egyszerűsíteni magamnak. Ilyenkor nem elég, hogy csak szól, hanem figyelni kell rá, és a szavakból összeálló mondanivalót magunkévá tenni. Fontos figyelni is arra, amit hallunk, mert csak úgy jön át belőle a mondanivaló, ami Isten jelenlétét hordozza.

Még mindig azt hiszem néha, hogy Isten majd a hatalmas erejével, hatalmával elsöpör mindent, pedig nem. Amilyen hatalmas, annyira finoman is közeledik az emberhez. Ha nem érdekel, nem akarsz vele foglalkozni, akkor nem veszed észre, ha ott van töményen a jelenléte egy karnyújtásnyira. Ő soha nem erőszakolja rá magát az emberre, soha nem vakítja el az embert. El kell csendesedni, a gondolatokat is elcsendesíteni és Rá figyelni, csak így vehetjük észre, hogy ott van. Pedig azt gondolnánk, hogy ha valaki, aki Jézussal személyesen, fizikailag találkozott, elkezd erről beszélni, akkor ott lefagy, megáll minden és mindenkinek tátva marad a szája, pedig nem. Nekünk kell odafigyelnünk, és csak így élhetjük át, miről szól ez az egész.

2 komment

Minden mindegy, és semmit ne vegyünk biztosra, legyünk rugalmasak!

2020.09.18. 12:19 Czimby

Ez a meglehetősen fura cím a teljes odaszánásra buzdítás megfogalmazása akarna lenni, kicsit másképp, még ha furcsán, félreértelmezhetően is hangzik.

Minden mindegy. Itt a földi életben nincs olyan dolog, olyan esemény, ami annyira számítana, hogy traumát kellene, hogy okozzon. Ha történik is valami jó, örüljünk neki, de ne tulajdonítsunk neki túl nagy jelentőséget! Ha valami rossz történik, rendben, elszomorít, megvisel, lesokkol először, de utána be kell látnunk, nincs akkora jelentősége, mindegy. Ha akár egy jó, akár egy rossz dolognak túl nagy jelentőséget tulajdonítunk, bálvány lehet belőle, fontosabbá válhat Istennél. Isten a legfontosabb az életünkben, megismertük Őt, és olyat kaptunk és kaphatunk Tőle minden nap, amihez nincs hasonló. Ha valami számít, akkor ez! Személyes kapcsolat magával a Teremtőnkkel, és milyen nagy dolog ez, hogy erre lehetőség van! A teremtőnk tudja a legjobban, milyen célból alkotott meg minket, így Tőle tudhatjuk meg életünk igazi célját, igazi küldetésünket itt a Földön, és ebben lehetünk a legboldogabbak. Ha valami jó vagy valami rossz dolog túl fontossá válik számunkra, akkor az magával ragadja a figyelmünket, megtöri a szabadságunkat, és egy másik irányba visz bennünket az életben. Ha az így vagy úgy adódó jó vagy rossz lehetőségeknek és azok követésének túl nagy jelentőséget tulajdonítunk, akkor az a dolog kezdi el irányítani az életünket, függni kezdünk tőle, ami azért veszélyes, mert itt a Földön semmi sem biztos. Lehet a jó dolog egy ház vagy egy autó, vagy sok más is. De bármikor bármi történhet. Történhetnek természeti katasztrófák és sok más dolog, és volt autó, nincs autó, volt ház, nincs ház. Ha nem úgy tekintünk a házunkra vagy az autónkra, mint a boldogságunk nagy forrására, akkor nem érhet nagy trauma, nagy csalódás. Ettől még nyilván nem rossz dolog az autó és a ház (bár az autóban nem vagyok teljesen biztos, a környezetre gyakorolt káros hatásán kívül nagyon sok más káros hatása van, de ez az én véleményem, ebbe most nem megyek bele), ne ezekben lássuk a boldogságunkat! Mindegy, van-e házam, mindegy, van-e autóm. Az autó és a ház csak egy-egy példa, de millió példát lehetne sorolni, ami az embereknek a boldogságot jelentheti. Lehet egy párkapcsolat is, a család is, egy hangszer, a számítógép, a mobiltelefon, ezek egyébként nem rossz dolgok, de csak mértékkel! Például a párkapcsolat is rámehet, ha túl fontosnak tartja az ember az életében, túlaggódja, túlságosan belekapaszkodik a párjába, ami ilyen mértékben már a párjának is terhére van, átmehet az egész féltékenykedésbe, megfojtja a „szeretetével" a másikat. Ha pedig a számítógép válik valakinek túl fontossá, előfordulhat, hogy játékfüggővé válik, végigjátszik egy-egy éjszakát, másnap már nem tudja egészséges módon ellátni a teendőit. Ne vegyünk semmit se biztosra! Bármikor történhet bármi, és bármikor elképzelhető, hogy az életünk radikálisan megváltozik. Lehet, egy perc múlva történik valami, és a házból, ahol most vagyunk, ki kell mennie mindenkinek, és pár napig vissza se lehet menni. Vagy elmegy az áram, és pár napig nem is lesz áram az egész megyében. Addig mit csinálunk? Nálunk volt olyan egyszer, hogy egész nap nem volt áram. Ilyenkor jól lelepleződhet, ha valakinek valami elektromos készülék a bálványa, mert nem találja a helyét. Semmit ne vegyünk tehát biztosra, hogy ez lesz vagy az lesz! Benne van a pakliban, hogy ha elindulok bárhova is, például boltba, nem a szokásos dolgok fognak történni. Lehet, a boltban nem fogom megkapni azt, amit mindig megkaptam. Lehet, valakivel találkozom vagy felhív közben egy ismerősöm, és nem is a boltba fogok menni, hanem az ország másik végébe. Lehet, hogy XY személy mondta, hogy jönni/menni fog ide vagy oda, ami biztosnak tűnt, de mégsem úgy lesz. Elhatározom, hogy ezt és ezt fogom csinálni ma délután, és látszólag semmi akadálya, nem is jöhet közbe semmi, de valamiért mégis meghiúsul. Eltervezzük, hogy elmegyünk valahova nem sokára, és hú de jó lesz ott, de aztán vagy el se jutunk oda, vagy furcsa módon nem is lesz olyan jó, és alig várjuk, hogy vége legyen a bulinak, amit annyira vártunk, vagy még az elején el is jövünk onnan. Ha semmit se veszünk 100%-osan biztosra, nem érhet csalódás, de igazából miért is kéne csalódni, és miben, kiben? Nincs olyan dolog a Földön, ami megérne egy kisebb-nagyobb érzelmi mélypontot. Lehet, így és így alakult régebben az életem, ami így és így hat a jelenlegi életemre? Mit számít az is? Ennek se szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Az ember sokszor ott rontja el, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít dolgoknak, és onnan kezdve az ember nem is veszi észre, de feladja a szabadságát, és már nem ő maga irányítja az életét, hanem az a dolog, aminek túl nagy jelentőséget tulajdonított. Egy báb lesz az ember annak a dolognak a kezében, és a bizonytalan létben rángathatja kedvére, már ha megszemélyesítjük azt a dolgot, ezzel csalódást, összetöretést okozva az embernek.
A koronavírus megjelenése is radikálisan megváltoztatta több ember életét is. Az embereknek túl sokat jelentett a munkahelyük, bevételük, ami nem csoda, hiszen ha nem ismerik Istent, akkor a földi dolgokban bíznak. Isten egyedül az, aki soha nem változik meg, mindig stabil marad és mindig odamehetünk hozzá, erőt ad, vezetést, tanácsokat ad. Ha valami túl fontos az életünkben, akkor az Ő vezetését, tanácsait is nehezebben halljuk meg, vagy egyáltalán meg se halljuk.
Ha rendszeresen szomorú, ingerült vagy, rendszeresen bosszankodsz, az annak lehet a jele, hogy valami dolog túl sokat jelent az életben, és nem kellene vele annyit foglalkozni, NEM KELLENE AKKORA JELENTŐSÉGET TULAJDONÍTANI NEKI. Elképzelhető, hogy nem is tudunk ezen változtatni, de amit tehetünk, leleplezzük magunkban: ez a dolog nagyon erős érzelmeket vált ki belőlem rendszeresen, leginkább negatív érzelmeket, túl fontos számomra, és ennek nem így kéne lennie. Ha ezt szívből felismerjük és Isten elé visszük, Ő kész segíteni.

Nem azt mondom, hogy minden dologról mondjunk le, és ne legyen semmink! Jó dolgok a földi dolgok, földi javak (bár nem mind feltétlen az), jó is, ha vannak, csak ne ezekre építsük az életünket és a boldogságunkat! A boldogság az, hogy közösségünk lehet Istennel, megtapasztalhatjuk a jelenlétét és szól hozzánk. Legyenek céljaink és törekedjünk a céljaink megvalósítására! De legyünk rugalmasak is arra, hogy ha úgy alakul, akár teljesen más célokat tűzzünk ki magunk elé! Ha a saját céljaink elérése közben valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk, általában bosszankodunk, ki jobban, ki kevésbé. Ez a bosszankodás is jele lehet annak, hogy túl fontos nekünk az a cél, nem ér meg annyit, hogy bosszankodjunk rajta!

1 komment

Címkék: szabadság odaszánás

Álmomban a Szentlélek leszállt

2020.09.15. 23:57 Czimby

Nagyon régen volt már olyan álmom, amiben Isten szólt volna hozzám, talán több, mint tíz éve. Azelőtt volt egy időszak, amikor aránylag gyakoriak voltak az ilyen álmok, írtam is róluk itt a blogon. Mára, 2020. szeptember 15-re virradólag újra érdekeset álmodtam. Az álmot teljes egészében leírtam, itt közzéteszem belőle azt a részt, ami másoknak is érdekes lehet.

Egyszerűen beugrott álmomban, hogy ahhoz, hogy Isten használni tudjon engem, nagyon kellene ismerni a Bibliát, és ebben hiányosságaim vannak, amit pótolnom kell. Nem jó ez a megfogalmazás, hogy „pótolnom kell”, és a „hiányosság” sem, mert negatív színezete is van. Nagyon profán szavak ezek. Egyáltalán semmi negatív színezet, semmi vádlás, elmarasztalás, vagy semmi hasonló nem volt az egészben. Meg kell ismernem a Bibliát jobban, hogy Isten használni tudjon. Nem, még ez sem jó megfogalmazás. Nem jó a „kell” szó, mert negatív színezete van. Azt „kell” megcsinálni, ami hiányzik, ahol valami még nincs meg, és ebben van valami negatív. A „kell” helyett a „kellene”, „szükséges” vagy egyéb szavak is hordozzák ezt a fajta negatív töltetet. Korábban írtam, hogy az „Istent követni” kifejezés sem jó, mert a „követni” szó egy olyan cselekvést takar, amelyben benne van, hogy az ember fizikailag tesz valamit, ami többé-kevésbé fárasztó, erőt kell hozzá kifejteni, pedig itt nagyon nem erről van szó. Mégis maradhatunk a „követni” szónál, mert jobb szó nem létezik erre.

 

Talán egy busz első ajtajának közelében voltunk egy buszmegállóban. Isten jelenléte valamiért leszállt, talán valaki prédikált vagy dicséret volt, és azon keresztül szállt le Isten jelenléte. Mintha egy szöveg tárult volna elém egy vagy két papírlapon, amiben le vannak írva olyan csodák, amiket Isten most cselekedni akar, pl. gyógyulások, de ez nem volt annyira egyértelmű, nem volt könnyen olvasható, mert hosszú volt a szöveg, nem lehetett az egészet egyben elolvasni, talán csak kiragadni belőle részeket, és azokat vonatkoztatni pl. magunkra, vagy valaki másra. Voltak benne részek, amikkel nem tudtam volna semmit se kezdeni, talán mert nem rám vonatkoztak, nem engem érintettek, vagy nem volt még hozzá elég hitem. Voltak benne részek, amikről nem volt teljesen egyértelmű, kire vonatkoznak, egyetlen személyhez szólnak-e, esetleg több személyhez is, pl. másvalakihez szólnak és hozzám is. Volt abban a szövegben szó gyógyulásról is, és volt ott valaki, akinél az betalált, és történt vele valami csodálatos természetfeletti. Mintha nekem is betalált volna, de ebben nem vagyok teljesen biztos. De az szinte biztos volt, hogy velem is történik valami csoda, de valamiért olyan nehezen megfogható volt. Utólag belegondolva is, csodálatos volt látni azt a papírlapot, vagy inkább érezni, hogy azok a csodák ott „lógnak felettünk a levegőben” és hogy tényleg ott vannak. Isten szeretetének, kedvességének valami leírhatatlanul csodálatos erejét éreztem ebben és nagyobb mértékét, mint amit eddig a gyülekezetben megtapasztaltam, pedig mai tudásom alapján nincs annál jobb dolog a világon, amikor a gyülekezet együtt dicséri Istent, és közben találkozni lehet Vele. Egyedül az volt zavaró, talán szomorú érzés, hogy nem volt egyértelmű, hogy ezeket a „fölöttünk lógó csodákat” hogyan kell megragadni, és kihez melyik csoda tartozik, melyik nem, de nagyon az az érzésem volt, hogy ha egy konkrét dolgot, pl. konkrét testrész gyógyulását küldi az Úr, akkor az nem csak egy emberé, hanem többen is megkapják, vagy akár mindenki megkaphatja azt az egy konkrét dolgot azon az adott helyen.

Valahol mentünk többen, egy régi barátom is ott volt. Ez az egész talán a „buszmegállós” eset után volt valamivel, és az ottani átélések kibontakozása, letisztulása keretében a régi barátom Istentől kijelentéseket kapott olyan emberekre nézve, akikkel ott mentünk. Mondta, hogy van egy kijelentése számomra is, és majd elmondja. Mondtam neki, hogy biztos valami nagyon személyes dolog lehet az a kijelentés, hogy nem mondja ott el, hogy a többiek is hallják. Azt mondta, azért nem mondja el, mert előbb leírja, hogy rendesen összeálljon. Eléggé meglepődtem, csodálkoztam, hogy az Úr mennyire használja ezt a régi barátomat, hogy embereknek ad kijelentéseket rajta keresztül.
(Az álmom után felvettem a kapcsolatot a régi barátommal és elmondtam neki az álmomat vele kapcsolatban, nagyon bátorítónak találta.)

Szólj hozzá!

Címkék: álom szeretet szentlélek szentszellem

Lelkünk is van. A megbocsátásról, a tökéletességről, az odaszánásról, Jézus visszajöveteléről és sok másról

2020.09.13. 12:33 Czimby

A Biblia emberképe alapján az embernek három része van: test, lélek, szellem. Erre a három szóra megvan a kifejezés az eredeti héber és görög nyelvben, ahogy azok a Bibliában eredetileg szerepelnek, de ezzel nem untatok senkit, valószínűleg már többször is leírtam ebben a blogban ezeket az idegen szavakat.

Változnak az idők, változik az egyház, változik az, amit megértünk a Biblia üzenetéből. Jó pár évtizede egyre inkább a szellem időszaka kezd kibontakozni. Felismerték, hogy a Szentlélek szót az eredeti görög alapján nem is teljesen helyes Szentléleknek mondani, talán a Szentszellem lenne jobb, de a magyar nyelvben nincs is olyan szó, ami itt teljesen megfelelő lenne. Sokat írtam már régebben arról, mit jelent a hétköznapi nyelvben a lélek, mit a szellem szó, és hogy a Szentlélek vagy Szentszellem ezekkel szemben micsoda, pontosabban kicsoda is lenne.

Nagy hangsúlyt kap sok felekezetben, mondhatni hála Istennek, hogy a Jézushoz megtért, újjászületett hívő szellemi emberré válik. Ez tömören azt jelenti, hogy személyes kapcsolata lesz Istennel. Mivel Isten alapvetően más természetű, mint az ember, nem látható, így a fizikai testünk nem alkalmas arra, hogy Istennel személyes kapcsolatot tartsunk fent. A lelkünk sem alkalmas erre, mivel a lelket alapvetően az értelem, érzelem és akarat jellemzi. Amit a külvilágból érzékel az ember egész élete folyamán, ami történik vele és amit ő maga művel a világban, az valahogy hatással van a lelkünkre, lelki működésünkre, érzelmeinkre, viselkedésünkre, stb. Nyilván sokféleképpen meg lehet közelíteni a lélek fogalmát, ez csak egy megközelítés, és ez sem teljes most így, ahogy tömören próbáltam körülírni. Mivel az Istennel való személyes kapcsolat fenntartására sem a test, sem a lélek nem alkalmas önmagában, szükség van valami másra is, amit a Biblia alapján szellemnek, olykor szintén Léleknek neveznek, csak nagy kezdőbetűvel írva. A továbbiakban a könnyebb érthetőség érdekében a szellem szót fogom használni.
Visszakanyarodva az előző bekezdéshez, a mai egyházakban a szellem időszaka kezd egyre inkább kibontakozni. Sok helyen alaptanításként kiemelik az újjászületés fontosságát, amikor az ember újjászületik, vagyis megelevenedik az ember szelleme, amikor tiszta szívéből Istenhez fordul a Jézushoz való megtérés által. Tömören, innentől kezdve egy harc lesz az ember élete, mivel az ember szelleme Isten dolgaival akar foglalkozni, pontosabban az ember új természete akar Isten dolgaival foglalkozni, a régi pedig maradni akar a földi dolgoknál, vagyis a földi dolgok terén akar minden problémára, minden szükségre megoldást találni. Ezt természetesen most nagyon leegyszerűsítve írtam le, és ez a harc a „harc" szó ellenére nem egy kifejezetten szenvedésekkel teli dolog, hanem inkább örömteli dolog, nagy élmény is lehet, ez hozzáállás kérdése, de érdemes úgy megközelíteni, hogy Istennel megerősítjük a közösségünket, ami mindig nagy erővel és békességgel, örömmel tölt be, és így már teljesen más lesz a harc.

Amiről itt tulajdonképpen írni akarok, az egy gyakori probléma. A probléma az, hogy sokan már mindent kizárólag szellemi oldalról közelítenek meg. Sokszor az jön át az újjászületett hívőkhöz szóló tanításokból, hogy megtértél, személyes kapcsolatod van Istennel, és ezért már ne tűrj meg magadban semmi hibát, semmi rosszat, legyél szinte tökéletes, és semmi más nem számít. Valóban fontos a tökéletességre törekedni és a hibáinkat, visszatérő bűneinket nem édesgetni, hanem szembehelyezkedni velük, még ha nem is tudjuk egyik napról a másikra teljesen elhagyni. Már pedig nem tudjuk. Ha van, aki mégis tudja, akkor az jó, és maradjon is meg ebben a csodás állapotban, de az újjászületett hívők jelentős része nem tart itt - bár csak nagyon kevés embert ismerek ahhoz képest, ahány újjászületett hívő van a világon, így biztosat nem tudok mondani. Azonban mégsem tartom teljesen helyesnek azzal intézni el az újjászületett hívők problémáit, hogy "valami bűnöd van? Bánd meg, hagyd el, térj meg belőle!". És ezt még kiegészítik azzal, hogy egy démont is kiűznek a hívőből, esetleg magát a hívőt biztatják arra, hogy vegye fel a harcot a gonosz szellemekkel, melyek bűnökre, rossz dolgokra késztetik. Önmagában persze ezek sem rossz dolgok, lehetnek hatásosak is adott esetben, de ez csak az egyik oldala az egésznek.

A helyzet ennél azonban sok esetben összetettebb. Az újjászületett hívő nem csodaember, hanem ugyanolyan ember, mint bárki más, és ugyanúgy szüksége lehet megértésre, mint másoknak. Tegyük fel, vannak olyan dolgok az életében, amiknek nem úgy kellene lenniük, és nem tud szabadulni, pedig már többször is volt bűnvalláson, imádkoztak érte, akár démonokat is űztek belőle, és mégsem történt áttörő változás. Erre nem az a megoldás, hogy na még egyszer essünk neki, még egyszer űzzük ki a démonokat, stb. Mi volt pontosan a dolog hátterében? Miért nem tud az ember szabadulni? Milyen lelki okok lehetnek ott? És ezzel el is érkeztünk a lényeghez, a lelki okokhoz. Fontos lenne minél jobban ismerni a lelki folyamatokat, a saját lelki folyamatainkat, és általában véve a lelki folyamatokat, hogy jobban megértsük saját magunkat, és hogy miért megy néha nehezen az Igének való engedelmesség.

Nézzünk például egy gyakori problémát, ami igei szempontból is kiemelkedően fontos, és a hívők számára is sokszor nagy problémát okoz: a megbocsátás. Komoly problémát okoz az Istennel való személyes kapcsolatban, ha nem bocsátok meg valakinek. Mégis, csupán az Ige alapján nem feltétlen válik képessé valaki arra, hogy megbocsásson embertársának, ha nem ismeri saját lelki folyamatait és nincs semmiféle rálátása arra sem, hogy akinek meg kellene bocsátani, őbenne milyen lelki folyamatok zajlottak le, mielőtt azt a nehezen megbocsátható bűnt elkövette ellenünk. Arról nem is beszélve, hogy szerintem a legtöbb ember a megbocsátás fogalmával sincs tisztában, hogy mit nevezünk megbocsátásnak, és mi az, ami annak tűnik, de mégsem az, esetleg már megbocsátott maga az ember, de mégis úgy érzi, hogy nem bocsátott meg, mert ilyen is fennállhat. (Tömören: ha megbocsátottunk, nem akarunk bosszút állni, nem akarunk rosszat annak, aki vétkezett ellenünk, készek vagyunk jót tenni neki akár. Az érzések ezektől általában függetlenek, és nem feltétlen kell, hogy kicsattanóan jól érezzük magunkat olyan ember társaságában, aki rosszat tett nekünk.)
Nézzük először az Ige szemszögéből, azaz nézzük a szellemi oldalt: Isten elküldte a Fiát, éppen azért, hogy amiket mi ellene vétkeztünk, azokat eltörölje, és azokért Őt feláldozza. Isten tehát bemutatta a megbocsátás elképzelhető legnagyobb mértékét. Azt kéri, mi is bocsássunk meg másoknak, mivel Ő már megbocsátott nekünk. Jó esetben ez is nagy lökést ad arra, hogy mi magunk megbocsássunk másoknak, akár úgy, hogy a saját lelki folyamatainkról és a másik ember lelki folyamatairól nem is tudunk semmit. Elképzelhető, hogy Isten kegyelmének, szeretetének a megismerése, személyes átélése teljesen képessé tesz minket arra, hogy mindenkinek megbocsássunk. Ez teljesen jó is lenne, ha így mindig működne. Ha valakinél ez mindig működik is, az jó. A dolog szellemi oldalát megközelíthetjük még onnan is, ha felismerjük, hogy nem emberek ellen van harcunk, hanem gonosz démonok ellen. Felismerhetjük, hogy ezáltal nem a másik ember akar nekünk rosszat, hanem a démonok (akik az ellenünk vétkező embert „bábként" használják ellenünk), és a megbocsátatlanság állapotát is ők érik el nálunk és ők is akarják fenntartani, hogy ezáltal Istennel való személyes kapcsolatunkat aláássák. Ki más akarná, hogy Istennel a személyes kapcsolatunk ne legyen rendben, ha nem maga az ördög? Ezért próbál embertársainkon keresztül is támadni és rossz lelkiállapotba juttatni minket, kialakítani más emberekkel szemben ellenséges érzéseket, megbocsátatlanságot, stb. Talán nem könnyű átállítani a gondolkodásunkat, hogy ne az emberekre haragudjunk ilyenkor, hanem az ördögre. Ha a rosszat jóval győzzük meg, akkor az embertársunknak, aki rosszat tett velünk, jót teszünk, és ezáltal őt is megnyerhetjük, az ördögnek meg pont ezzel teszünk keresztbe.
Ez lenne tehát az Ige oldaláról a megbocsátás. Ha szerencsénk van, újjászületett hívőként ezek alapján meg tudunk bocsátani. Ha mégsem, akkor nézzük meg a lelki okát, amiért ilyen nehezen megy a megbocsátás. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok és túl hevesen reagálok dolgokra, esetleg olyat is magamra veszek, ellenem irányulónak érzek, amit nem kéne? Ha igen, tudok ezen változtatni, be tudom látni, hogy nem kellene így? Ha nem, akkor miért nem, mi lehet az oka? Fontos, hogy igyekezzünk magunkat is megérteni, lehetőleg egy olyan vezetővel, aki ebben segíteni tud, és nem bagatellizálja el a jelentőségét.
Hiszem, hogy ha átéltük már Isten irántunk való kegyelmét, szeretetét, akkor már könnyebb lesz nekünk a megbocsátás. Azt is hiszem, hogy nem emberekre kell haragudnia a hívőnek, hanem az ördögre, és nem emberekkel kell harcolnia, hanem az ördöggel, és ez is segít abban, hogy meg tudjunk bocsátani. DE! Mi van, ha még így sem megy? Miért nem megy? A gyülekezetekben sokszor elintézik a szuperszellemi hozzáállással, hogy "bocsáss meg a másiknak, mert Isten is megbocsátott neked. Tudom, lehet, hogy nehéz, de..." és ennyi. Ez az öt szó, hogy "Tudom, lehet, hogy nehéz, de...", ami kevés és nem segít semmit. Természetesen ki lehet mondani ezt az öt szót is úgy, hogy Isten szeretete jön át belőlük, és pont ettől válik könnyűvé a megbocsátás. De ha szó szerint értelmezzük őket és nincs mögöttük Isten Szelleme, akkor nem sokat érnek, sőt rombolhatnak is. Érdemes kitérni a lelki folyamatokra is. Érdemes megpróbálni megérteni az embert, aki nem tud megbocsátani. Valószínű azért nem tud, mert egy olyan veszteség érte az illetőt, ami jelentősen kihat az életére, és ezt is jó, ha el tudja mondani valakinek, aki valóságosan is próbálja megérteni, és nem csak azt mondani a végén, hogy oké, most már elmondtad, most már bocsáss meg neki, hanem átélni, hogy miért nehéz megbocsátani. Hajlamosak a szuperszellemi vezetők teljesen átsiklani afelett, ha valami veszteség éri az embert, ami súlyos problémákat okoz neki, pedig ha ezeket nem értjük meg és nem próbáljuk ezeken átsegíteni az embert, nem tudunk az áttörésig eljutni. Nem mondhatjuk, még újjászületett, régóta hívőknél sem, hogy az mindig könnyen megy, és sosem kell segítség, sosem kell megértés. Ettől még igaz az is, hogy az embernek még a saját élete sem szabad, hogy annyira fontos legyen, hogy ne tudjon lemondani róla. Éppen ez is jó a kereszténységben, hogy a hívőt jobb esetben igyekszik minél inkább kifelé lökni a komfortzónájából. Isten kezében az életem, így bármi is történjék, bármilyen kár is érjen, nem számít! Lehet, nehéz ezt kimondani, de erre kell törekednünk. Nem tudni, mit akarhat Isten, mi lenne a következő lépés az életünkben, hova akarna helyezni minket, hol akarna látni. Lehet, Afrikába akar küldeni misszióra, ahol le kell mondanunk kényelmes, komfortos házunkról, lakásunkról, az internetről, elektronikus kütyükről, és valami jóval kezdetlegesebb módon kialakított lakhelyen kellene élni. Lehet, pl. azt akarná, hagyjak fel egyik hobbimmal, a nyelvek tanulásával, és minden időmet töltsem egy olyan helyen, ahol embereknek kell segíteni. Mindenre mindig nyitottaknak kell lennünk. Nem lehet olyan személy, olyan eszköz, olyan hobbi, olyan szokás az életünkben, amire vagy akire nem mondhatnánk azt, ha kell, hogy oké, feladom, többet nem foglalkozom vele, mert Uram, te nem ezt akarod. Ez az alázat Isten felé. Visszakanyarodva a megbocsátáshoz, ha valójában nincs is olyan dolog az életemben, amihez túlzottan ragaszkodom, akkor nem is tudnak akkorát vétkezni ellenem, ami annyira fájna, hogy ne tudnék megbocsátani. Tegyük fel, Isten próbált rá többször utalni, hogy ne használd olyan sokat az okostelefonodat, mert nem kedves előtte, de nem hallottad meg a szavát, vagy gyorsan elhessegetted magadtól. Erre valaki ellopja a telefonodat, és nem tudsz neki megbocsátani. Igazából csak ott nehéz a megbocsátás, ahol valami túlságosan fontos a számunkra.
Természetesen elismerem, hogy az ilyen mértékű életátadás Istennek sem feltétlen könnyű, de nem lehetetlen. Ha Jézus odaadta az életét értem, én is odaszánom mindenem neki, és mindenem az Övé. Hiszen nem a magam tulajdona vagyok, hanem Istené. Fontos tudni, hogy Isten jó, nagyon is jó, és ha átadjuk magunkat neki, azt nem a kárunkra, hanem a javunkra fogja felhasználni, igaz, nem feltétlen úgy, ahogy mi azt elsőre elképzeljük.

Ha nehéz a megbocsátás, belegondolhatunk abba is, mi játszódhatott le abban a személyben, aki vétkezett ellenünk. Biztos vagyok benne, ha átlátnánk az ő életét és motívumait, akkor sokkal könnyebben meg tudnánk bocsátani neki. Van, amikor valaki úgy tesz rosszat a másiknak, hogy nem is gondol bele, hogy azzal mennyire rosszat tesz. Ha tudná, nem tenné. Vagy ha szándékosan teszi, akkor is érdemes lenne tudni, mi lehet a hátterében, miken ment keresztül, amik valószínűleg nem kellemes dolgok, és ilyeneket hoztak ki belőle. Az emberek alapból hajlamosak a bűnre, hiszen az eredendő bűn mindenkiben ott van. Ha ehhez még olyan dolgokat is él át, amik számára nem voltak kellemesek, még inkább kihozzák belőle a rosszat.

Fontos azt is tudni, hogy bármi is történjen velünk, Isten azt kész a javunkra fordítani.
De még ez sem jelenti azt, hogy teljesen csak a szellemünkre támaszkodva mindent meg lehetne oldani, és nem kellene teljesen megfeledkezni a lélek dolgairól. Ne járj világi bulikba, hagyj fel ezzel az életmóddal! És mi van, ha valakinek mégsem megy? Meg kell nézni, miért nem, mi lehet az, ami miatt számára az a buli fontos, és miért fontos.

Úgy gondolom, karizmatikus tanítók sokszor csak azt mondják, térj meg a bűneidből, hagyd el a bűnös dolgokat, ne élj úgy, mint régen, mert közel az Úr visszajövetele, és ennyi. De mi van azokkal, akik évtizedeken keresztül próbálnak egy bűnből, rossz szokásból megtérni, de nem megy? Írtam ilyenről régebben, egy lányról, akit gyerekkorában az apja rendszeresen megerőszakolt. Amikor felnőtt lett a lány, nem tudott olyan hívő életet élni, amilyet szeretett volna. És neki mit használ, ha odavágják neki, hogy ne így élj, mert közel az Úr visszajövetele? Nem sokat. Ott a megértés használhat, ha nem csak szuperszellemi módon elküldi a pásztora, hogy nem óhajt vele többet foglalkozni, mert nem felel meg a kritériumainak. Ennyivel minden embert le lehetne írni, akik gyerekkorukban túl kemény dolgokon mentek keresztül? Nem hiszem, hogy Isten elutasítaná őket, még akkor sem, ha a pásztorok rossz képet állítanak be számukra Istenről, és elutasítják őket, ezzel komoly hitbeli válságot is előidézve az egyébként nem kicsi lelki válság mellé is. Azt fogják hinni, Isten számára is teljesen elfogadhatatlanok, ez pláne nem fogja őket motiválni arra, hogy Istennek tetsző életet próbáljanak élni, pláne, ha amúgy sem megy. Vagy, ha valakinek öngyilkossági gondolatai vannak, és ezzel keres meg egy szolgálót, aki azzal intézi el, hogy ezek a gondolatok az ördögtől vannak, és egyébként is, aki öngyilkos lesz, a pokolba kerül, ezek sok esetben nem oldják meg a problémát, az okát nem szüntetik meg. Lehet, hogy kiűzik az öngyilkosság szellemét, a depresszió szellemét, de ezeknek a szellemeknek is valami okuk van arra legtöbbször, hogy megkeserítsék a hívő életét, és ha ezt az okot nem szüntetik meg, nem sokkal vagyunk előbbre. Sokszor van a dolgoknak valami oka a mélyben, amivel szintén foglalkozni kell, nem elég az Ige mondogatása és a megtérésre, tökéletességre való buzdítás. Az embereket nem lenne szabad bűneikből megtérő automataként kezelni! Az ember több annál! Igaz, hogy a bűnökből megtérés a megoldás mindenre, de nem mindig megy automatikusan, és sokkal nagyon figyelmet kellene fordítania az egyháznak arra, hogy ha nem automatikusan megy, akkor hogyan megy, miért nehéz, mik az akadályok és azokra mi lehet a megoldás, stb. Ahogy egy karizmatikus prédikátor szavaira utalva írtam, sokaknál évtizedekig tart, míg meg tudnak térni bizonyos bűnökből, annak ellenére, hogy tiszta szívükből szeretik Jézust és neki odaszántan próbálnak élni. Mit ér az ilyen embereknek, ha egy tanítást hallgatnak, amivel azzal intéznek el valamit, hogy „térj meg", ha, mint írtam, nem mindig megy csettintésre a megtérés? Nem hinném, hogy boldogan, jó lelkiállapotban térnek haza a prédikáció után. Lehet mondani, hogy a hiba nem a tanításban, hanem az emberben van, de épp ez lenne a cél, hogy ezt a hibát kijavítsuk, és Isten sosem hibáztat, hanem a hibára megoldást kínál.

Napjainkban jó pár évtizede az új reformáció korszaka van. Ez azt jelenti, hogy bizonyos helyeken az újjászületésről, Istennel való személyes kapcsolatról is már szó van, egyre több helyen. Ezek közül vannak, ahol annyira elmennek ebbe az irányba, hogy már semmi más nem számít, csak a bűnökből való megtérés, és az ember egyéb dolgaival egyáltalán nem foglalkoznak. Közben léteznek hagyományos gyülekezetek is, ahol nem beszélnek újjászületésről és Istennel való személyes kapcsolatról, és esetleg a lélek dolgai, a lelki folyamatok nagyobb hangsúlyt kapnak. Nemrég éppen ment a rádió, és egy hagyományos felekezeti alkalmat közvetítettek, ahol végig a megbocsátásról beszélt a pásztor. Végig a megbocsátásról beszélt, hogy mi az a megbocsátás, és miért nehéz, és közben egy szót sem ejtett Istenről, Jézusról vagy a Szentlélekről. Teljesen lelki, természetes módon közelítette meg a kérdést. Ez az, amivel a modern gyülekezetekben nem nagyon találkozunk. Egyfelől hasznos volt, hogy a megbocsátás lelki hátteréről is alapos áttekintést adott, és lehet, hogy ezzel több ember vált képessé megbocsátásra, akik hagyományos gyülekezetbe járnak, mint ahányan egy karizmatikus, megbocsátásról szóló istentisztelet után tennék. Másfelől probléma, hogy nem közvetítette Isten természetfeletti erejét a tanítás. Igazából a kettő közötti egyensúlyt kellene megtalálni. Az sem jó, ha sosem mondják el, hogy van lehetőség megtérni, újjászületni, és az sem, ha állandóan csak azt szajkózzák, hogy térj meg a bűneidből. Ettől még tényleg közel van az Úr visszajövetele, sok olyan dolog van a világban, ami erre utal, és talán már a nem hívőket is elgondolkoztatja. Nekem van egy ismerősöm, aki ő maga mondta, hogy nem hívő, de a koronavírussal kapcsolatos események kicsit elgondolkoztatták, hogy lehet valami abban, amit a Biblia ír. Ha közel is az Úr visszajövetele, most hirtelen mindenki képessé válik majd arra, hogy minden bűnéből megtérjen és úgy éljen, mint eddig még soha? (Annak ellenére, hogy sokaknak évtizedekre van szükségük, hogy megszabaduljanak, és az újonnan megtérőknél nulláról indul ez a folyamat ma is.) Én nem tudom, minden lehet. De a korábbi tapasztalatok nem azt mutatják, hogy az ember hip-hop egyik pillanatról a másikra minden bűnét teljesen el tudja hagyni, mert összetett lelki folyamatok húzódnak meg a háttérben sokszor, amiket szeretnek a karizmatikus tanítók teljesen figyelmen kívül hagyni, ezzel egy szellemi gép szintjére degradálva az emberi lényt. De mégis, akkor hogyan fog Jézus egy szeplő nélküli egyházat itt találni, amikor visszajön? A gonoszság sokasodik az emberekben, a hívőket is támadások érik, és valójában nem is várható el, hogy egyik pillanatról a másikra lerázzon magáról minden hívő minden akadályt. Lehet rá törekedni, és tényleg örülnék, ha tévednék, és egyből menne, de nem ez a tapasztalat. Mégis, hogyan lesz? Nem tudom, egyedül Isten tudhatja.

Szólj hozzá!

Címkék: lélek problémák kereszténység megbocsátás odaszánás

Karantén - korlátozások, bezártság, fogság, illetve egy fantasztikus ajánlat

2020.04.16. 13:12 Czimby

A jelenlegi helyzetben több szabadideje van sokaknak, nekem is. Sok mindennel foglalkozom ilyenkor. Eszembe jutott, hogy itt van ez a blog, de ide nem nagyon írogattam ebben az időszakban még, nem hogy az átlagosnál többet nem, de egyáltalán nem. Ezt elkezdem pótolni.

Többféle nézőpontból lehet nézni ezt a jelenlegi helyzetet, ami sokunk életében teljesen egyedülálló, meglepő, döbbenetes, félelmetes, és még sokféle jelzővel lehetne illetni. Valóban ledöbbent engem is, hogy olyan világméretű esemény történik, ami az emberek életét jelentősen megváltoztatja, lekorlátozza. Nem folytathatjuk az életünket, mindennapjainkat úgy tovább, ahogy eddig. Sokaknak a munkahelye is bezár. Nincsenek istentiszteletek, ami talán a legmegdöbbentőbb, hogy ahol a leginkább találkozni lehet az élő Istennel (a mi istentiszteleteinken legalábbis - nem tudom, mások istentiszteletein ez hogyan van), az a hely is kénytelen szünetelni. Megdöbbent, hogy Isten ezt hagyja, megengedi. De még így is ezerszer jobb helyzetben vagyunk azoknál, akiknél keresztényüldözések vannak, és ezért nincs istentisztelet, vagy pedig nem tudja az ember biztosra, hogy onnan élve hazaérhet-e.

Az Interneten keresztül sokféle keresztény tanítást hallani a jelenlegi helyzettel kapcsolatosan. Különböző bibliai eseményekhez hasonlítják a jelenlegi helyzetet. Szóba került pl. az egyiptomi fogság, vagy Noé bárkája, ahol se ki, se be egy jó pár évig vagy hónapig. De ott van például az is, amikor Heródesnek jött a döntése, hogy megöl minden két év alatti gyermeket, így Józseféknek is el kellett hagyni lakhelyüket és két évig máshol húzni ki, ez sem épp egy ideális, szabadságban gazdag időszak lehetett nekik. És még sorolhatnám, hogy tanítók, prédikátorok milyen bibliai példákat hoznak, de nem ez a célom.

Amikor beállt a jelenlegi helyzet, elgondolkoztam azon, hogy ez engem mennyiben fog érinteni, mennyiben fogja érinteni mindennapjaimat és azokat a dolgokat, amelyek számomra mindennapjaim során fontosak. Számomra fontosak, mert én fontosnak tartom. Fontosnak tartom, hogy bizonyos céljaim felé törekedjek, küzdjek, egyre közelebb kerüljek, sokszor teljesen tanácstalanul, mert Isten segítségét nem kapom meg olyan mértékben, ahogy úgy érzem, szükségem lenne rá, de azért próbálom csinálni, néha kissé kétségbeesve, frusztráltan. Ennek most vége, legalábbis egy ideig. A jelenlegi helyzetben úgyse igazán tudok tenni semmit céljaimért, így a frusztrációt is bátran feladhatom, mert semmi értelme. Pihenő. Egy másik dolog, hogy egyébként is sokszor nehezen mozdulok ki itthonról, és ott van bennem, hogy ki kell mozdulni, menni kell, és ha nem így teszem, akkor elégedetlen vagyok magammal, de mégse tudom másképp csinálni, marad az elégedetlenség. Most ennek is vége. Úgyse nagyon érdemes mostanában kimozdulni, csak a létfontosságú dolgok miatt. Ott van az, hogy sokszor bezárkózom, nem sok emberrel tartom a kapcsolatot személyesen, és emiatt is elégedetlen vagyok magammal, hogy másképp kéne csinálni, de mégse tudom másképp csinálni. Most ennek is vége, úgyse nagyon lehet személyesen találkozni emberekkel. Sokszor a gyülekezetben is frusztrál az a sok ember, hogy mennyien vannak ott, egyszerre voltam értük hálás, és egyszerre menekültem volna ki onnan miattuk, és ez sokszor okozott komoly problémát, sokszor emiatt nem mentem gyülekezetbe. Illetve nem pontosan ez az oka, de talán így tudom a leginkább megközelíteni. És most az ezzel kapcsolatos terheknek is vége, nincs istentisztelet, nincs az ezzel járó frusztráció sem. Igaz, az Úr jelenléte sincs meg olyan szinten, ahogy ott lehet oda bemenni, ez egy másik égető, érthetetlen kérdés. Igazából várható volt az én életemben egy ilyen, ami most van. A koronavírus előtti fél évben voltam olyan két kereszténynek mondható összejövetelen, ami (ha nem is énrám való tekintettel), de pont úgy volt megszervezve, hogy azok a bizonyos frusztrációk, amik akár az istentiszteletekhez is köthetők, nem jöhettek elő. Ez is elgondolkoztatott kicsit, hogy Isten itt valamit ügyködik. Erre most bejött ez az időszak, ahol ezek a frusztrációk teljesen ki vannak lőve. Saját életemre nézve ez már teljesen elgondolkoztató. Tud Isten erről a problémámról, erről a terhemről, amiről sokszor beszéltem Neki, de úgy érzem, soha nem válaszolt rá, nem segített, és most mégis valami jelét adja annak, hogy tud erről, és olyan helyzetekbe juttat, ahol ezek a terhek nem nyomnak össze. Ezen most, jelen sorok írása közben gondolkodtam el. Nem szeretek ennyire személyes dolgokat leírni itt, de valószínűleg úgyse sokan olvassák ezeket a sorokat a statisztikák szerint. Aki meg eddig eljut az olvasásban és nem zárja be a böngészője ablakát, miután a karantén és koronavírus szavakra rákeresett böngészőjében, mert talán nem is onnan tévedt erre az oldalra, az valószínűleg meg fogja érteni.
Álmomban nem gondoltam volna, hogy beáll egy olyan állapot, mint most. Úgy értem, sosem gondoltam volna, hogy Isten odatesz egy stoptáblát az önmagammal való elégedetlenkedésem és frusztráltságom elé ilyen módon.
Tehát ez a helyzet velem most. De mi a helyzet másokkal? Mások életébe nem láthatok bele. Lehet, van olyan, aki hozzám hasonlóan éli meg az egészet, mert hasonló a személyisége, élethelyzete. Lehetnek emberek, akik állandóan utaztak az ország, világ egyik végéből a másikba, és most hirtelen vége. Lehetnek, akik börtönben vannak. Gondolom, ők azt mondják, hogy mi úgyis mindig itt vagyunk, nekünk teljesen mindegy, hova lehet menni, hova nem, lehet-e érintkezni más emberekkel vagy nem, és talán egyáltalán nem hat ki az életükre a jelenlegi helyzet.

Vannak céljaink, amik felé törekszünk. Céljaink, terheink, amik néha fontosabbak, mint Isten. És akkor Isten egyszer csak valami teljesen váratlan módon közbelép úgy, hogy megengedi, hogy a világot elárassza a koronavírus. Egy keresztény embernek nem annyira fontosak a céljai, hogy éljen-haljon értük. Akármilyenek is legyenek a körülmények, bármi is történjen, nem annyira lényeges, nem annyira érint minket rosszul, mert nem a körülményektől függünk, hanem Istentől. A saját életünknek, céljainknak eleve nem tulajdonítunk akkora jelentőséget, hogy ha bármi is történjék, az hidegzuhanyként kellene, hogy érjen. Megy minden tovább, tovább keressük Isten akaratát és igyekszünk megváltozott életmódunkat is ehhez igazítani. Ez egy alap dolog a keresztény életben, az alázat, vagy önmegtagadás, ami nem a teljes céltalanságot jelenti, hanem azt a készséget, hogy a céljainknak ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget. Jézus arra kért minket, hogy Ő legyen az Út, a Cél maga az életünkben elsősorban. Ez egy fantasztikusan jó húzás volt Tőle! Az ilyen koronavírusos helyzetekben mutatkozik ez meg igazán, hogy mekkora előnye van, ha nem arra építettük fel az életünket, hogy az ország vagy a világ egyik végéből a másikba utazgatunk rendszeresen, hanem Őrá építettük életünket. Vagy, ha nem a vállalkozásunkra építettük fel életünket, amit most ideiglenesen szüneteltetni kell, mert jelen helyzetben úgyse venné igénybe senki a szolgáltatásunkat, hanem Jézusra építettük az életünket. A bevételünk, sőt a boldogságunk nem a vállalkozásunktól, életmódunktól függ, hanem Jézustól, ő adja a bevételi forrásokat és a boldogság forrása is Ő maga.

Sok nem hívő ember ilyenkor megrendül. Elveszti a munkáját, csődbe megy a vállalkozása, és ezzel együtt úgy érzi, csődbe megy az élete is. De valójában csak azért, mert az életének a forrása nem Jézus. Vannak nem hívők, akik egyáltalán nem akarnak tudomást venni a jelenlegi helyzetről és a korlátozásokról, amit röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy "maradj otthon!". Őket nem érdekli, élni akarják az életüket, és azokat nevezik bolondnak, akik komolyan veszik ezeket a korlátozásokat. Azt az elvet vallják, hogy „élni és élni hagyni" (ami nem igazán van összhangban a Biblia elveivel). Azt találják ki például, hogy akik ezeket komolyan veszik, azok rettegnek, és hogy ők ugyan nem csatlakoznak hozzájuk. Én pedig nem rettegek. Látom, hogy Isten ki akar fordítani a terheimből, és ehhez most egy nagyon rendkívüli helyzetet használ fel.
Sajnos sok ember nem ismeri Istent, nem tud róla, hogy az életét át lehet adni Jézusnak, és lehetséges, hogy már Jézus legyen az élete Ura, ne ő maga. Őket érinti nagyon kellemetlenül ez az egész. Őket, akik az „élni és élni hagyni" elvet vallják. Nem volt soha akkora segítség még Jézus fantasztikus ajánlata, hogy ne a mi életünk, életmódunk legyen a legfontosabb számunkra, hanem Ő maga, mint most. Ebben az időszakban csak ez a fantasztikus ajánlat segíthet azoknak, akik nem ismerik Istent, nem csak az örök élet miatt, hanem a jelenlegi helyzetben a Jézus által kínált életmód elfogadása, a gondolkodásmód megváltoztatása. Teljesen máshogy éljük meg ezt az egészet, ha azt vesszük észre, hogy Isten munkálkodni akar ezáltal az életünkben, és nem azt számolgatjuk, hogy hány fertőzött van a világban.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása