Mostanában kevesebbet írok ebbe a blogba, de ez nem azért van, mert nem történik semmi, hanem mert sok olyan személyes dologban formál az Úr, amit nem biztos, hogy szélesebb olvasóközönség elé kéne tárnom.
A mögöttem lévő héten sok dologra világított rá az Úr az életemben, és egy hét alatt egyszerre ennyi mindenre eddig még soha nem világított rá. És a hétnek még nincs vége.
1: Szembesültem időnként előtörő gondolataimmal, amik gyerekkorom óta előjönnek, ami eddig 20 éven keresztül nem tűnt fel nekem, és ami túl kemény dolog ahhoz, hogy itt leírhassam.
2: a) Beszélgettem valakivel, amire már régóta készültem és gondolkoztam, Isten mit akarhat, beszéljünk-e, és ha igen, mikor stb... Nem tudom egyértelműen, tényleg most volt-e az ideje ennek a beszélgetésnek, mindenestre jó és rossz is származik a beszélgetésből, de biztos vagyok benne, hogy a rossz is csak azért van, hogy ezt legyőzve jobban megerősödjek. b) Nem tudom még, hol a helyem, hol akar Isten engem látni. Régi emiljeimet olvasgatva belebotlottam Zsófi levlistára küldött egyik emiljébe, ami által rendkívüli módon szólt most hozzám Isten azzal kapcsolatban, hogy meg kell találnunk a helyünket. Türelem kell, nem tudhatom még, hol a helyem, nem mondta meg Isten egyértelműen. (Pedig már azt hittem, igen...)
3: Egy másik régi emilemet olvasva, amit még Gergő írt nekem másfél éve, megintcsak szembesültem valamivel... Hibás vagyok valamiben... Tiltakozik ugyan mindenem azellen, hogy rajtam múlt volna a dolog, de az emberek felé való megnyílás fontos, a zárkózottság nem maradhat meg. Rendben, beismerem, hogy hibás vagyok, és ez elég is, pont ennyi kell, nincs szükség ezen felül önvádakra, csak a beismerésre. Nincs még egy dolog, amiben a sátán ennyire vissza akarna húzni, mint az emberek felé való megnyílásban, de ezt akkor is meg kell tagadni és elhinni, hogy Isten nagyobb csodát fog tenni, mint valaha...
Talán aki olvasod ezeket a sorokat, nem sokat értesz ebből. Hát, ezért nem írtam mostanában sokat a blogomba, mert amik történnek, azok nekem fontosak, az én személyes életemre nézve. Őszintének kell lennem: nem írhatom itt tucatszámra a hitben építő, szuperszellemi írásokat és próféciákat, mert a személyes életemben történnek közben csodák, harcok, és nem játszhatom itt a szuperkeresztényt, akinek az írásaitól az idetévedő olvasó rendkívüli megtapasztalásokban részesül. Most énrajtam a sor, most én vagyok az, akinek megtapasztalásai és harcai vannak.
Azt hiszem, ez az első olyan bejegyzésem, amiben nem a szuperkeresztényt alakítom, hanem őszintén arról beszélek, ami bennem, mint emberben van.
Utólag hozzáírom: A hétnek tényleg nem volt még vége, tényleg történt még más is! (Bocsánat a titokzatosságért. :) )
A mögöttem lévő héten sok dologra világított rá az Úr az életemben, és egy hét alatt egyszerre ennyi mindenre eddig még soha nem világított rá. És a hétnek még nincs vége.
1: Szembesültem időnként előtörő gondolataimmal, amik gyerekkorom óta előjönnek, ami eddig 20 éven keresztül nem tűnt fel nekem, és ami túl kemény dolog ahhoz, hogy itt leírhassam.
2: a) Beszélgettem valakivel, amire már régóta készültem és gondolkoztam, Isten mit akarhat, beszéljünk-e, és ha igen, mikor stb... Nem tudom egyértelműen, tényleg most volt-e az ideje ennek a beszélgetésnek, mindenestre jó és rossz is származik a beszélgetésből, de biztos vagyok benne, hogy a rossz is csak azért van, hogy ezt legyőzve jobban megerősödjek. b) Nem tudom még, hol a helyem, hol akar Isten engem látni. Régi emiljeimet olvasgatva belebotlottam Zsófi levlistára küldött egyik emiljébe, ami által rendkívüli módon szólt most hozzám Isten azzal kapcsolatban, hogy meg kell találnunk a helyünket. Türelem kell, nem tudhatom még, hol a helyem, nem mondta meg Isten egyértelműen. (Pedig már azt hittem, igen...)
3: Egy másik régi emilemet olvasva, amit még Gergő írt nekem másfél éve, megintcsak szembesültem valamivel... Hibás vagyok valamiben... Tiltakozik ugyan mindenem azellen, hogy rajtam múlt volna a dolog, de az emberek felé való megnyílás fontos, a zárkózottság nem maradhat meg. Rendben, beismerem, hogy hibás vagyok, és ez elég is, pont ennyi kell, nincs szükség ezen felül önvádakra, csak a beismerésre. Nincs még egy dolog, amiben a sátán ennyire vissza akarna húzni, mint az emberek felé való megnyílásban, de ezt akkor is meg kell tagadni és elhinni, hogy Isten nagyobb csodát fog tenni, mint valaha...
Talán aki olvasod ezeket a sorokat, nem sokat értesz ebből. Hát, ezért nem írtam mostanában sokat a blogomba, mert amik történnek, azok nekem fontosak, az én személyes életemre nézve. Őszintének kell lennem: nem írhatom itt tucatszámra a hitben építő, szuperszellemi írásokat és próféciákat, mert a személyes életemben történnek közben csodák, harcok, és nem játszhatom itt a szuperkeresztényt, akinek az írásaitól az idetévedő olvasó rendkívüli megtapasztalásokban részesül. Most énrajtam a sor, most én vagyok az, akinek megtapasztalásai és harcai vannak.
Azt hiszem, ez az első olyan bejegyzésem, amiben nem a szuperkeresztényt alakítom, hanem őszintén arról beszélek, ami bennem, mint emberben van.
Utólag hozzáírom: A hétnek tényleg nem volt még vége, tényleg történt még más is! (Bocsánat a titokzatosságért. :) )
