Egy ideje rájöttem, van valami, amiben még sokat kell változnom: gyakran kerül előtérbe számomra az, ami nekem jó lenne, nekem fontos lenne és ez nagyon le tud kötni. Viszont ami nekem jó és fontos lenne, másnak már nem feltétlenül. Rájöttem, hogy erőteljes önközpontúság, önimádat van bennem, ami Isten előtt nem lehet kedves. Eszembe jutott az az ige is, hogy "Ne nézze kiki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is" (Fil.2.4.) és sokszor ennek az igeversnek a szavaival imádkoztam. Az is eszembe jutott, hogy közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk (Róm.14.8.). Kértem Istent, hogy ezek alapján formáljon engem.
Az utóbbi időben úgy alakult, hogy kénytelen voltam olyan problémákat hordozva tenni mindennapi dolgaimat, melyek ezt számomra jelentősen megnehezítették. Nem értettem Istent, miért enged ilyet, hiszen a különböző problémák kihatnak a mindenféle teljesítményemre, így a munkámra is.
De nemrég úgy érzem, megértettem Istent, mit akar ezzel. Éppen azt, aminek megvalósulásáért imádkoztam: ha megtanulom a hétköznapi tennivalóimat úgy ellátni, hogy közben jelentős problémák visszahúznak, akkor kénytelen vagyok nem a problémáimra, hanem a tennivalókra koncentrálni, megtanulom nem azt tenni előtérbe, hogy nekem jó legyen, hanem ez háttérbe szorul. Ezzel akarhat az Úr megtanítani arra, hogy ne az én szükségeim, érdekeim legyenek előtérben. Ha ezáltal megtanulom, hogy erőteljes önközpontúságomat hogyan tudom feladni, nekem csak jobb lesz.