A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt. (1Kor. 13.4-5.)
Nemrég beszélgettem két kedves ismerősömmel. Beszélgetésünk során olyan témát hoztak elő (nem szándékosan), ami nagyon szorosan kapcsolódik életem legfájóbb dolgaihoz. Nem tudhatták, hogy amit mondanak, azok engem hogyan érintenek. Teljesen szembekerültem ezekkel a dolgokkal, melyekkel én sem tudok hosszú ideje mit kezdeni emberileg, és Isten sem adott rá közvetlen útmutatást, "csak" azt, hogy maradjak a helyemen, és tartsak ki. Hosszú ideje időnként vádolom is magam, hogy esetleg nem teszek meg minden tőlem telhetőt, ezért nem jutok ezekkel a dolgokkal egyről a kettőre, bár nem tudom, mit tehetnék. Az említett beszélgetés során az jött le nekem, hogy igenis tennem kéne valamit, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, mit. Ennek terhe nehezedett rám a beszélgetés alatt és annyira lenyomott, hogy másnap nem voltam képes gyülekezetbe elmenni, egyszerűen nem volt rá erőm, és ez a nyomás még jó pár napig rajtam volt utána. Az egyik legrosszabb érzés, amikor (képletesen) ott áll az ember mellett egy hajcsár és folyamatosan azt súgja, hogy lépjél már, csinálj már valamit, hogy ezek a dolgok megváltozzanak, miközben az ember semmilyen lehetőséget nem lát arra, hogy csináljon valamit. Ilyenkor az ember legszívesebben elmenekülne az életből, mert képtelen lépni abba az irányba, amelybe a rá nehezedő nyomás kényszeríti.
Röviden: hirtelen égetővé vált, hogy Isten utat mutasson nekem abban a dologban, melyben még sosem mutatott közvetlenül utat. Hirtelen égetővé vált számomra, hogy lehulljon a lepel egy titokról: hogy megértsem, én vagyok-e nagyon lehetetlen eset, hogy nem látom sok-sok éve, hogy merre kéne továbblépnem, vagy valami más "turpisság" van-e a dologban. Szinte olyanná vált a helyzetem, hogy most vagy Isten szól hozzám ezzel kapcsolatban, mi legyen, vagy pedig nem bírom ki.
Bár Isten nem akar még közvetlen választ, megoldást adni életem legfájóbb pontjaira, Őnála nincs lehetetlen, és ebben a helyzetben is tudta, mit mondjon nekem, mire van szükségem. Isten szólt. És ahogy az lenni szokott, nem úgy szólt, hogy egy perc múlva el is felejtettem, mit mondott, hanem szava elkezdte átformálni a rám nehezedő nyomást valami mássá. Ezt mondta: "Eddig nem láttad: nagyon sok emberrel vagy kapcsolatban, akiknek segíteni tudsz, akik felé szolgálhatsz. De most már látod. Ne magaddal, hanem velük foglalkozz, az ő problémáikkal, az ő nehézségeikkel, őket segítsd, járj a kedvükben, mert nagy ajándékod van erre." Természetesen nem személyesen, szóról szóra szólt hozzám így Isten, hanem kb. úgy történt, hogy egyik nap arra ébredtem, hogy ezzel tisztában vagyok, megértettem ezt, megvilágosodtam. Rögtön megértettem, hogy a következő igék rám vonatkoznak:
Ne nézze kiki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is.
(Fil.2.4.)
A ki hű a kevesen, a sokon is hű az; és a ki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. (Lk.26.10.)
Addig nem igazán vettem észre, hogy ott van valami "kevés", amin hű lehetnék. De ha belegondolok, nem is olyan kevés az, mert ha igazán hű lennék rajta, a nap egy percében sem lenne időm unatkozni. Sajnos azelőtt ez nem igazán tudatosult bennem, nem igazán vettem komolyan. Az volt a bajom, hogy túl nagy figyelmet fordítottam saját magamra, másokra viszont nem túl sokat. Ideje, hogy kicsit zárójelbe tegyem magam: mindegy, mi van velem, számomra nem ez a lényeg, hanem az, hogy másokkal mi van. Persze így leírva ezt keresztény körökben bizonyára nem nagy cucc, de valósággal átélni, hogy Isten a figyelmemet levette saját magamról és másokra helyezte, igazán felszabadító érzés. Erre csak Ő képes. Ő képes csak a fent idézett igéket megtölteni számomra olyan tartalommal, hogy ezek az igék nem szárazon kopogtatnak egoizmusom falain, amire felháborodással reagálok, hanem behatolnak úgy, hogy felszabadulok közben az alól a teher alól, amit az önimádatom elviselhetetlenné tett számomra. Ahogy régebben is idéztem egy ismert szerzőtől:
"Milyen csodálatos hatalom az, amely soha nem kényszeríti, de mégis irányítja akaratunkat. Isten nem töri fel a zárat, hanem mesteri módon kinyitja azt. Erre egyedül csak Ő képes." (C. H. Spurgeon)
Még valami: azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van (Róm.8.28.)
