HTML

Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Hitbeli megtapasztalásaimat, gondolataimat gyakran le szoktam írni. Először csak szórakozásból nyitottam a blogot, majd jött az ötlet, hogy ha úgyis leírom a hitbeli dolgokat, akkor miért ne írjam azokat ide a blogba. Bízom benne, hogy aki olvas a blogomból, annak áldáseső fog a nyakába zúdulni és telibekapja őt Isten szeretete, ami ugyebár finoman szólva felülmúlja piciny kis képzeletünket. Na, nem azért bízom ebben, mintha olyan ügyes lennék a blogírásban, hanem azért, mert az áldáseső egyrészt mindenkinek mindig jól jön, másrészt meg hátha Isten van olyan kegyelmes, hogy a "grafomániámat" valami értelmesre felhasználja. A Szentlélek könnyeket felszárító és terheket a vállunkról leemelő szeretete ragyogja be a blog olvasóinak bensőjét, ahogy a felkelő Nap egy téli reggelen beragyogja a hóval fedett friss, csillogó tájat!

Friss topikok

A teljes odaszánásról

2009.06.25. 00:20 Czimby

Azért nehéz másoknak erről a témáról beszélni, mert mindenkinek Isten mutatja meg a személyesen kijelölt utat. Próbálhatom megfogalmazni azt, amire Isten rádöbbentett az elmúlt napokban, de ezek szorosan összefüggenek életem nagyon személyes dolgaival, amiket itt nem pakolnék ki, és ezért már mások számára talán nem is lesz annyira érthető.

Írtam régebben egy bejegyzést az odaszánásról és a hitről. Az odaszánás az ott leírtakon kívül másról is szól. Nem mondom mégsem, hogy ott helytelenül írtam, amit írtam, mert nem a tökéletes teológiai precízség a célom, hanem az, hogy leírjam, amit éppen sikerült megértenem Istenből. Akkor még csak annyit értettem meg Istenből, amennyit ott leírtam, és ez nem baj, mert az ember állandóan megért újabb és újabb dolgokat, és ez életünk végéig tart, merthogy tökéletesek csak odaát leszünk, a megszentelődés egy életen át tart (főleg az enyém :D ).
Akkor úgy voltam, hogy Isten terelgetett engem valamilyen irányba, a "kapásra" voltam berendezkedve, arra, hogy én kapjak, mert adni talán még nem voltam igazán kész. Isten a helyreállító munkáját végezte akkor bennem és végzi azóta is. Csak azóta kiderült, hogy nekem adni is kell.

És itt jön a képbe a teljes odaszánás: nem csak megértem, elfogadom, hogy Isten néha olyan dolgokra kér, hogy tegyem meg, amire én elsőre azt mondom, hogy ez viccnek talán elmegy, hanem valami több: lemondani saját kényelmemről, jogaimról, terveimről, elképzeléseimről. Itt jelentős egyéni különbségek lehetnek mindenkinél, és nehéz érthetően, jól megfogalmazni, miről is van szó. Nálam hosszú évekig tartott, mire megértettem, egyáltalán felfogtam, hogy egész addigi életem során az árral szemben úsztam. Kb. egy éve ezt megértettem (ezt itt írtam le), de még maradtak kérdések. A napokban ezekre is választ kaptam (ami nem kis dolog, és dicsőség ezért az Úrnak!). Vannak az életünkben alapvető, teljesen természetes dolgok, amikről teljesen természetesnek gondoljuk, hogy valamilyennek kell lenniük, mert emberileg csak ez képzelhető el, és a társadalomban is az emberek 99,999%-a így gondolja. De a mi életünkben valamiért nem pont így vannak ezek a dolgok, így teljesen természetes, hogy megpróbálunk többé-kevésbé harcolni ellenük, akár évtizedeken át is mindenféle eredmény nélkül - de legalábbis úgy gondoljuk, hogy tenni kellene valamit, mert nem így kellene lenniük ezeknek a dolgoknak. És akkor végre megértjük, amit emberileg nem tudtunk volna sose elképzelni, mert Isten szólt: úgy van jól, ahogy van, nem kell ellene harcolni. El kell fogadni, hogy valami, akár igen alapvető dolgok nem úgy vannak az életünkben, ahogy az normális lenne, nem kell ezek ellen harcolni, egyszerűen LE KELL MONDANI róluk, le kell mondani a jogainkról vagy vágyainkról vagy elképzeléseinkről. Ez nem jelenti azt, hogy ezeket végleg el is veszítjük és elfogadjuk, hogy most már mindig csak szenvedés lesz az életünk. Nem veszítjük el ezeket, mert Isten jót készített számunkra, de nekünk le kell mondani arról, ami valójában senki másnak nem is lenne jó, csak személyesen nekünk.

Nagyon nehéz ezt a témát pontosan megfogalmazni, mások számára érthetővé tenni. Ha az életem mély bugyrait itt feltárnám, akkor mindenki értené, miről van szó, de ezt most nem akarom. Egy tesónak írt e-mailemből idézek:

 

Először ez elszomorított, hogy mindenről, még ezekről az alapvető jogaimról is mondjak le, ez durva, ezt nem lehet. De egy napra rá, ma megértettem, hogy ez a "teljes odaszánás", és ez jó. … el kell fogadni, hogy ez van. Meg ilyen alapvető dolgok. Ezekről is le kell mondani. Annyira elképzelhetetlen emberileg, hogy így kell csinálni, sose gondoltam volna, és talán senki ember nem adta volna véletlenül sem ezt a tanácsot, ha kérdeztem volna. Hihetetlenül távol áll az emberi gondolkodástól, és ezért is értelmetlen dolog másoktól tanácsot kérni saját problémáimmal kapcsolatban, mert ember nem tanácsolna ilyet, az emberek 99,999%-a az ellenkezőjét tanácsolná. Most kezd valami fogalmam lenni arról, mit jelent a teljes odaszánás Istennek: nem harcolok a magam kis jogaiért, ha Isten azt mondja, hogy ne tegyem, még akkor sem, ha ezek a jogok látszólag nagyon alapvetők is lennének. Hogy mennyire fog menni, mennyire nem, még nem tudom, de jó érzés volt megvilágosodni megint valamivel kapcsolatban.

Szóval teljesen emberileg nem logikus ez az egész élet, hogy hogyan kell élni. :D Teljes odaszánás, lemondás a saját jogainkról, elképzeléseinkről, terveinkről (nekem legalábbis, persze lehetnek másoknak jó terveik, de nálam a szeretet megtanulása a legfontosabb). Tényleg nem is érdemes tervezgetni, hogy mit, hogyan akarok az életemmel, mert Isten mutatja meg a járható utat, ami számomra a legelképzelhetetlenebbnek, legjárhatatlanabbnak tűnt.
Ezt csak Isten tudja megmutatni az embernek személyre szólóan. Senki más nem képes rá, még elképzelni sem.
Ja, és amiket itt magamra vonatkozóan leírtam, nem biztos, hogy rád is ugyanúgy vonatkoznak: ezeket mindenkinek személyre szólóan mutatja meg Isten. Szóval, ha ezeket olvasva esetleg ijesztőnek tűnik, ne ijedj meg, mert ha magadra vonatkoztatva ezeket nem tudod elképzelni, nem baj, lehet, hogy neked valami teljesen mást akar Isten adni. De sejtésem szerint te annak megtanulásán már túl vagy, amit én most tanulok. Bár ezt sem tudhatom, semmit sem tudhatok, Isten az, aki mindent tud, Ő ítéli meg az embert, a szíveket.

 

Elgondolkoztam azon is, hogy a hit cselekedeteinek értelmezése hogyan formálódott nálam az utóbbi időben:

  1. A hit cselekedetei alatt olyan dolgokat értettem elsősorban, amik az én javamat szolgálják: lépéseket teszek Isten felé, aminek hatására Ő is tesz felém ezerszer annyi lépést. (Pl. itt, itt és itt)
  2. Kicsit később elgondolkoztam, hogy a hit cselekedetei az én javamat vagy mások javát kell-e, hogy szolgálják (lásd itt).
  3. Végül most arról írtam, hogy le kell tudnunk mondani saját jogainkról.

Az az érdekes az egészben, hogy látszólag az 1. és a 3. pont ellentmondanak egymásnak. De mégsem zárják ki egymást! Nem tudom értelmesen megfogalmazni azt, ami emberileg nézve ellentmondásosnak tűnik: egyrészt szolgál felém Isten azzal, hogy saját jogaim, életterem kitágul, másfelől meg én mondok le a saját dolgaimról és életterem tágasságáról. Vannak korlátok, melyeket el kell fogadnom, Isten nem teszi arrébb őket, és vannak korlátok, melyeket nem kell elfogadnom, és Isten ezeket szépen lassan egyre arrébb teszi. Emberileg nem kicsi fejtörést okozott számomra, hogy mely korlátokat lehet tologatni, melyeket nem, és emberileg talán egyáltalán nem lehet ezeket szétválasztani. De Isten vezetése erre is képes.

Még egy régebbi állításomat szeretném most megerősíteni (esetleg kissé elítélendő módon): nem lehet azt mondani, hogy a keresztény élet arról szól, hogy hit által megvallásokat téve kényelmesebbé változtatjuk a körülményeinket, megszerezzük a nekünk járó jogokat. Fontos dolgok a megvallások, de előbb teljes odaszánás kell. Ha valamiről le kell mondanunk, mert Isten ezt kéri tőlünk, pl. egy alapvető jogunkról, akkor vajon van-e értelme azt a jogunkat hit által megpróbálni visszaszerezni? Pláne akkor, ha akkor van békességünk, ha lemondunk arról, mire Isten kér, még akkor is, ha emberileg nem erre vágynánk. A keresztény élet lemondással, áldozatvállalással is jár. Hit által nyilván olyan dolgokat lehet csak átvenni Istentől, amik nem az önös céljainkat, kényelmünket szolgálják, hanem másoknak is hasznukra válnak. Amúgy jelen bejegyzésben leírtak megtapasztalását az előzte meg, hogy Jézus nevében egy saját alapvető jogomat kértem imádságban; úgy látszik, ez volt a válasz. :) Ez az egész azonban egy másik bejegyzés témája lehetne.
 

Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem. (Gal.2.20.)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nameless.blog.hu/api/trackback/id/tr801206797

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szilagyizoe · http:/artofkonigsberg.wordpress.com 2009.07.11. 22:09:06

Ez most PONT nekem szólt...!Komolyan. Irtam mailt!