Többször tettem már kísérletet ebben a blogban arra, hogy megfogalmazzam, Isten mennyire hatalmas és mennyire szeret. Volt életem során néhány megtapasztalásom, amikor valami leírhatatlant tapasztaltam meg Isten nagyságából és szeretetéből. Talán szeretném ezt a megtapasztalást egy az egyben átadni az Olvasónak, de mindig csak nyomokban sikerül megfogalmazni. Átadni én nem tudom senkinek, hogy más is átélje. Leírom, a tüzet pedig Isten adja bele, ha úgy akarja.
Sokat tűnődtem azon, hogy milyen nagy ez a világ, amit a tudomány megismert belőle, és hogy nincs vége sehol se. Irkáltam már a Naprendszer méreteiről, hogy még a Holdig sem tudunk csak úgy elugrani, pedig az milyen kis fikarcnyi távolság a bolygókhoz, pláne a Naprendszer széléhez képest. Írtam arról is valahol, hogy a Föld is mennyire bejárhatatlan a mi mértékeink szerint, főleg gyalog. A lényeg, hogy finoman szólva nagyon nagy a világ, és azt se tudjuk, hol a vége. Ez egész jó hasonlata Isten szeretete nagyságának. Van valami közös abban, amikor eltűnődve a világ nagyságán, szembesültem, hogy úgy saccperkábé mennyire nagy a világ, és abban, amit Istennel kapcsolatos megtapasztalásaim alkalmával éltem át. A közös, hogy egyiket sem tudtam igazán megfogalmazni, hogy valami hatalmas, leírhatatlan dolog képeződött le az agyamban. Más, hogy a közös a két dologban ezzel véget is ért, mert a világ nagyságával szembesülve legfeljebb valami katarzist éltem át, de Isten nagyságával és szeretetével szembesülve valami leírhatatlan tűz támadt bennem, valami leírhatatlan szeretet töltött be. Nem csak egyszerűen azzal szembesültem, hogy Isten mennyire nagy, hanem a SZERETETE nagyságával. Nem azért, mert megpróbáltam elképzelni a szeretete nagyságát, hanem mert csak úgy gondolt egyet Isten, és megérintett. De ahogy Ő érint meg, ahhoz nincs semmi hasonló, annyira finoman, kedvesen érinti meg az embert. Mondanám, hirtelen jött az érintés, mint a villámcsapás, de a villámcsapás nem finoman jön, inkább csak a váratlansága hasonló a villámcsapáshoz. Isten érintésének kedvességét és azt, ami utána van az emberben, nem tudom mihez hasonlítani.
Írogattam már itt korábban más vallásokról, melyek valami kis bóvli gagyiságot tesznek a középpontba, nem azt az Istent, aki életét adja oda az emberért. Lehetnek természetfeletti jelenségek egy vallásban, lehet sok minden, de ha a minden emberi képzeletet felülmúló Jézus Krisztus, aki vállalja, hogy belehal a szenvedésbe azért, hogy mások ezáltal igazán élhessenek, nincs ott a vallásban, akkor fabatkát sem ér. Próbálják a vallások így vagy úgy közelebb szuszakolni az embert valamiféle istenhez. Ezzel szemben a valódi kereszténységben maga Isten jön közel az emberhez egyszülött Fián keresztül, amit ember álmában sem képzelt volna, hogy így lesz. Az ember csak vakargatná a fejét, mit is csináljon, hogy közelebb kerüljön Istenhez, például próbálkozna több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel tisztességesen, bűnmentesen élni - mindezt önerőből, amivel nem lehet sokáig jutni ilyen téren.
Visszatérve eredeti témánkhoz, a fénysebesség a létező legnagyobb sebesség, amit a tudomány ismer. Nem létezik nagyobb sebesség. Bármit is csinálunk, nem lehet a fény sebességénél gyorsabb sebességet elérni. Nem azért, mert annyira megközelíthetetlen ez a sebesség (mert egyébként tényleg megközelíthetetlen), hanem más fizikai törvény miatt! Például, az autók lámpájának fénye is fénysebességgel halad. Az autó maga is abba az irányba halad, mint az első fényszórók fénye. Így ehhez a fénysebességhez hozzá kéne, hogy adódjon az autó sebessége, és ennek a fénynek a fénysebességnél gyorsabban kéne haladnia. De mégsem halad gyorsabban! Valami más történik ott. Más kísérletekkel is igazolták, hogy bizonyos esetben a fényhez hozzá kéne, hogy adódjon valami más sebesség, de nem adódik hozzá, nem ér oda a fény előbb, mint egyébként érne. (Pontosan nem tudom, milyen kísérlet volt ez.) A lényeg, akármit csinálnánk, nem tudnánk átlépni a fénysebességet akkor sem, ha más, egy irányba haladó sebességek összege nagyobb lenne a fénysebességnél. A fénysebesség egy fizikai határ; egy fizikai törvény, hogy nem léphető át, egyszerűen így van összerakva a világegyetem. Ezt valószínű nehéz megérteni, nekem is nehezen ment, mert mindig úgy akartam értelmezni, hogy csak azért nem léphető át a fénysebesség, mert megközelíteni sem tudjuk. Tömören összefoglalva: Ha lenne két, egyenként fénysebesség mínusz 100 km/h sebességű objektum, és ezek sebességét egyesítenénk, akkor sem lenne a sebességük 2x(fénysebesség-100km/h), "csak" fénysebesség lenne.
Hiába próbálnánk hozzáadni a fénysebességhez még egy pár km/h vagy km/s vagy bármiféle sebességet, nem lehetne. A sebesség fénysebesség maradna, nem lenne nagyobb, amit pedig hozzá próbálunk adni, azzal valami más történne. Isten szeretete, kegyelme is ilyen. Nem tudnánk nagyobb szeretetre, nagyobb kegyelemre bírni Istent, mint ami van Benne. Ha mégis nagyobb kegyelemre, nagyobb szeretetre akarnánk Őt venni, az azért van, mert nem ismerjük Őt, nem tudjuk, mekkora szeretet van benne. A végtelenhez csak az akar hozzáadni, aki nem érti pontosan, mi is a végtelen. A fénysebességhez csak az gondolja, hogy még hozzá lehetne adni, aki nem tudja, hogy a fénysebesség a határ. De minek is akarnánk hozzáadni? Életünk során soha nem is lenne szükségünk a fénysebesség töredékrészére sem. Fénysebességgel egy másodperc alatt eljutnánk a Holdra. De még a Holdra sincs eszünk ágában se utazni, de ha mégis, akkor sem panaszkodhatnánk, ha "csak" a fénysebesség állna rendelkezésünkre. Igazából a negyede is bőven elég, még sok is. Vagy pedig inkább csak filozofálunk azon, mit lehetne, mit nem lehetne. Ha Isten kegyelméhez, szeretetéhez hozzá akarnánk adni, hogy még több szeretet, még több kegyelem legyen benne, az azért lenne, mert nem ismerjük Isten szeretetét, az inkább csak egy filozófiai száraz elmélkedés tárgya. Nem Istent kell meggyőzni, hogy szeressen jobban, hanem nekünk kell jobban belátnunk, hogy mekkora szeretet van Őbenne. Azok a vallások, azok a személyek, akik úgy gondolják, Istent rá kell venni, hogy legyen könyörületes, tévednek. Isten eleve könyörületes, eleve hatalmas a szeretete. Ettől még lehet, hogy nem minden helyzetben úgy látszik ez, ahogy gondolnánk, vagy maga Isten állít próbák elé minket, vagy valami más a helyzet. Istent lehet emlékeztetni az irgalmára, szeretetére, ha imádkozunk, de megtoldozgatni nem kell, nem is lehet. Ha a fény útjában ott van egy fal, akkor a hiba nem a fényben van, nem a sebessége túl lassú. Lehet szükség bűnbánatra, megbocsátásra, Isten felé fordulásra, odaszánásra, küzdelemre, böjtre, a gondolkodásmódunk megváltoztatására, vagy talán másra is, hogy Isten szeretete észrevehető legyen, de arra nem, hogy Isten szeretetéhez hozzá kelljen adni még. Nincs szükség arra, hogy közbenjárókat kérjünk, hogy Istent győzzék meg, hogy induljon irgalmasságra. Ő odaadta nekünk a Fiát, ezzel mindent odaadott nekünk, ennél többet nem adhat. Ha ez nem tűnik elégnek mégsem, a megoldás nem az lesz, hogy Istent nagyobb könyörületességre akarjuk rávenni, vagy másokat megkérünk, imádkozzanak azért, hogy Isten könyörüljön rajtunk. Ő már könyörült, nekünk ezt csak el kell fogadnunk és bűnbánattal hozzá kell fordulnunk. A tiszta, bűnbánó szív kedves előtte.
