HTML

Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Hitbeli megtapasztalásaimat, gondolataimat gyakran le szoktam írni. Először csak szórakozásból nyitottam a blogot, majd jött az ötlet, hogy ha úgyis leírom a hitbeli dolgokat, akkor miért ne írjam azokat ide a blogba. Bízom benne, hogy aki olvas a blogomból, annak áldáseső fog a nyakába zúdulni és telibekapja őt Isten szeretete, ami ugyebár finoman szólva felülmúlja piciny kis képzeletünket. Na, nem azért bízom ebben, mintha olyan ügyes lennék a blogírásban, hanem azért, mert az áldáseső egyrészt mindenkinek mindig jól jön, másrészt meg hátha Isten van olyan kegyelmes, hogy a "grafomániámat" valami értelmesre felhasználja. A Szentlélek könnyeket felszárító és terheket a vállunkról leemelő szeretete ragyogja be a blog olvasóinak bensőjét, ahogy a felkelő Nap egy téli reggelen beragyogja a hóval fedett friss, csillogó tájat!

Friss topikok

Jézus szenvedése rövid volt, a mienk meg hosszú. Hogy van ez?

2018.04.25. 12:13 Czimby

kerdojel.jpgSzámos kritika éri a kereszténységet, a Bibliát. Felkapott téma például, hogy ha Isten annyira szeret, miért van annyi szenvedés.

Hogyan érzi át Isten a szenvedésünket, amikor Jézus a kereszten maximum is fél napot szenvedett, sok ember pedig éveken vagy fél életen, egész életen át hordoz nem kicsi terheket? Hogyan élhetett át minden emberi szenvedést, amikor egy kereszten töltött pár óra nem elég erre? Sok szenvedés mélységét éppen a hosszúsága adja.

A válasz nem az, amire a legtöbben számítanak. Pedig valóban a válasz következik most a kérdésre, és lehet, sokak füle mellett el fog menni, pedig radikálisan megváltoztathatná az életüket, ha megértenék. A válasz: a célja Jézus szenvedésének a kereszten! Mi volt a célja? A Bibliában benne van, hogy Istennél egy nap olyan, mint ezer év, és ezer év olyan, mint egy nap. Nála nincsenek meg az időnek azok a korlátai, amik nálunk. De visszakanyarodva, a lényeg Jézus szenvedésének a CÉLJA. Ő nem azért szenvedett a kereszten, hogy átélje azt, amit mi is! Isten mindent tud, így enélkül is tudná, ki mit él át. Jézus szenvedésének a célja nem az volt elsősorban, hogy pontosan ugyanazt átélje, mint mi, amikor szenvedünk. Az Ő szenvedésének a célja az volt, hogy LEVEGYE RÓLUNK azokat a terheket, szenvedéseket, amiket hordozunk. Miért nem veszi le akkor? Mert nem kérjük tőle! Nem fogadjuk el, nem hiszünk benne, nem fordulunk Hozzá, hogy segítsen. Sok hitetlen panaszkodik Istenre, hogy miért nem segít. De hogyan segítene, ha nem tapasztal együttműködést az ember részéről? Panaszkodom, hogy az orvosok milyen semmirekellők, nem gyógyítanak meg, de közben életemben soha nem mentem még el orvoshoz?

Sok hívő megtapasztalta már, hogy Jézus kereszthalálára azért volt szükség, hogy Jézus MAGÁRA VEGYE azokat a bűnöket, terheket, betegségeket, amiket az ember hordoz. Így ezek az emberről átkerülnek Jézusra. Ez egy megmagyarázhatatlan, természetfeletti csoda. Nincs olyan, hogy egy embernek a bűneit, terheit, betegségeit, nyavalyáit kivesszük belőle és áttesszük egy másik emberre, így akit eredetileg terheltek ezek, azt nem fogják már terhelni, a másik embert viszont igen. (Ennek egyébként az Ószövetségben vannak a gyökerei, amikor egy ártatlan bárányt áldozott fel a nép bizonyos alkalmakkor, ezzel engesztelték ki Istent az elkövetett bűnök miatt, így képletesen ez a bárány halt meg a bűnök miatt, nem az emberek.) De ha már ez egyszer megtörtént a történelem folyamán megismételhetetlen módon, akkor ez tökéletes, mindenre kiterjedő, teljes körű is kell, hogy legyen. Mi itt vagyunk a Földön, itt ér minket mindenféle hatás, amiktől meg leszünk terhelve, betegek leszünk, ilyen vagy olyan gondunk lesz tőle. De a Földön kívül a Menny is létezik, ahol nincs betegség, nincs szenvedés, nincs semmilyen kín, nincs bűn. Ide szeretne valójában minden ember eljutni. Jézus gyakorlatilag pont ezt tette lehetővé a szenvedésével: ha már ide lettünk "kényszerítve" a Földre a nehézségek közé, nem hagyott Isten magunkra, elküldte Jézust, a szabadítót. Ő magára vette a bűneinket, szenvedéseinket, betegségeinket, tehát mindent, ami a mennyben nincs, de a Földön igen. A bűnök maguk elválasztanak minket Istentől, a mennytől, a bűn következménye tulajdonképpen minden más rossz dolog is, a szenvedés, a betegség is. Tehát a legfontosabb, hogy a bűneiből szabadítja meg Jézus azt, aki hozzá fordul. Minden ember vétkezik, valaki szándékosan, valaki akaratlanul, egyszerűen ilyen az ember természete, és erre kínál Jézus megoldást. Nála az idő nem akadály, a kereszten a hosszú szenvedéseket is MAGÁRA VETTE, és nem csak az akkor élt emberek szenvedéseit és bűneit, hanem a mieinket is, akik 2000 évvel később élünk. Mivel Isten mindenható, mindent tudó, előre tudta, hogy én, te, és még sok ember személyesen most fogunk élni (mitöbb Ő maga tervezett el minket), miránk is gondolt. Jézus szenvedésének a célja pedig az volt, hogy a mi szenvedéseink, bűneink ÁTKERÜLJENEK ŐRÁ, ami csak akkor lehetséges, ha ezt elfogadjuk saját életünkre nézve és imádságban ezt el is mondjuk neki. Jöhet az ember a kifogásokkal, hogy milyen dolog már ráolvasni minden emberre, hogy bűnös! De ha egyszer ez az igazság? Az a jó az egészben, hogy ez nem csupán egy "ráolvasás", hanem RÖGTÖN UTÁNA OTT VAN RÁ A MEGOLDÁS IS! Sokan felháborodnak, hogy milyen dolog bűnösnek nyilvánítani minden embert, ezért itt leragadnak, és nem lépnek tovább a következő lépésre, a szabadulásra. Előfordul hívőknél, hogy azt érzik, mázsás terhek szakadnak le róluk, pedig előtte nem is tűnt fel, hogy azok a terhek ott vannak. Így van ez sok embernél. NE REKLAMÁLJUNK, HOGY ISTEN MIÉRT ILYEN VAGY MIÉRT OLYAN, HANEM LÉPJÜNK TÚL EZEN, ÉS TEGYÜK MEG A LÉPÉST A MEGOLDÁS FELÉ IS! Hogy miért? Egyszerűen azért, mert megéri. A reklamálásunktól nem lesz jobb senkinek, de ha tovább lépünk ezen, attól biztosan jobb lesz! De rosszabb semmiképp nem.

Említettem, a menny egy olyan hely, ahol nincs szenvedés, nincs semmi rossz. Jézus ezt az állapotot akarja bennünk is megvalósítani itt a Földön. Ezért halt meg, ezért szenvedett. Aki meg van terhelve, meg van fáradva, annak megnyugvást akar adni - helyette az Ő terhét és Ő igáját kínálja, amely gyönyörűséges és könnyű. A mennyben nincs betegség sem. Mi itt a Földön ahogy járunk-kelünk, éljük az életünket, intézzük a dolgainkat, idővel megterhelődünk, érnek különböző hatások, bűnökkel találkozunk ilyen vagy olyan módon. Így újra meg újra szükségünk van arra, hogy Jézus kegyelmét, szabadítását kérjük. Nem válunk tökéletessé azzal, hogy ha Jézus egyszer leveszi rólunk a bűneinket, terheinket, attól még újra meg újra követünk el bűnöket. De elindulunk egy úton a tökéletesség felé. Ezért, ha már egyszer találkozunk Jézussal, folyamatosan tartanunk kell Vele a kapcsolatot, nem folytathatjuk az életünket úgy, ahogy előtte éltük. Nem azért veszi le rólunk a bűneinket, hogy miután ezt megtapasztaltuk, újra éljük tovább ugyanazt a bűnös életünket, ahogy előtte. A mi részünkről is bele kell tennünk valamit, késznek kell lennünk egy új életre, újfajta életmódra és engedni, hogy Jézus vezessen ebben minket. Ahogy Ő vezet, azzal tényleg meg tud minket változtatni, meg tud szabadítani, képessé tud tenni, hogy ne kövessük el mindig ugyanazt a bűnt újra. Viszont ha ember próbálná ezt elérni nálunk, megpróbálna erre rábeszélni, nagy valószínűséggel nem érne el vagy semmilyen változást, vagy hosszútávú változást. Jézusban az a jó, hogy nem vádol a bűneink miatt, nem olvassa ránk, hogy milyen rosszak vagyunk, egyszerűen csak észrevesszük, hogy máshogy kéne élni, és ehhez Ő ad segítséget. Ő nem feszegeti a minket fogva tartó zárakat, amiket ráadásul sokszor mi magunk teszünk magunkra, Ő egyszerűen kinyitja ezeket!

Szólj hozzá!

Emlékoszlopok - 1.

2018.04.22. 00:43 Czimby

Jelen blog indítása előtt is történtek velem igazán említésre méltó dolgok, amiket itt nem írtam le. Többször eszembe jutott már, hogy ezeket is le kéne írni ide.

Tegnap este egyszerűen csak bevillant egy régi emlék. Ennek megértéséhez néhány dolgot tudni kell arról az időszakomról, az akkori hitéletemről. Egy evangéliumi közösségbe jártam (nem gyülekezet) egyetemi éveim alatt, itt is tértem meg. Itt fogadtam el a megváltást a bűneimből és adtam át az életemet Jézusnak. Ez nem pünkösdi-karizmatikus közösség volt, talán inkább a hagyományos keresztény felekezetekhez állt közelebb, de azok közül kiemelkedett számomra azért, mert a Jézushoz való megtérést nagyon világosan és egyértelműen hirdették. Az utolsó időket éljük, Isten támaszt Magyarországon is közösségeket az utóbbi évtizedekben, ahol az Istennel való személyes kapcsolatról tanítanak. Isten támaszt karizmatikus közösségeket is, ahol a Szentlélek erejét, munkáját közvetlenebbül megismerheti az ember és megtanulhat együtt működni a Szentlélekkel. Kb. néhány évtizede ébredés van, egyre több emberrel találkozhatunk, akit utolért Isten szeretete, akinek személyes kapcsolata van Istennel, vagy akár Szentlélek keresztséget is kapott. Ezek az emberek elmondják másoknak ezeket a megtapasztalásaikat, így egyre több emberhez jut el az örömhír. A különböző felekezetek nem feltétlen jelentenek határt, bárhol akadhat bárki, aki nyitott az Istennel való személyes kapcsolatra vagy a Szentlélek személyére is, és találkozhat valakivel, aki beszél neki erről.

Visszatérve eredeti témámhoz, az a közösség, ahol én megtértem, nem volt karizmatikus. De Isten persze nem azzal foglalkozik, hogy melyik közösség milyen, hanem egyenként a közösség tagjaival. A közösség tagjai is kapcsolatba kerülnek más keresztényekkel, és talán pont olyan helyről hallanak a Szentlélekkeresztségről, ahonnan nem is számítanak rá - más kérdés, hogy sehonnan sem számítanak rá, amíg nem is hallottak róla. A mi közösségünkben úgy volt, hogy egyikünk kapcsolatba került karizmatikusokkal, beszéltek neki a Szentlélekkel való betöltekezésről, ő meg is tapasztalta ennek áldását. Pont ővele beszélgettem sokat, így nekem is elmondta ezt, aztán hát, finoman szólva, nekem is bejött a dolog. Nagy löketet és nagy szabadulást adott, amikor egyszer csak betöltekeztem Szentlélekkel. Utána meg úgy gondoltam, hogy erről muszáj beszélnem a többieknek is. Volt, akivel személyesen beszélgettem erről, volt, amikor konkrétan a közösségi alkalmon mondtam el a megtapasztalásaimat, volt, hogy emaileket küldözgettem, amikben leírtam megtapasztalásaimat. Nos, akik eleve karizmatikus gyülekezetben tértek meg, valószínű nem is tudják elképzelni, milyen lehet az, amikor valaki megtér, és pár évig úgy éli a hívő életét, hogy nem is hall a Szentlélekkel való betöltekezés lehetőségéről. Néha alábbhagyott a hitünk ilyenkor, kellett egy keresztény tábor, kellett, hogy valaki elmondja, hogy "gondolj bele, tényleg az életét adta érted Jézus, és ez mekkora dolog! Tudod, hogy Isten mennyire szeret téged? Nem is kicsit!" - és ekkor egy kis időre újra kicsit erősebben izzott az a tűz, amit megtéréskor tapasztaltunk meg. Namármost, ebbe egyszer csak belépett egy olyan valami, hogy a hívő úgy érzi, muszáj beszélnie másoknak az örömhírről, el akarja mondani akár idegeneknek is, hogy Isten mennyire szeret. Amikor én betöltekeztem Szentlélekkel és abban a közösségben erről beszéltem, többen le voltak döbbenve, pozitív értelemben. Tegnap este villant be, amit egy barátom mondott az egyik közösségi alkalmon a szavaimra reagálva (erre utaltam az előző bekezdés elején): "Tamás már többször beszélt nekem erről, de még mindig döbbenetesnek tartom." E szavak tegnap este feltörő emléke, ha nem is teljesen szó szerint idézem, indított arra, hogy írni kezdjek ezekről a régi dolgokról. Egy másik testvér, aki valahol külföldön volt, emailes beszámolómra azt reagálta, hogy "Még soha nem szólt így rajtad keresztül az Isten!!!". A szobatársam válaszát emailemre megőriztem 15 év távlatából is, így szó szerint tudom idézni: "Ennyire még soha nem gondolkoztattál el!!! Örülök, hogy így alakultak a dolgaid, de most a csodálkozástól csak ennyit tudok mondani: Hát ez kész! Azt hiszem engem most eléggé megváltoztatsz!!!!!!!!!!!" Persze volt, aki nem így gondolta, megjelentek az antikarizmatikusok is, hogy jaj ezt nem szabad, meg hogy az ördögtől van. Ennyi év távlatából belegondolva, igen érdekes időszak volt ez, hogy ahogy beszéltem másoknak a megtapasztalásaimról, ennyire megfogja őket, és hogy az ellentábor is így felüsse a fejét. Hitéletemnek ez volt eddig a legdinamikusabb, legaktívabb része. Talán maga a szituáció sem volt átlagos, hogy egy nem karizmatikus közösségben egyszer csak Szentlélekkeresztséget kapjon egy-két ember, közülük az egyik én voltam, és ezekről a megtapasztalásairól beszéljen a többieknek.

Belegondolva, karizmatikus gyülekezetbe járni kényelmesebb, kevésbé dinamikus dolog. A megtapasztalásaim mások számára "átlagosak", nem okoznak akkora megdöbbenést. Akkor még valami különös dolognak tartottam azt, ha valaki karizmatikus gyülekezetbe jár, egyértelműbbek számára azok a dolgok, amiket egy nem karizmatikus közösségben betöltekező nem is tud még igazán hova tenni, de egyből ott van a "harcmezőn". Ha úgy vesszük, nagyon kényelmes ez az egész alapjaiban, ott van készen az Ige, ott van készen a Szentlélek jelenléte, be lehet töltekezni bármikor, ami nekünk szinte semmiből nem áll, nem kell tennünk érte semmit, csak elmenni a gyülekezetbe (persze otthon, vagy bárhol máshol is be lehet töltekezni). De nem szabad elfelejteni, hogy ez sem magától van, Isten munkája, és sok szolgáló munkája, akik régen felépítették azt a helyet, vagy ilyen vagy olyan módon lehetővé tették, hogy oda lehessen menni. Isten elég kényelmes helyzetbe tett bele minket, különösebb akadálya nincs, hogy elmenjünk arra a helyre, a gyülekezetbe, nincs keresztényüldözés, nem kell titokban járni gyülekezetbe, nem tiltják az ország törvényei a vallások gyakorlását. De ez (sajnos) sok helyen nincs így, valahol az életüket kockáztatják, ha gyülekezetbe mennek. Ha nem adakozol, akkor is részt vehetsz mindenben, teljesen ingyenes, nem zár be a gyülekezet azért sem, mert nincs pénz fenntartani. Hál' Istennek az ördög itt hazánkban ezen a területen nem rúg túl sokat labdába, különben biztos akadályozná a gyülekezetbe járást, Szentlélekkel betöltekezést. Az ördögnek néhány más, elcsépelt módszere marad, hogy megakadályozza a gyülekezetbe járást, kitalál mindenfélét és azt rakja az ember fejébe, pl. Ne menj oda, mert nem jó hely, nem is olyan jó emberek azok, akik oda járnak, talán kibeszélnek a hátad mögött, Isten úgyse segít meg, nem leszel előbbre, ha odamész, nem fog történni semmi, sokkal jobb dolgokkal is tölthetnéd az idődet, vagy megbántott valaki, vagy te vesztél össze valakivel, vagy mit fognak szólni a szomszédok, családtagok, munkatársak, ha megtudják, hogy oda jársz. Nem egy utolsó, ha elgondolkozunk ezen, belátjuk, nem természetesek ezek a dolgok, hogy készen elénk vannak rakva. Nem utolsó, hogy van vallásszabadság, és érdemes tenni is érte a magunk békés módján, hogy meg is maradjon.

Az előző bekezdést eredetileg nem akartam leírni, nem tartozik az emlékoszlophoz. Ha Isten úgy akarja, hamarosan újabb emlékoszlopot fogok ide állítani. Nem azért kezdtem most emlékoszlopozni, mintha mostanában nem lenne semmi érdemleges, és csak a nosztalgia marad. Ha friss mondanivalóm lesz, természetesen azt is leírom.

Szólj hozzá!

A fénysebesség hasonlítása Isten szeretetéhez és nagyságához

2018.04.11. 13:03 Czimby

Többször tettem már kísérletet ebben a blogban arra, hogy megfogalmazzam, Isten mennyire hatalmas és mennyire szeret. Volt életem során néhány megtapasztalásom, amikor valami leírhatatlant tapasztaltam meg Isten nagyságából és szeretetéből. Talán szeretném ezt a megtapasztalást egy az egyben átadni az Olvasónak, de mindig csak nyomokban sikerül megfogalmazni. Átadni én nem tudom senkinek, hogy más is átélje. Leírom, a tüzet pedig Isten adja bele, ha úgy akarja.

Sokat tűnődtem azon, hogy milyen nagy ez a világ, amit a tudomány megismert belőle, és hogy nincs vége sehol se. Irkáltam már a Naprendszer méreteiről, hogy még a Holdig sem tudunk csak úgy elugrani, pedig az milyen kis fikarcnyi távolság a bolygókhoz, pláne a Naprendszer széléhez képest. Írtam arról is valahol, hogy a Föld is mennyire bejárhatatlan a mi mértékeink szerint, főleg gyalog. A lényeg, hogy finoman szólva nagyon nagy a világ, és azt se tudjuk, hol a vége. Ez egész jó hasonlata Isten szeretete nagyságának. Van valami közös abban, amikor eltűnődve a világ nagyságán, szembesültem, hogy úgy saccperkábé mennyire nagy a világ, és abban, amit Istennel kapcsolatos megtapasztalásaim alkalmával éltem át. A közös, hogy egyiket sem tudtam igazán megfogalmazni, hogy valami hatalmas, leírhatatlan dolog képeződött le az agyamban. Más, hogy a közös a két dologban ezzel véget is ért, mert a világ nagyságával szembesülve legfeljebb valami katarzist éltem át, de Isten nagyságával és szeretetével szembesülve valami leírhatatlan tűz támadt bennem, valami leírhatatlan szeretet töltött be. Nem csak egyszerűen azzal szembesültem, hogy Isten mennyire nagy, hanem a SZERETETE nagyságával. Nem azért, mert megpróbáltam elképzelni a szeretete nagyságát, hanem mert csak úgy gondolt egyet Isten, és megérintett. De ahogy Ő érint meg, ahhoz nincs semmi hasonló, annyira finoman, kedvesen érinti meg az embert. Mondanám, hirtelen jött az érintés, mint a villámcsapás, de a villámcsapás nem finoman jön, inkább csak a váratlansága hasonló a villámcsapáshoz. Isten érintésének kedvességét és azt, ami utána van az emberben, nem tudom mihez hasonlítani.

Írogattam már itt korábban más vallásokról, melyek valami kis bóvli gagyiságot tesznek a középpontba, nem azt az Istent, aki életét adja oda az emberért. Lehetnek természetfeletti jelenségek egy vallásban, lehet sok minden, de ha a minden emberi képzeletet felülmúló Jézus Krisztus, aki vállalja, hogy belehal a szenvedésbe azért, hogy mások ezáltal igazán élhessenek, nincs ott a vallásban, akkor fabatkát sem ér. Próbálják a vallások így vagy úgy közelebb szuszakolni az embert valamiféle istenhez. Ezzel szemben a valódi kereszténységben maga Isten jön közel az emberhez egyszülött Fián keresztül, amit ember álmában sem képzelt volna, hogy így lesz. Az ember csak vakargatná a fejét, mit is csináljon, hogy közelebb kerüljön Istenhez, például próbálkozna több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel tisztességesen, bűnmentesen élni - mindezt önerőből, amivel nem lehet sokáig jutni ilyen téren.

Visszatérve eredeti témánkhoz, a fénysebesség a létező legnagyobb sebesség, amit a tudomány ismer. Nem létezik nagyobb sebesség. Bármit is csinálunk, nem lehet a fény sebességénél gyorsabb sebességet elérni. Nem azért, mert annyira megközelíthetetlen ez a sebesség (mert egyébként tényleg megközelíthetetlen), hanem más fizikai törvény miatt! Például, az autók lámpájának fénye is fénysebességgel halad. Az autó maga is abba az irányba halad, mint az első fényszórók fénye. Így ehhez a fénysebességhez hozzá kéne, hogy adódjon az autó sebessége, és ennek a fénynek a fénysebességnél gyorsabban kéne haladnia. De mégsem halad gyorsabban! Valami más történik ott. Más kísérletekkel is igazolták, hogy bizonyos esetben a fényhez hozzá kéne, hogy adódjon valami más sebesség, de nem adódik hozzá, nem ér oda a fény előbb, mint egyébként érne. (Pontosan nem tudom, milyen kísérlet volt ez.) A lényeg, akármit csinálnánk, nem tudnánk átlépni a fénysebességet akkor sem, ha más, egy irányba haladó sebességek összege nagyobb lenne a fénysebességnél. A fénysebesség egy fizikai határ; egy fizikai törvény, hogy nem léphető át, egyszerűen így van összerakva a világegyetem. Ezt valószínű nehéz megérteni, nekem is nehezen ment, mert mindig úgy akartam értelmezni, hogy csak azért nem léphető át a fénysebesség, mert megközelíteni sem tudjuk. Tömören összefoglalva: Ha lenne két, egyenként fénysebesség mínusz 100 km/h sebességű objektum, és ezek sebességét egyesítenénk, akkor sem lenne a sebességük 2x(fénysebesség-100km/h), "csak" fénysebesség lenne.

Hiába próbálnánk hozzáadni a fénysebességhez még egy pár km/h vagy km/s vagy bármiféle sebességet, nem lehetne. A sebesség fénysebesség maradna, nem lenne nagyobb, amit pedig hozzá próbálunk adni, azzal valami más történne. Isten szeretete, kegyelme is ilyen. Nem tudnánk nagyobb szeretetre, nagyobb kegyelemre bírni Istent, mint ami van Benne. Ha mégis nagyobb kegyelemre, nagyobb szeretetre akarnánk Őt venni, az azért van, mert nem ismerjük Őt, nem tudjuk, mekkora szeretet van benne. A végtelenhez csak az akar hozzáadni, aki nem érti pontosan, mi is a végtelen. A fénysebességhez csak az gondolja, hogy még hozzá lehetne adni, aki nem tudja, hogy a fénysebesség a határ. De minek is akarnánk hozzáadni? Életünk során soha nem is lenne szükségünk a fénysebesség töredékrészére sem. Fénysebességgel egy másodperc alatt eljutnánk a Holdra. De még a Holdra sincs eszünk ágában se utazni, de ha mégis, akkor sem panaszkodhatnánk, ha "csak" a fénysebesség állna rendelkezésünkre. Igazából a negyede is bőven elég, még sok is. Vagy pedig inkább csak filozofálunk azon, mit lehetne, mit nem lehetne. Ha Isten kegyelméhez, szeretetéhez hozzá akarnánk adni, hogy még több szeretet, még több kegyelem legyen benne, az azért lenne, mert nem ismerjük Isten szeretetét, az inkább csak egy filozófiai száraz elmélkedés tárgya. Nem Istent kell meggyőzni, hogy szeressen jobban, hanem nekünk kell jobban belátnunk, hogy mekkora szeretet van Őbenne. Azok a vallások, azok a személyek, akik úgy gondolják, Istent rá kell venni, hogy legyen könyörületes, tévednek. Isten eleve könyörületes, eleve hatalmas a szeretete. Ettől még lehet, hogy nem minden helyzetben úgy látszik ez, ahogy gondolnánk, vagy maga Isten állít próbák elé minket, vagy valami más a helyzet. Istent lehet emlékeztetni az irgalmára, szeretetére, ha imádkozunk, de megtoldozgatni nem kell, nem is lehet. Ha a fény útjában ott van egy fal, akkor a hiba nem a fényben van, nem a sebessége túl lassú. Lehet szükség bűnbánatra, megbocsátásra, Isten felé fordulásra, odaszánásra, küzdelemre, böjtre, a gondolkodásmódunk megváltoztatására, vagy talán másra is, hogy Isten szeretete észrevehető legyen, de arra nem, hogy Isten szeretetéhez hozzá kelljen adni még. Nincs szükség arra, hogy közbenjárókat kérjünk, hogy Istent győzzék meg, hogy induljon irgalmasságra. Ő odaadta nekünk a Fiát, ezzel mindent odaadott nekünk, ennél többet nem adhat. Ha ez nem tűnik elégnek mégsem, a megoldás nem az lesz, hogy Istent nagyobb könyörületességre akarjuk rávenni, vagy másokat megkérünk, imádkozzanak azért, hogy Isten könyörüljön rajtunk. Ő már könyörült, nekünk ezt csak el kell fogadnunk és bűnbánattal hozzá kell fordulnunk. A tiszta, bűnbánó szív kedves előtte.

Szólj hozzá!

Sok jó ember jó helyen is elfér

2018.04.03. 21:25 Czimby

A gyülekezetben istentiszteletek alkalmával többször is elgondolkoztam valamin. Ahogy végignéztem az embereken, hallgattam a prédikációt vagy éppen dicsőítő dal szólt, belegondoltam, mekkora fantasztikus dolog ez. Szól a prédikáció, de nem akárhogy, hanem úgy igazából, erővel, élettel tele. Élettel tele, igen, talán ez a legjobb kifejezés. Nem hétköznapi dologról beszélnek, hanem magáról az élő Istenről, de úgy, hogy abban a beszédben az élő Isten is benne van, a maga élettel teliségével, vagy legalábbis azzal, amit Őbelőle mi itt a Földön el tudunk hordozni. És ott van az a sok ember, aki emiatt van ott, akiknek az életében egyszer történt valami kitörölhetetlen, ami miatt ott akarnak lenni azon a helyen, ami miatt nem úgy akarják élni az életüket, ahogy azelőtt, hanem szomjaznak arra az élettel teliségre. És erre az élettel teliségre, erre a szomjazásra felépítenek az emberek valamit, egyházat, gyülekezetet. Úgy gondolják, megéri, hogy ebbe energiát fektessünk, hogy itt meg legyen szervezve minden, hogy összegyűlhessünk emiatt.
A lényeg, hogy többször is belegondoltam a gyülekezetben a sok emberen végig nézve, hogy ez mekkora csoda, hogy itt vagyunk, és ilyen élet van itt. Mekkora csoda, hogy ebben a városban is Isten összeszed ennyi embert, akik egyszer csak egy csodát éltek át életükben, amitől megváltozott minden és újra meg újra eljönnek a gyülekezetbe! Mekkora csoda, hogy nem holmi zenekarok koncertjét hallhatjuk, hanem élettel teli dicsőítő dalok szólnak, amiket énekelünk! Mekkora csoda az élettel teli prédikáció! És a sok ember! Mennyire jó, hogy Isten támaszt ilyen helyeket, mint ez a gyülekezet, ebben a városban is!

A hétvégén voltam egy jóval nagyobb helyen, egy keresztény konferencián, ahova az ország minden részéből jöttek hívők, hogy hallgassák a prédikációt, énekeljék a dicséreteket, vagy csak egyszerűen ott legyenek egy jó helyen. Tömören csak jó helynek nevezem, mert nem azért megy oda az ember, hogy bűnöket kövessen el, ezzel akarva-akaratlanul ártson közvetve vagy közvetlenül magának vagy másoknak, hanem pontosan az ellenkezőjéért. Igazából, sajnos nincs túl sok ilyen hely. És milyen jó, hogy van mégis! És oda el is tudunk menni, és mennyi ember van, akik szintén oda mentek! Sokszor én se gondolok bele, Istennek milyen dolgai vannak valójában, a halottak feltámasztása sem probléma számára, lehetetlennek tűnő problémák megoldása, vagy súlyos, akár gyógyíthatatlan betegségek meggyógyítása, ezek nem szokványosak a hétköznapi embernek - és ez az Isten ad valamit magából az embereknek ma is, amit én tömören csak úgy neveztem, hogy az egészben van valami élettel teli. De még az említett csodák mellett is a legnagyobb csoda, hogy ez az Isten ad valamit magából az embernek, és körülveszi jelenlétével. És van olyan hely, melyet direkt ebből a célból hoztak létre. Mekkora kegyelem ez! Mekkora szeretete ez Istennek!
Tehát ezen az országos konferencián is voltak prédikációk, dicséretek, minden, ami élettel teli. Egy hatalmas csarnok tele volt emberekkel, ezres nagyságrendekkel lehetett mérni a jelenlévőket, úgy minimum tízezren lehettek. Ezek az emberek mind megtapasztaltak már valami csodát az életükben, ezért voltak ott. Annyira sokan voltak, hogy még több széket hoztak, már alig fértek be. Mivel egy istentisztelet több órás, hiszen mindenki szeret sok időt eltölteni egy élettel teli helyen, nem mindig marad mindenki végig bent egy alkalom alatt. Mi is kimentünk kávézni. Kint a folyosón is rengetegen voltak még ilyenkor is. Itt gondoltam bele, hogy a sok ember, aki itt jön-megy, mind átélt valami hatalmas csodát az életében, és megpróbáltam így nézni rájuk. Az egész hely olyan volt, mintha valahol félúton lenne a Föld és a Menny között.

Elképzelhető lenne, hogy emberek kitalálnak valami vallást maguknak, amiben vannak jó dolgok is, pozitív dolgokról, pl. szeretetről is szól. De ebben önmagában még nem lenne élet, nem lenne ott benne Isten jelenléte. Más, amikor nem az emberek találnak ki valamit és erőlködnek, hogy felépítsenek rá valamit, mondjuk egyházat, gyülekezetet, egy épületet, ahol emiatt össze lehet gyűlni. Más, amikor Isten indítja el az egészet, megérint embereket, beavatkozik emberek életébe, és ezek az emberek ezen felbuzdulva löketet kapnak, és tovább akarják vinni ezt az egészet. Nem azért, mert úgy gondolják, hogy csináljunk már valamit, valami hasznosat, hanem mert ott a löket, ott a tűz mögötte, és magától jön az egész, és erre épül fel valami csodálatos, ami nem emberek erőfeszítésén alapul, hanem a löketen. Isten támaszt embereket, akik minden kényszer és megterhelés nélkül, nagy örömmel viszik tovább a tüzet, amelytől aztán egyre többen lángra kapnak, és összeáll egy közösség, ahol a tűz miatt vannak ott az emberek. És ez kizárólag kegyelem. Nem elsősorban emberek építik fel ezt, még ha így is tűnik, hanem Isten. Az Ő kegyelmének, kedves szeretetének köszönhetjük, hogy itt tud lenni Ő köztünk ma is, van gyülekezet, van egy hely, ami más, mint a többi. Ha Ő ezt a munkát elkezdte itt, nem fog itt hagyni minket közben. Nem fogja azt mondani egyszer csak, hogy na jó, ennyit erről, szép volt, jó volt, elég volt, hanem mellettünk lesz. Ő a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, hanem, mint a tapasztalat mutatja, még inkább lángra gyújtja, még inkább tovább viszi, hogy máshol is világosság legyen, ahol eddig nem volt. Ha kívülről jönne is a sötétség és el akarná oltani ezt, Isten nem fogja hagyni. Nincs semmi, ami elválaszthatna Tőle. Nyilván ezért nekünk is tenni kell, de ha igényeljük az Ő jelenlétét, megmaradunk mellette, Ővele akarjuk élni életünket, odaszánjuk magunkat, akkor ez nem lesz nehéz. Próbálhatna az ember erőlködéssel gyufát gyújtani, ami vagy meggyullad, vagy nem, vagy elalszik, vagy nem, de ha Isten gyújt be minket, akkor olajozottan mennek a dolgok, erőlködés nélkül, szinte magától jön minden, akkor megértjük, merre visz az út. Ennél jobb motiváció, amitől az ember önként tesz dolgokat úgy, hogy fel sem tűnik neki, nincs. Ez lehet az az iga, amely gyönyörűséges, az a teher, amely könnyű. Ha ez a tűz megvan, akkor minden megvan. Akkor nem érdekes, milyen lakásom van, van-e autóm, van-e akármi. Ezek jönnek majd ezután. Keressétek először Isten országát, és abból Isten valami fantasztikusat hoz össze, a többit pedig szintén megadja, amire szükségünk van. Istennek az élettel teli jelenléte kell az életünkre, csak így tud megvalósulni az, hogy nem a cselekedeteink miatt hisszük, hogy üdvösségünk van, hanem aki hisz, abból élő víz folyamai ömlenek, és erőlködés nélkül jönnek azok a cselekedetek. Különben csak törnénk a fejünket, honnan szedjük elő azokat a jó cselekedeteket, amik nem is üdvözítenek, mert előbb valami más kéne, a hit, ami üdvözít.

Szólj hozzá!

Jézus neve újratöltve

2018.02.26. 00:47 Czimby

Szó szerint kell érteni, hogy "újratöltve". Sokat volt már szó itt Jézus nevéről, de most egy más megközelítés következik.

Aki még nem tért meg, abból is kivált valamit, ha a "Jézus" szót hallja. Mást vált ki belőle, mint bármely más szó. Talán aki nem is hívő, az is legbelül amolyan vigyázállásba rakja magát, ha valaki megfelelő komolysággal mondja ki azt a szót, hogy "Jézus". Ha mondjuk egy nem hívő ember egy olyan rádióműsort hall, ahol minden mondatban előfordul a "Jézus" szó, kellemetlenül kezdi érezni magát, esetleg ki akarja kapcsolni a rádiót vagy el akar menni arról a helyről, mert valami zavarja. Vagy valami más indul el benne belül, amit aztán lehet leplezni, pl. egyházak hibáira, a világ hibáira és sok másra hivatkozni. Régen feltűnt nekem is, talán gyerekkoromban is, hogy a "Jézus" szó más, mint a többi, olyan furcsa "ereje" van, zavarba hoz. Nem teszteltem, de ha nem hívő, ateista emberek előtt is kimondanánk a Jézus szót, vagy olyan hívők előtt, akik nem igazán tudnak róla sok mindent, vagy bármilyen ember előtt, mást váltana ki belőle, mint bármely más szó. Nem látni az emberek fejébe, így nehéz tesztelni a hatást, és nem is biztos, hogy be is ismernék az emberek, hogy mit vált ki belőlük, ha ezt a szót hallják.

Korábban csak arról írtam, hogy ha kimondjuk, hogy "Jézus nevében", az mire lehet jó. De most konkrétan csak a "Jézus" szóra hívnám fel a figyelmet. Tegnap az igehirdető elmondta, hogy ha Jézus nevét kimondják, akkor Jézus megjelenik. Ő ott van benne a nevében. Ezt érzik meg az emberek, ha ezt a szót hallják.

Itt most leegyszerűsítem a dolgot. Nem arról beszélek, hogy úgy kell imádkozni, hogy "így Jézus nevében", "úgy Jézus nevében", csak ha magát a szót mondjuk ki, hogy "Jézus", abban van valami különös. Isten a Fiának nem akármilyen nevet adott, hanem olyan nevet, melyre minden térd meghajol, Mennyen, Földön, és a Föld alatt:

Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is. Aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. (Fil.2.5-10.)

Talán mindenki tapasztalta még nem hívő időszakából, hogy a "Jézus" valami mást vált ki, mint a többi. Ezt a "valami mást" hívőként fel is használhatjuk. Ha imádkozunk, nyugodtan kimondhatjuk a "Jézus" szót akárhánykor, megszólíthatjuk Jézust, vagy mondhatjuk, hogy "Jézus nevében", vagy bárhogy. A lényeg, ha imánk során használjuk ezt a nevet, annak tudatában, hogy ez mit vált ki, mit váltott ki akár régebben is belőlünk. Ehhez a "valami máshoz", a "Jézus" szóhoz hozzátehetjük imában a kérésünket, így mindjárt más lesz. Nem elcsépelt, vallásos imákat kell mondanunk, hanem kimondhatjuk ezt a nevet mindezek tudatában. Valami mindig történik, amikor kimondjuk ezt a nevet, mely minden név fölött való.

Talán több olyan történetet is hallottam, amikor nem jó szándékú emberek jöttek valakihez, például lopni vagy egyéb kárt tenni. Erre az illető azt mondta nekik, hogy "menjetek innen Jézus nevében!", ők pedig tényleg elmentek. Megijedtek ettől a névtől.

Szólj hozzá!

Címkék: Jézus

Amikor semmi nem érhető el, csak a Biblia

2017.03.17. 23:46 Czimby

Amit most leírok, az pár napja egy ismerősömmel történt, akivel mostanában sokat beszélgetek hitbeli dolgokról.

Vonatozás közben okostelefonján elment a mobilnet. Nem akart megnyílni semmilyen oldal, bármivel is próbálkozott. Kicsit kételkedő időszaka van, szereti Istent "kihívások elé állítani", így jött hirtelen egy gondolata, hogy "na, most, Uram, ha létezel, akkor hadd tudjam elérni a neten a Bibliát". Be is írta a böngészőbe, hogy biblia.hit.hu. És csoda történt, az oldal bejött. Több igét is megnézett, rákeresett különböző kifejezésekre, és minden működött. Közben megpróbált más oldalakat is megnyitni, de azok továbbra se nyíltak meg, egyedül csak a Biblia - sola Scriptura, ahogy egyesek mondják.

Elmondása szerint az ismerősöm mindent megtett, hogy meggyőződjön, hogy a Biblia oldala teljesen működik-e, és más oldalak nem nyílnak meg. Bármire keresett rá a Bibliában, az megjelent, tehát az is kizárható, hogy offline módban használhatta volna az oldalt. A többi oldal pedig nem nyílt meg.

Később, mikor hazaért, madzagos nettel már természetesen bármit meg tudott nyitni. Még ekkor is kipróbálta, mi működik mobilnettel, de már semmilyen oldalt nem tudott megnyitni, a Bibliát sem.

Úgy látszik, Isten most úgy gondolta, megmutatja ilyen módon is, hogy létezik, és meghallgatta a kérést.

Olykor hallani olyan emberekről, akik méltatlankodnak, hogy Isten nem is létezik. Ha pedig létezik, akkor most mutassa meg magát nekem, vagy ez és az történjen. De közben nem jó dolgot kérnek, hogy történjen, nem akarják a Bibliát olvasni, nem akarnak olyan életet élni, amilyet Isten várna tőlünk, hanem csak értelmetlen kérésekkel fordulnak Istenhez, hogy azokat cselekedje meg, ha létezik.
Fontosak a szándékaink. Csak méltatlankodunk-e, hogy Isten miért nem ezt vagy azt teszi, parancsolgatni akarunk a Főnöknek, hogy mit csináljon és közben eszünk ágában nem áll a Főnök parancsait teljesíteni? Vagy éppen Őt keressük és ilyenkor kérünk valami olyat tőle, amivel közelebb kerülhetünk hozzá, és közben azt is fontosnak tartjuk, hogy ne bűnös életet éljünk?

Nem túl kifinomult gondolkodásra utaló történet: Valaki azt mondta egy tömeg előtt, bebizonyítja, hogy Isten nem létezik. "Ha létezik az Isten, akkor 3 percen belül haljak meg". Eltelik a három perc, nem történik semmi. Ő pedig azt mondja: "na látjátok, Isten nem létezik". Több szempontból is problémás ez, de talán a legfurcsább, hogy valaki ateistaként azt gondolja, majd ő, a kis porszemnyi ember egy csettintéssel elirányítja Istent, megmondja neki, mit csináljon, de ő maga nem gondolja úgy, hogy valamit is úgy kéne gondolnia vagy úgy kéne élnie, ahogy azt a Biblia mondja. Azért is furcsa lenne, ha ezeket a kéréseket Isten meghallgatná, mert sokan, akik a Biblia szerint élnek, súlyos problémákkal fordulnak Istenhez, melyeket nem egyből, csettintéssel old meg. Ha az ő kéréseiket sem oldja meg egy csettintéssel, majd egy hitetlen értelmetlen kérésére fog reagálni? Mekkora botrány lenne, ha Isten nem venné ki az Őt szeretőket a próbákból, ugyanakkor egy hitetlennek bármit megtenne?!

Szólj hozzá!

Gyógyulás a leukémiából - de hogyan?

2015.02.17. 20:47 Czimby

Nagyon ritkán nézek filmeket, mégis mostanában valahogy belepillantottam egy film elejébe. Nem tudom, a filmnek mi a címe.

A filmben metrón utazó emberek beszélgetésbe elegyedtek egymással. Egyikük a könnyeivel küzdött, mire utastársa megkérdezte tőle, nincs-e baj. Erre a könnyeivel küzdő ember elmondta, mi történt: örömében sír, mert meggyógyult a leukémiából. Elmondta, hogy most már teljes életet élhet, utazhat különböző helyekre, és egzotikusnál egzotikusabb nőket vihet ágyba. Az utastárs is megörült a másik örömének, gratulált neki, hogy ez nagyszerű. Kis idő után földrengés lett, amit a metrón is erőteljesen érezni lehetett. Sőt, az állomáson, ahova a metró éppen tartott, eltört valamilyen vezeték, amiből ömlött a folyadék, és az állomásra érve a szerelvény is teljesen felborult, és a leukémiából gyógyult ember ott azonnal meghalt. Utastársa sokkos állapotban sírt, és mondta, hogy meggyógyult ez az ember, és most így van vége az életének, pedig egzotikus nőket vihetne ágyba.
Ennyit láttam a filmből.
Fogalmam sincs, ki rendezte, írta a történetet, hívő vagy nem hívő ember volt-e. Valószínűleg nem is igaz történetet dolgozott fel a film. De mindenképpen elgondolkoztató lehet: leukémiából nem könnyű meggyógyulni és elképzelhető, hogy természetfeletti módon gyógyult meg ez az ember, de az is lehet, hogy saját akaraterejével, vagy csak hitt valamiben és meggyógyult. Nem derült ki számomra. Még az is lehet, hogy részt vett egy evangelizáló összejövetelen, ahol a gyógyítás ajándéka működött, semmit sem lehet teljesen kizárni. De egy dolog biztos: nem élt hívő életet, nem élt Istennek tetsző életet, nem tartotta fontosnak saját életében Isten akaratát és azt, hogy az Ige szerint éljen. Hiszen ami fontos volt neki, az az, hogy egzotikus nőket vihet majd ágyba. Nem azzal a céllal gyógyult meg, hogy Isten akarata szerint élhessen, szolgálhassa Őt, embereken segíthessen, embereket lelkigondozzon, gyógyítson vagy egyéb módon segítsen. Élni akart, a saját élvezetét kereste. Amikor beszámolt gyógyulásáról, az volt a fontos neki, hogy jó helyekre utazhat és nőket vihet ágyba, mellékesen sem említett valami nemesebb életcélt, hogy akár saját családot alapíthat, semmit.

Akik nem tartják túl sokra a bibliai módon történő természetfeletti gyógyulásokat, gyakran hivatkoznak arra, hogy ha valamiben nagyon hisz az ember, akkor az megtörténhet, akármiben is higgyen, nem kell feltétlenül Istenben. Gyakran hivatkoznak arra, hogy nem keresztény vallásokban is előfordulnak természetfeletti gyógyulások, vagy akár okkult, természetgyógyászati, pontosan le nem írható módszerekkel is ugyanúgy történhetnek gyógyulások. Hosszasan meditálnak, relaxálnak, vagy egyéb praktikákat gyakorolnak és talán meggyógyulnak. De valójában jobb emberek lesznek-e tőle? Nem. Meggyógyulnak, és utána ugyanúgy élnek tovább, ugyanazokkal a célokkal vagy cél nélkül. Nem változnak meg, senki nem tudja őket meggyőzni hibáikról, ugyanúgy vétkeznek mások ellen, mint azelőtt.
Isten mindenekelőtt a szeretetre tanít. Nem az az elsődleges, hogy meggyógyulj, nem az, hogy házad, kocsid, feleséged legyen és sok pénzed, jól fizető állásod, hanem Ő mindenekelőtt egy életformát mutat be nekünk: semmilyen vallásban nincs hasonló, semmilyen más isten vagy próféta nem tesz hasonlót, mint amit Jézus tett, aki az életét adta oda az emberért. Őbenne akkora szeretet van, amit elképzelni nem tudunk, ennélfogva olyan módon képes átformálni, megváltoztatni az életünket, ahogy senki más. Aki Őt megismeri, az nem egzotikus nőket akar majd ágyba vinni, hanem Jézust akarja majd szolgálni. Jézus pedig nem azt fogja mondani, hogy csak magadra gondolj és éld ki magad, amennyire csak tudod, hanem célt ad az ember életének.

Vannak, akik azt mondják, mindegy, hogyan gyógyul meg az ember, vagy mindegy, miben hiszel, csak higgyél valamiben, úgyis ugyanoda vezet mindegyik út. Nem ugyanoda vezet minden út! Csak Jézus képes a szeretetével olyan utat mutatni nekünk, amilyet senki más - persze csak ha rá hallgatunk és hozzá fordulunk. Jézus meggyógyítana valakit egy halálos betegségből azért, hogy utána valami másban hagyja meghalni? Aligha. Kivéve persze, ha az illető nem hallgat Jézusra, nem követi Őt.
Mondhatják azok, akik nem hisznek Jézusban, hogy bezzeg az a beteg meggyógyult a komoly betegségéből és nem is élt hívő életét, és így is meg lehet gyógyulni. Meg lehet, de minek? Nem érdemes... Mert az a nagyon nem mindegy, hogy mi lesz a vége. Meggyógyul az ember, de utána az összes munkája, küzdelme a semmibe vész.

Szólj hozzá!

A személyed is számít!

2014.05.18. 23:50 Czimby

Talán sok hívő úgy van vele, hogy önmagát nem tartja túl sokra, túl fontosnak. Istené legyen a dicsőség, mi csak eszközök vagyunk a kezében, ezért lényegtelenek vagyunk, nem fontos a személyünk és semmink. Ezért aztán igyekszünk saját magunkat a legmesszebbmenőkig zárójelbe tenni - pedig ez nem helyes. Miért nem, és hogy is van ez az egész? Erről fogok most írni.

Nemrég hallgattam egy tanítást a szolgálatokról. (1Kor.12.) Isten ajándékba adott bizonyos embereket a gyülekezetben, akik szolgálnak, akiken keresztül megmutatkozik valami Isten szeretetéből a gyülekezet többi tagja felé. Sokan semmibe veszik ezeknek a szolgáló embereknek a személyét, magukat az embereket, és kizárólag Isten rajtuk keresztül megmutatkozó munkájára koncentrálnak. Pedig ezeknek az embereknek a személye, az egyénisége is fontos, mert Isten kegyelme, ajándéka sokszor a szolgálók személyiségén keresztül mutatkozik meg. Mi emberek viszont hajlamosak vagyunk a másik ember személyét, személyiségét inkább kritizálni, pedig sokszor hozzájárul a személyiség is ahhoz, hogy Isten kegyelme, szeretete, áldása a szolgálón keresztül elérjen valakit. Talán elvárjuk, hogy a másik ember erején felül teljesítsen és szolgáljon, és csak az áldást akarjuk rajta keresztül megkapni. Ilyenkor a szolgálót, mint embert, a személyét nem csak zárójelbe tesszük, hanem talán még kritizáljuk is.
Isten azonban nem így gondolkodik. Ő természetfeletti módon védelmezi azokat, akik az övéi, a személyüket...
 Talán szeretetlenségnek, az Ószövetség kegyetlenségének értelmezzük, hogy átok jön arra az emberre, aki kritikus szemmel nézett egy szolgálóra, de ez éppen a szeretetről szól: Isten számára nem csak a kenet, hanem a szolgáló ember személye is fontos, és nem csak a szolgáló személye, hanem minden ember személye.
Ezért nem tekinthetünk sem másokra, sem magunkra úgy, hogy a személyt, mint olyat teljesen zárójelbe tesszük. Hiszen Isten is úgy gondolkodik az emberről: kicsoda az ember, mondom hát, ha ennyire gondod van rá?

Egy másik tanítást is hallgattam mostanában, ahol a szeretetről volt szó. Az 1Kor13. lényege: Ha nincs bennem szeretet, semmi vagyok. Elgondolkoztam, mi az, hogy "semmi vagyok". Mire megy az ember, ha nem semmi, hanem valami, mire megy vele, miért jó? Hiszen értelmezhetjük úgy a dolgot, hogy így is, úgy is semmik vagyunk Istenhez képest. De ez nem így van. Istennek fontos, hogy ne semmik legyünk, hanem valamik. Vagyis nem akarja, hogy teljesen zárójelbe tegyük magunkat és értéktelennek tartsuk magunkat, a saját személyünket vagy mások személyét. Talán az ember azt mondja: "Semmi vagyok, na és? Nem is akarok valaki lenni." Aki így gondolkozik önmagáról, az sajnos másokról is így gondolkozik, és másokat is semmibe vesz. "Szeresd felebarátodat, mint önmagad" - ha valaki nem szereti önmagát, akkor felebarátját sem fogja tudni szeretni. Isten azonban azt akarja, hogy ne senkik, hanem valakik legyünk, mégpedig az által, hogy szeretet van bennünk. Ugyanis a szeretünk, akkor valakik leszünk, ha pedig szeretet nincs bennünk, akkor semmik vagyunk.

Karácsony közeledtével fontos felhívni a figyelmet a szeretetre. Nem arról szól a keresztény élet, hogy mohón lapátoljuk magunkba az áldásokat és közben fütyülünk másokra, mások személyére, mert akkor semmik vagyunk. Nem vehetjük saját magunkat sem semmibe arra hivatkozva, hogy Isten a nagy, Övé a dicsőség, mi csak semmik vagyunk, mert ha saját magunkat nem szeretjük, akkor másokat sem fogunk tudni szeretni.

A karácsony előtti hetekben arra hívta fel Isten a figyelmem, hogy az ember személye is fontos, a saját személyem is és másoké is. Az emberek személyét értékelni pedig csak a szeretet által lehet.

Szólj hozzá!

Fényévek, felfoghatatlan távolságok

2014.05.11. 13:10 Czimby

Egy barátom csillagászati kurzust is vett fel az egyetemen. Engem is érdekel ez a valóban érdekes tudományág, így erről is sokat beszélgetünk, elmondja, miket tanultak. Ő maga is nagyon tájékozott ezen a területen, már gyerekkora óta olvas ilyen témájú könyveket. Ezért az utóbbi időben én is nagyobb betekintést nyertem ebbe az egészbe.

Rengeteg a megválaszolatlan kérdés a csillagászat területén, főleg a felfoghatatlan távolságok miatt. Még nagyon régen az ember azt sem tudta, hogy a Föld gömbölyű, így hát furdalta a kíváncsiság az oldalát, hogy vajon hol van a vége, és mi van ott.  Az ember legutoljára gondolt csak arra, hogy a Föld gömbölyű, így "sajnos" elmarad a hatalmas felfedezés, hogy megtaláljuk azt, ami az esetleges lapos korong végén van. (Nagy fantáziával az ember mindenfélére gondolhat, hogy vajon mi lehet ott.) Kezdetleges eszközökkel az ember még csak elvergődik valahogy a szárazföld végére, és olyan vízhez ér, aminek nem látja a végét. Ha neki is vág a víznek, nem merészkedik túl messze, mert csak a végtelen vizet látja, ami nem akar elfogyni, és inkább visszafordul, így a rejtély megfejtetlen marad, amíg a technika nem fejlődik. Nem igazán emberi mércéhez szabott távolságok ezek. De idővel az ember megtudta, hogy a Föld gömbölyű, közlekedési eszközöket készített, amikkel már rövidnek mondható idő alatt az egész Földet meg lehet kerülni, ami régebben elképzelhetetlen volt. De aránylag kevés ember van, aki valóban Föld mértékű távolságokat is megtesz ezen a bolygón.

Ami a többi bolygót illeti, egészen közel vannak, ha a világegyetem fényévekkel is alig mérhető távolságait nézzük. Viszont még egyetlen másik bolygóra, még a legközelebbire sem jutott el az ember, pedig "igazán csekély" távolságra van tőlünk. Elenyésző, hogy tőlünk 500 fényévnyire lévő csillagnak lehet, hogy vannak bolygói. De mi ez az 500 fényév? Felfoghatatlan távolság. A fény sebessége eléggé távol áll a lassútól, hihetetlen gyorsan terjed, olyan gyorsan, hogy ember talán ki se bírna ekkora sebességet, és még azt se tudjuk biztosan, mi történne azzal a tárggyal, ami a fény sebességét eléri. Még megközelíteni sem tudjuk ezt a sebességet. De pár száz fényévnyire van tőlünk egy csillag. Ha belegondolunk, felfoghatatlan, hogy maga a fény is csak 500 év alatt érhet oda (tehát több generáció élete kéne ahhoz, hogy egyáltalán odaérjünk, persze csak ha valami felfoghatatlan módon el tudnánk érni a fény sebességét), és ez még mindig semmi a milliónyi vagy milliárdnyi fényévekben mérhető távolságokhoz képest, és arról sincs elképzelés, hol lehet a világegyetem, a tér vége, ha van egyáltalán, és mi lehet ott. Léteznek galaxisok, gömbhalmazok, fekete lyukak, és azt se tudni, mi történik a fekete lyukaknál, de hogy valami nem mindennapi, az biztos.

Az embert nyugtalanítják a rejtélyek, és ezek a sok fényévnyi távolságok olyan rejtélyek, amikre valószínű soha nem fog az emberiség választ kapni. Elgondolkoztatott, hogy Isten miért rakta bele az embert egy nem emberi mértékekkel mérhető világba, miért rejti el a világ nagy részét az ember elől, és nem lehetne-e valahogy mégis megtudni, mi van ott, ahova ember nem jut el. Ha mást nem, a Szentlélek esetleg nem tudná-e kijelenteni, pontosan mi is történik a fekete lyukaknál például, vagy mi lehet a világegyetem végén, vagy ha nincs vége, akkor mégis hogy van ez az egész, és mibe tágul, ha tágul. Az embert lenyűgözi ez az egész, ha komolyabban elkezd vele foglalkozni és nyugtalanítja az, amit nem tud megismerni, hogy milyen is lehet.

Az előző bejegyzés írása közben jutott eszembe mindez, amikor Isten felfoghatatlan, végtelen szeretetéről írtam ott. Nem emberi mértékű az a szeretet, amivel Isten szeret minket, ezt az ember nem könnyen tudja felfogni. Ezért, hogy ne kelljen szembenézni a felfoghatatlannal, kitalálunk más vallásokat, amik emberi aggyal felfoghatóbbá degradálják a teremtőt. De igazából az a szeretet, ami Istenben van, szintén a fényévekhez és a végtelenhez hasonlítható. Amin elgondolkoztam, hogy hol lehet a vége vajon és mi lehet pl. 500-1000-10.000 fényévnyire innen pontosan, az lényegében a szeretet volt, amin elgondolkoztam, Isten szeretetének a mélysége, magassága, aminek nem látni a végére. Mert ember fel nem foghatja, hogy maga a teremtő adja oda az életét az emberért és kezdeményezze vele a személyes kapcsolatot.

Összességében azt mondhatom, Isten nem kispályás, nem emberi léptékekkel gondolkozik, sem a világegyetem nagyságát, sem a szeretetet illetően. Ha belenézünk kicsit jobban a világegyetembe, vagy belenézünk Isten szeretetébe, láthatjuk, mennyire porszemnyiek vagyunk, és mennyire porszemnyi az a szeretet, amivel mi emberek saját erőnkből szeretni tudjuk egymást. Apróságon felhúzzuk magunkat, megharagszunk, elgondolkozunk, érdemes-e szeretni, és itt még csak nem is az ellenségeink iránti szeretetről van szó. De Isten számára a közvetlen ellenségeit szeretni sem gond olyan szeretettel, amivel mi sokszor egymást sem tudjuk.

Szólj hozzá!

Miért pogány vallás a katolicizmus, miért nem keresztény?

2014.05.11. 12:04 Czimby

Először is tisztázni kell egy elterjedt téveszmét: sokan azt hiszik, mindegy, milyen vallásban hisz az ember, mert mindegyik vallás ugyanahhoz az istenhez visz közelebb. Úgy gondolják egyesek, mindegy, hogy a Biblia által Atyának nevezett istenhez, Buddhához vagy Allahhoz imádkozik-e az ember, vagy valami más keleti vallásban hisz, és az afrikai törzsek hitvilága is ugyanahhoz az istenhez viszi közel az embert. Egyesek szerint összeegyeztethetők a vallások, csak mindenhol az adott népcsoport kultúrájához, gondolkodásához igazodik ugyanaz az isten.
Ez azonban nem igaz. A valódi kereszténység más. Az olyan vallás, amit ember talál ki, természetesen kiszolgálja az ember gondolkodásmódját, elképzeléseit, kultúráját, életmódját, tehát erősen emberi vonások találhatók meg ezekben a vallásokban. Azonban amit Isten talál ki, az teljesen más, az felülírja az emberi gondolkodásmódot, nem fogja kiszolgálni a népcsoport elvárásait, kultúráját sem, hanem valami olyan új dolgot ismertet meg az emberrel, ami az ember számára elsőre felfoghatatlan, elképzelhetetlen.
Talán sokféle vallásnak vannak nagy prófétái, példaképei, akik nagy, sokszor természetfeletti dolgokat vittek véghez, vagy példaértékű életet éltek, amit mi is követhetünk. A valódi Krisztus-hit azonban teljesen más. Egy olyan isteni személy iránt alakul ki meggyőződés, aki nem kisebb dolgot tett, mint az életét adta oda az emberért. Nincs annál nagyobb szeretet, mint ha valaki az életét adja oda másokért, a barátaiért, sőt az ellenségeiért, akiknek felkínálja ezáltal, hogy szeretett barátai legyenek. Ez a szeretet létező legnagyobb foka, amihez hasonlót elképzelni nem lehet, és amihez hasonló semmilyen más vallásban nem található meg. Az emberi gondolkodás nem tudna magától kiszakadni egy olyan elképzelésből, hogy az embernek össze kell szednie magát, fel kell mutatnia valamit, hogy az Istent kiengesztelje, és hogy bizonyos cselekedeteket, rituálékat kell elvégeznie ahhoz, hogy valamiféle kapcsolata lehessen az Istennel. Ezzel szemben Isten egy olyan lépést tesz az ember felé, olyan szeretetet ajánl, ami mindezt szükségtelenné teszi. Mindössze a felfoghatatlan, önfeláldozó szeretet elfogadása által nyit meg egy kaput az ember számára a Mindenható felé. Ez a valódi keresztény hit lényege.
Három bibliai példázat jól szemlélteti Istennek az ember iránti szeretetét: A tékozló fiú példázatában a fiú azt gondolja, talán visszafogadja őt az atyja, talán még lehet egy béres abban a házban, ahonnan elment. Az Atya azonban ennél nagyobb szeretettel fogadja: nem letolja, hogy mit képzel magáról, hanem odafut elé és átöleli, levágja neki a hízott tulkot és újra fiává fogadja. A tékozló fiúnak tehát nem kell különböző erőfeszítéseket tennie, amivel kiengesztelheti az Atyát, hanem csak elismeri bűnösségét, megbánja, amit tett, és ezzel az Atya hatalmas örömét nyeri el. Másik példázat az elkóborolt bárány. Ki tudja, miért, de valahogy elmarad egy bárány a nyájtól és nem talál vissza. Ilyenkor a Pásztor (aki az Atya is egyben) otthagyja a 99 meglévő bárányt és megkeresi azt az egy elkóboroltat és visszaviszi a nyájhoz. Hasonló példázat az elgurult drachma példázata. Az özvegy asszonynak elgurul egy drachmája, és nem találja. Nem törődik bele, hanem az egész házat felkutatja, kisöpri, míg meg nem találja. Isten tehát maga tesz erőfeszítéseket azért, hogy az ember ott lehessen vele, közösségben, együtt vele. Az ember ennek érdekében nem sokat tud tenni, csak beismerni bűnösségét, megbánni bűneit és odamenni az Atyához.

Minden vallás, amely nem ezt tanítja, nem tanít Isten elképzelhetetlen szeretetéről, nem teszi lehetővé a találkozást a szerető Istennel. A bibliai példázatok alapján az ember részéről csak a bűnök megbánására van szükség, a többit maga Isten végzi el. Isten lép az ember felé, Ő tette meg a hatalmas utat a Mennyből a Földre és halt meg értünk, adta oda az életét értünk, ennél többet ember nem tud megtenni, és ehhez képest eltörpülnek az erőfeszítéseink, amikkel Istent engesztelni próbáljuk vagy esetleg közbenjárókat megkérni, hogy legyen kegyelmes hozzánk, hiszen Ő már eleve kegyelmes. Nincs szükség a kegyelmének a megnyerésére, mert a kegyelme adott. Nem tudunk annál nagyobb cselekedetet végrehajtani, mint amit Jézus tett értünk, amivel lehetővé vált az ember személyes kapcsolata Istennel. Sőt, még csak megközelíteni sem tudjuk az Ő tettét a mi tetteinkkel, még közbenjárók sem tudnak többet tenni a mi üdvösségünk, Istennel való személyes kapcsolatunk érdekében, nem tudják Istent meggyőzni arról, amiről Istent már nem kell meggyőzni.
A katolikus vallás nem teszi kötelezővé, de lehetőségként felajánlja, hogy a hívek közbenjárókhoz imádkozzanak. De igazából minden misén elhangzanak azok az imák, amikkel közbenjárókhoz fordul a pap. Máriához imádkozik, hogy elnyerjék Isten kegyelmét, nem pedig Jézushoz imádkozik, aki már megkegyelmezett, amit már csak el kéne fogadniuk a híveknek. Más ún. szentek közbenjárását is rendszeresen kérik miséken, pl. Magyarországért, annak ellenére, hogy ezt nem tartják a katolikus hitélet feltétlen szükséges részének. Azt gondolják, hogy ha szobrok, képek előtt imádkoznak, akkor valami teljesebbet nyerhetnek el Isten kegyelméből, pedig annál teljesebbet már nem lehet kapni tőle, mint amit a bibliai példázatok alapján Isten értünk tesz, a legteljesebb, legelképzelhetetlenebb, önfeláldozó szeretetet nem lehet már mivel kiegészíteni, mert csak eltörpül mellette. Bár a szobrok, képek használatát sem teszi kötelezővé a katolicizmus a hívek számára, mégis lényegében minden templomban ott vannak ezek a műalkotások. Amikor a tékozló fiú visszatért az Atyához, nem küldött maga előtt senkit, sem egy szentet, sem Máriát, hogy kicsit járjon közben érte, hogy ha odaér az atyai házhoz, az Atya nagyobb kegyelemmel fogadja. Erre nem is lett volna szükség, mert Isten elképzelhetetlen szeretettel szerette Őt is, amihez sem egy szent, sem Mária, sem senki nem tudott volna már semmit hozzáadni.

Amíg az ember el nem fogadja Isten felfoghatatlan önfeláldozó szeretetét, addig úgy gondolja, Istent valahogy ki kell engesztelni, hogy szóba álljon az emberrel. Azonban akinek elmondják az örömhírt, hogy Jézus az életét adta oda érte, ekkora nagy szeretettel szereti, és ezt elfogadja, megbánva a bűneit, annak személyes kapcsolata lesz Istennel. Az egyház feladata az lenne, hogy ezt elmondja az embereknek, a híveknek, hogy ebben higgyenek, nem pedig lehetőséget adni közbenjárók segítségül hívására. A közbenjárók léte egy eleve kevésbé szerető Istent feltételez, nem pedig olyan Istent, aki az életét adta oda azért, hogy az ember számára megnyíljon vele a lehetőség a személyes kapcsolatra. Lehetséges, hogy nem mindenki tudja elhinni, befogadni elsőre, hogy Isten mennyire szeret, de erre nem az a megoldás, hogy az ember elképzeléseihez igazodva lehetővé tegyük a szentek, közbenjárók segítségül hívását. Isten nem fog a mi kis emberi elképzeléseinkhez igazodni, ez egy alapszabály a keresztény hitéletben. Nem fogja meggondolni magát, hogy te ember, nem tudod elfogadni, hogy az életem adtam oda érted, ezért változtassunk csak, nem szeretlek annyira, hogy az életem adjam oda érted, majd kiengesztelsz engem egy közbenjáróval, mert ez a te kis elképzeléseidhez közelebb áll. Nekünk kell megemésztenünk, hogy igen, Jézus, aki egy az Atyával, az életét adta oda értünk.

Az igazi kereszténység tehát "radikális". Nem fogja Isten megváltoztatni az elképzeléseit a mi gondolkodásunknak megfelelően vagy a kultúránknak megfelelően. De ez a mi érdekünkben történik. Isten nem mond le arról a felfoghatatlan szeretetről, amivel szeret minket, így fog szeretni minket akkor is, ha mi könnyebben el tudnánk képzelni egy kiengesztelhető istent. Nekünk kell feladnunk a berögzült elképzeléseinket és a felfoghatatlan szeretettel szerető Isten felé fordulnunk.

9 komment