Először is tisztázni kell egy elterjedt téveszmét: sokan azt hiszik, mindegy, milyen vallásban hisz az ember, mert mindegyik vallás ugyanahhoz az istenhez visz közelebb. Úgy gondolják egyesek, mindegy, hogy a Biblia által Atyának nevezett istenhez, Buddhához vagy Allahhoz imádkozik-e az ember, vagy valami más keleti vallásban hisz, és az afrikai törzsek hitvilága is ugyanahhoz az istenhez viszi közel az embert. Egyesek szerint összeegyeztethetők a vallások, csak mindenhol az adott népcsoport kultúrájához, gondolkodásához igazodik ugyanaz az isten.
Ez azonban nem igaz. A valódi kereszténység más. Az olyan vallás, amit ember talál ki, természetesen kiszolgálja az ember gondolkodásmódját, elképzeléseit, kultúráját, életmódját, tehát erősen emberi vonások találhatók meg ezekben a vallásokban. Azonban amit Isten talál ki, az teljesen más, az felülírja az emberi gondolkodásmódot, nem fogja kiszolgálni a népcsoport elvárásait, kultúráját sem, hanem valami olyan új dolgot ismertet meg az emberrel, ami az ember számára elsőre felfoghatatlan, elképzelhetetlen.
Talán sokféle vallásnak vannak nagy prófétái, példaképei, akik nagy, sokszor természetfeletti dolgokat vittek véghez, vagy példaértékű életet éltek, amit mi is követhetünk. A valódi Krisztus-hit azonban teljesen más. Egy olyan isteni személy iránt alakul ki meggyőződés, aki nem kisebb dolgot tett, mint az életét adta oda az emberért. Nincs annál nagyobb szeretet, mint ha valaki az életét adja oda másokért, a barátaiért, sőt az ellenségeiért, akiknek felkínálja ezáltal, hogy szeretett barátai legyenek. Ez a szeretet létező legnagyobb foka, amihez hasonlót elképzelni nem lehet, és amihez hasonló semmilyen más vallásban nem található meg. Az emberi gondolkodás nem tudna magától kiszakadni egy olyan elképzelésből, hogy az embernek össze kell szednie magát, fel kell mutatnia valamit, hogy az Istent kiengesztelje, és hogy bizonyos cselekedeteket, rituálékat kell elvégeznie ahhoz, hogy valamiféle kapcsolata lehessen az Istennel. Ezzel szemben Isten egy olyan lépést tesz az ember felé, olyan szeretetet ajánl, ami mindezt szükségtelenné teszi. Mindössze a felfoghatatlan, önfeláldozó szeretet elfogadása által nyit meg egy kaput az ember számára a Mindenható felé. Ez a valódi keresztény hit lényege.
Három bibliai példázat jól szemlélteti Istennek az ember iránti szeretetét: A tékozló fiú példázatában a fiú azt gondolja, talán visszafogadja őt az atyja, talán még lehet egy béres abban a házban, ahonnan elment. Az Atya azonban ennél nagyobb szeretettel fogadja: nem letolja, hogy mit képzel magáról, hanem odafut elé és átöleli, levágja neki a hízott tulkot és újra fiává fogadja. A tékozló fiúnak tehát nem kell különböző erőfeszítéseket tennie, amivel kiengesztelheti az Atyát, hanem csak elismeri bűnösségét, megbánja, amit tett, és ezzel az Atya hatalmas örömét nyeri el. Másik példázat az elkóborolt bárány. Ki tudja, miért, de valahogy elmarad egy bárány a nyájtól és nem talál vissza. Ilyenkor a Pásztor (aki az Atya is egyben) otthagyja a 99 meglévő bárányt és megkeresi azt az egy elkóboroltat és visszaviszi a nyájhoz. Hasonló példázat az elgurult drachma példázata. Az özvegy asszonynak elgurul egy drachmája, és nem találja. Nem törődik bele, hanem az egész házat felkutatja, kisöpri, míg meg nem találja. Isten tehát maga tesz erőfeszítéseket azért, hogy az ember ott lehessen vele, közösségben, együtt vele. Az ember ennek érdekében nem sokat tud tenni, csak beismerni bűnösségét, megbánni bűneit és odamenni az Atyához.
Minden vallás, amely nem ezt tanítja, nem tanít Isten elképzelhetetlen szeretetéről, nem teszi lehetővé a találkozást a szerető Istennel. A bibliai példázatok alapján az ember részéről csak a bűnök megbánására van szükség, a többit maga Isten végzi el. Isten lép az ember felé, Ő tette meg a hatalmas utat a Mennyből a Földre és halt meg értünk, adta oda az életét értünk, ennél többet ember nem tud megtenni, és ehhez képest eltörpülnek az erőfeszítéseink, amikkel Istent engesztelni próbáljuk vagy esetleg közbenjárókat megkérni, hogy legyen kegyelmes hozzánk, hiszen Ő már eleve kegyelmes. Nincs szükség a kegyelmének a megnyerésére, mert a kegyelme adott. Nem tudunk annál nagyobb cselekedetet végrehajtani, mint amit Jézus tett értünk, amivel lehetővé vált az ember személyes kapcsolata Istennel. Sőt, még csak megközelíteni sem tudjuk az Ő tettét a mi tetteinkkel, még közbenjárók sem tudnak többet tenni a mi üdvösségünk, Istennel való személyes kapcsolatunk érdekében, nem tudják Istent meggyőzni arról, amiről Istent már nem kell meggyőzni.
A katolikus vallás nem teszi kötelezővé, de lehetőségként felajánlja, hogy a hívek közbenjárókhoz imádkozzanak. De igazából minden misén elhangzanak azok az imák, amikkel közbenjárókhoz fordul a pap. Máriához imádkozik, hogy elnyerjék Isten kegyelmét, nem pedig Jézushoz imádkozik, aki már megkegyelmezett, amit már csak el kéne fogadniuk a híveknek. Más ún. szentek közbenjárását is rendszeresen kérik miséken, pl. Magyarországért, annak ellenére, hogy ezt nem tartják a katolikus hitélet feltétlen szükséges részének. Azt gondolják, hogy ha szobrok, képek előtt imádkoznak, akkor valami teljesebbet nyerhetnek el Isten kegyelméből, pedig annál teljesebbet már nem lehet kapni tőle, mint amit a bibliai példázatok alapján Isten értünk tesz, a legteljesebb, legelképzelhetetlenebb, önfeláldozó szeretetet nem lehet már mivel kiegészíteni, mert csak eltörpül mellette. Bár a szobrok, képek használatát sem teszi kötelezővé a katolicizmus a hívek számára, mégis lényegében minden templomban ott vannak ezek a műalkotások. Amikor a tékozló fiú visszatért az Atyához, nem küldött maga előtt senkit, sem egy szentet, sem Máriát, hogy kicsit járjon közben érte, hogy ha odaér az atyai házhoz, az Atya nagyobb kegyelemmel fogadja. Erre nem is lett volna szükség, mert Isten elképzelhetetlen szeretettel szerette Őt is, amihez sem egy szent, sem Mária, sem senki nem tudott volna már semmit hozzáadni.
Amíg az ember el nem fogadja Isten felfoghatatlan önfeláldozó szeretetét, addig úgy gondolja, Istent valahogy ki kell engesztelni, hogy szóba álljon az emberrel. Azonban akinek elmondják az örömhírt, hogy Jézus az életét adta oda érte, ekkora nagy szeretettel szereti, és ezt elfogadja, megbánva a bűneit, annak személyes kapcsolata lesz Istennel. Az egyház feladata az lenne, hogy ezt elmondja az embereknek, a híveknek, hogy ebben higgyenek, nem pedig lehetőséget adni közbenjárók segítségül hívására. A közbenjárók léte egy eleve kevésbé szerető Istent feltételez, nem pedig olyan Istent, aki az életét adta oda azért, hogy az ember számára megnyíljon vele a lehetőség a személyes kapcsolatra. Lehetséges, hogy nem mindenki tudja elhinni, befogadni elsőre, hogy Isten mennyire szeret, de erre nem az a megoldás, hogy az ember elképzeléseihez igazodva lehetővé tegyük a szentek, közbenjárók segítségül hívását. Isten nem fog a mi kis emberi elképzeléseinkhez igazodni, ez egy alapszabály a keresztény hitéletben. Nem fogja meggondolni magát, hogy te ember, nem tudod elfogadni, hogy az életem adtam oda érted, ezért változtassunk csak, nem szeretlek annyira, hogy az életem adjam oda érted, majd kiengesztelsz engem egy közbenjáróval, mert ez a te kis elképzeléseidhez közelebb áll. Nekünk kell megemésztenünk, hogy igen, Jézus, aki egy az Atyával, az életét adta oda értünk.
Az igazi kereszténység tehát "radikális". Nem fogja Isten megváltoztatni az elképzeléseit a mi gondolkodásunknak megfelelően vagy a kultúránknak megfelelően. De ez a mi érdekünkben történik. Isten nem mond le arról a felfoghatatlan szeretetről, amivel szeret minket, így fog szeretni minket akkor is, ha mi könnyebben el tudnánk képzelni egy kiengesztelhető istent. Nekünk kell feladnunk a berögzült elképzeléseinket és a felfoghatatlan szeretettel szerető Isten felé fordulnunk.
