HTML

Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Hitbeli megtapasztalásaimat, gondolataimat gyakran le szoktam írni. Először csak szórakozásból nyitottam a blogot, majd jött az ötlet, hogy ha úgyis leírom a hitbeli dolgokat, akkor miért ne írjam azokat ide a blogba. Bízom benne, hogy aki olvas a blogomból, annak áldáseső fog a nyakába zúdulni és telibekapja őt Isten szeretete, ami ugyebár finoman szólva felülmúlja piciny kis képzeletünket. Na, nem azért bízom ebben, mintha olyan ügyes lennék a blogírásban, hanem azért, mert az áldáseső egyrészt mindenkinek mindig jól jön, másrészt meg hátha Isten van olyan kegyelmes, hogy a "grafomániámat" valami értelmesre felhasználja. A Szentlélek könnyeket felszárító és terheket a vállunkról leemelő szeretete ragyogja be a blog olvasóinak bensőjét, ahogy a felkelő Nap egy téli reggelen beragyogja a hóval fedett friss, csillogó tájat!

Friss topikok

Önmagunkról

2010.05.09. 23:35 Czimby

Tegnap este úgy érzem, mutatott valamit a Szentlélek és elkezdtem írni. Az írást ma elméletileg be is fejeztem. Nem magamról írtam, bár több helyen magamra ismertem. Az írásban felvetett problémára a megoldást úgy érzem, nem tudtam igazán pontosan, gyakorlatiasan megfogalmazni, de bízom benne, hogy a gyakorlati megvalósításra a Szentlélek mindenkit elvezet, aki ezt olvassa és ismerős neki a jelenség. Ezt szívből kivánom minden olvasónak.
Lesznek ismerős, visszatérő gondolatok az elmúlt időszak blogbejegyzéseiből. Végső soron ugyanazt írtam le, mint nemrég
ebben a bejegyzésben, csak kicsit másképp, más megközelítéssel.

 

Önmagunkról

 

Van, hogy az embernek önmagával van a legtöbb harca. Önmagunkba nézünk és amit látunk, azon meglepődünk, megdöbbenünk, nem tudjuk hova tenni. Magunkba nézünk és csak egy falat látunk: a világ különböző dolgaira rálátni nem akkora probléma, de ami önmagunkban van, az mindig nagyobb problémát jelent számunkra. Mintha önmagunk a világnak egy különleges része lenne, amivel szembenézni sokkal nehezebb, sokkal ijesztőbb, mint valami más. Ha a külvilágban látunk furcsa dolgokat, azt talán mindig aránylag könnyen elfogadjuk, de ha önmagunkban látunk meg valami furcsát, az sokkal kellemetlenebb, sokkal megközelíthetetlenebb, sokkal nehezebben vállaljuk fel még magunk előtt is az igazságtartalmát, mint bármely más dologét.
Önmagunkra nem tudunk olyan rálátással rendelkezni, mint más dolgokra. Ha valakiről tudok dolgokat, van róla ismeretem, teljesen másképp tudok rálátni, mint önmagamra – noha a másik ember hasonlóképpen lehet önmagával, mint én. A másik ember problémáit, dolgait teljesen másképp tudom elhelyezni a világban, teljesen más a rálátásom, mint a magaméra. Más problémájára talán azonnal tudok megoldást javasolni, mert látok utakat, melyek járhatók lehetnek, míg a saját problémáinkra sokszor nem látunk megoldásokat, mert az összes kivezető utat, ajtót lezártnak látjuk.
Az alázatosságra sokszor nem elsősorban más emberekhez való viszonyulásunkban van szükségünk, hanem önmagunkhoz való viszonyulásunkban.

 

Ha önmagunkból meglátunk valamit, megijedünk, megtorpanunk: „Ez lennék én? Ez van bennem? Erről nem kell tudnia senkinek. Jobb, ha senki se tudja. Talán jobb lenne, ha én se tudnám.” Mintha teljesen más természetű lenne az, ami bennem van, mint ami körülöttem a világban van. Ami a világban van, azt az emberiség a történelem során többé-kevésbé megismerte és le tudja írni, meg tudja változtatni, tud vele különböző dolgokat tenni, stb., de ami bennem van, az mintha valami teljesen más természetű lenne. Mintha nem a világ része lenne, amivel kapcsolatban az emberiség már tapasztalatot halmozott fel, ami Isten előtt ugyanolyan természetes, mint bármi más a világban. Ami bennem van, az olyan, mintha egy olyan terület lenne, amivel senki nem tud semmit kezdeni, és amihez hasonló sehol nincs. Mintha kívül esne az emberi tapasztalat, emberi megismerés lehetőségein, Isten teremtett világának a határain. Mintha valami rideg, valami kemény anyag lenne, melynek belsejébe hatolni lehetetlen, megismerni lehetetlen, nincs rá eszköz, nincs rá mód.

 

Nem tudjuk, nem is hisszük először, hogy van, ami (pontosabban: aki) ebbe behatoljon és szétválassza benne a jót a rossztól. Ő tanít meg az alázatra önmagunkkal szemben, hatalmas szeretetével. Szeretetének nagysága annyira elképzelhetetlen, mint amennyire keménynek, megközelíthetetlennek érezzük önmagunkat. Nem lehet elmondani, hogyan kell megtanulni ezt az alázatot, nincs rá recept, csak egy út: ha Ő meglátogatott már ezzel a szeretetével, akkor menni fog. Ha leírhatatlan szeretetével egyszer már megérintett és felemelt, azt nem feleded, és onnan tovább is menni fog. Önmagad nem akadály az Ő szeretetével szemben. Ő áthatol a falakon, láthatón és láthatatlanon. Minden szőlővesszőt, amely gyümölcsöt terem, megtisztít, hogy több gyümölcsöt teremjen. Ő az igazi szőlőtő, és ha benne maradunk, akkor tudunk gyümölcsöt teremni. Őbenne maradva, nem pedig a saját gondolatainkra, elképzeléseinkre hagyatkozva. Saját gondolataink, saját elképzeléseink önmagunkról nem vezettek a megoldás közelébe, csak csukott ajtókhoz. Nem is tudunk Nélküle semmit tenni, mert Ő is azt mondja, hogy „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”. A nyitott ajtót, mely járható útra vezet, Ő mutatja meg; ő mutatja meg így az igazságot is önmagunkkal kapcsolatban és az életet is, melyet így nem a zárt ajtókhoz vezető önmagunk középpontba helyezése jelent, hanem ha engedjük, hogy Ő mutassa meg, merre van a nyitott ajtó: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. És azt is mondja, „én vagyok a juhok ajtaja”.

 

Isten egyszerűeknek teremtette az embereket. Egyszerűeknek, akik a szeretetnek csak bizonyos fajtáit képesek elképzelni. Nem is tudjuk elképzelni azt a szeretetet, mely áthatol az áthatolhatatlannak tűnő önmagunkon. De Isten ilyen szerény képzelőerővel ruházta fel az embert, hogy a szeretetről csak erősen behatárolt elképzelései legyenek. Ezért amikor megnyitjuk a szívünket az Ő szeretete felé, teljesen újat, teljesen hihetetlent mutat nekünk. Valami hihetetlent, ami legyőzi a lehetetlent. Valami hihetetlent, ami letöri a vaszárakat, megtöri az igákat, az áthatolhatatlan követ elhengeríti az útból.

 

Önmaga számára ijesztő, megközelíthetetlen, áthatolhatatlan az ember, mintha olyan természetű lenne, ami az emberi tapasztalat és megismerés határain kívül esik. Önmagunk számára önmagunk ilyenek vagyunk. A megoldás, ha nem is próbálkozunk a megismerhetetlen megismerésével, a megközelíthetetlen megközelítésével, mert ehhez porszemnyiek vagyunk és csak zárt ajtókba fogunk botlani. Bár emberi méltóságunkat, úgy érezzük, csak akkor tudjuk megszerezni, ha megbirkózunk önmagunkkal. Úgy érezzük, akkor válunk elfogadhatóvá mások és önmagunk számára, ha önmagunk többé már nem lesz számunkra akadály. Úgy érezzük, ha nem hatolunk át önmagunk kemény falán, semmik vagyunk, értékelhetetlenek vagyunk, teljességgel elfogadhatatlanok vagyunk és a világon bárki számára is minden más elfogadhatóbb, mint önmagunk. Azonban amerre tovább akarnánk menni, hogy emberi méltóságunkat megszerezzük, kőkemény falakat találunk. Nincs rettenetesebb, mint bezárva lenni e falak közé. Önmagunk teljes megalázásának, a legteljesebb kiszúrásnak érezzük ezt, ahogy az élet kiszúrhat az emberrel. A legnagyobb elkeseredést, legnagyobb keserűséget talán ez tudja okozni. Az érzést, hogy semmik vagyunk, emberi méltóságunkban megalázva, megtiporva. Azt látjuk, minden más embernek ez nem akadály, ami nekünk: azt látjuk, csak nekünk vannak ott az áthatolhatatlan falak. Emberi sorsunk, emberi mivoltunk teljes tragikumként való átélését okozza ez az érzés. Menekülnénk ebből, de nincs hova. Szabadulni szeretnénk ebből, de nincs merre, nincs kivezető út.
Az ember szereti önmagát. Szereti emberi méltóságát, és utálja elveszíteni. Az ember szeretne valaki lenni, olyan, mint a többi ember, akkor is, ha nem önző. A legönzetlenebb ember lelke mélyén is ott van, hogy szeretne értékes lenni, szeretne elfogadott lenni, szeretné, ha önmaga előtt nem lenne akadály. Aki nem önmaga kényelmének hajkurászásával, hanem mások segítésével szereti tölteni inkább az idejét, abban is ott van, hogy vágyik arra, hogy emberi méltóságát ne tapossák el, ne alázzák meg. Erre minden ember mindennél jobban vágyik. Nevezhetjük ezt önzőségnek, nevezhetnénk valami másnak – mindegy, minek nevezzük: a lényeg, hogy létezése tagadhatatlan. Élni akarjuk az életünket és olyan életet akarunk élni, melyben emberi méltóságunk nincs porig alázva, nincs megtaposva. A legönzetlenebb ember sem viselné örömmel, ha emberi méltóságát megalázva egy picike szobából álló börtönbe zárnák, ahol semmit nem tehet, és ahonnan semmilyen információja nincs, hogy mikor engedik ki, kiengedik-e egyáltalán valaha. Mindannyian szeretjük az életünket, szeretjük birtokolni emberi méltóságunkat.
Mégis, a Biblia nem mondja, hogy ezt szeressük és ezért harcoljunk. Nem mondja, hogy mi birtokoljuk az életünket, mi birtokoljuk emberi méltóságunkat, mi magasztaljuk fel önmagunkat. Nem könnyű megérteni és a gyakorlatba átültetni, mit jelent az, hogy „A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” (Mt.10.39.). Vagy hogy „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róm. 14.7.)
Azt sem könnyű a gyakorlatba átültetni, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (Jn. 4.6.) Amerre mi emberileg tovább akarnánk menni, zárt ajtókat találunk, vagy pedig rossz útra vezető ajtókat és utakat, mert saját életünket meg akarjuk tartani, saját emberi méltóságunkat nem akarjuk engedni eltapostatni, és utunkat is ennek megfelelően választjuk meg, ha az eszünkre hallgatunk. Jézus azonban nem azt mondja, hogy te vagy az út, vagy az az út, amit az eszed, amit a logikád diktál. Jézus azt mondja, hogy az Út Ő Maga. Jézus nem mondja, hogy menj arra, amerre úgy érzed, emberi méltóságod nem fog csorbát szenvedni. Jézus azt mondja: „Kövess engem”. A Föld elmúlik, vele együtt a földi problémáink is, velük együtt az is, ha emberi méltóságunk meg van taposva. Nem kell nagyon édesgetni, bálványozni a problémáinkat, mert a mennyben, az örökkévalóságban már nem lesznek. Próbáljunk a mennynek megfelelően rendezkedni be itt a Földön is! De jó reménységünk van affelől, hogy még itt a Földön megszabadít Urunk a bajunkból, akár hat bajunkból is, és a hetedikben sem hagy magunkra.
Az utunk abban van elrejtve, ha feladjuk, hogy valamik legyünk. Ehhez kell talán a legtöbb alázat, hogy lemondjunk a lelkünk legmélyén szunnyadó egoizmusról, vagy mindegy, minek nevezzük, ahogy említettem. Lelkünk legmélyén arra vágyunk, hogy ne legyen emberi méltóságunk megalázva, megtiporva. Nem is jó kifejezés, hogy erről „lemondjunk”. Nem lemondani kell róla, hanem alárendelni valami nemesebb dolognak: annak, hogy nem ennek élünk, hanem az Úrnak, aki annyira szeretett minket, hogy az életét adta értünk. „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal. 2. 20.) Fontos, hogy ne én akarjak élni, hanem engedjem, hogy Jézus éljen bennem, lélegezzen bennem. Fontos, mert nélküle csak zárt ajtókba fogunk botlani, vagy ha nyitott ajtó is akad, az a széles útra visz, a kárhozatba vezet. Fontos, mert nélküle nem tudunk merre menni: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn. 15. 5.) – ahogy Ő mondja. És tényleg nem. Én semmit nem tudnék cselekedni Nélküle. Tudom, nélküle csak zárt ajtókba botlanék, esetleg ott látnék egy ajtót, ahol nincs is, amin persze, hogy nem lehet átmenni.
Fontos, hogy ne arra akarjunk menni, amerre lelkünk mélyéről az önzőségünk, vagy mindegy, minek nevezzük sugallja. Ne erre hallgassunk, hanem „alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.”

 

Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok. Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen: A kinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben, tudva, hogy a világban lévő atyafiságotokon ugyanazok a szenvedések telnek be. A minden kegyelemnek Istene pedig, a ki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket, a kik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosokká, Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nameless.blog.hu/api/trackback/id/tr901987221

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.