Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Tegnap előtt este eszembe jutott egy eset, ami velem nem történt meg, mégis…
Furcsa, hogy kitalált történetek bizonyságtételként és hitben építőleg tudnak hatni, ha tudnak, annak ellenére, hogy nem történtek meg (legalábbis konkrétan nem tudok róla), de mégis olyan, mintha valamikor megtörténtek volna vagy a jövőben megtörténhetnének – talán azért, mert van valóságalapjuk. Talán az irodalmat is felhasználhatja Isten, bár még nem tudom, a kitalált történetek alkalmasak-e arra, hogy Isten országát építsék, a valóságból egy képzeletbeli világba repítve az olvasót, mely a valóságnak csak leképeződése, visszatükrözése, utánzása.
A tegnap előtt kitalált történetemet és két régebbit írok most le. Talán a novella műfajába lehetne ezeket a történeteket besorolni, bár szerintem még ahhoz is túl rövidek.
 

Egy hívő barátom (aki egyébként nyelvész) elhívott egy szemináriumra. Semmit nem mondott arról, milyen szeminárium ez, miről szól, csak azt, hogy nagyon jó lesz, és jó hozzászólásokat fogunk majd hallani. Be is ültünk. A szemináriumvezető azzal a kérdéssel kezdte, hogy van-e valakinek bizonyságtétele. Senki nem jelentkezett. Újra mondta, hogy jelentkezzen csak nyugodtan, akinek lenne bizonyságtétele. Gondoltam, nem fojtom magamba, jelentkeztem. Ki is mentem előre és előhozakodtam legújabb megtapasztalásaimmal, majd rövidesen Jézus minden bűnt eltörlő áldozatáról kezdtem beszélni. Magam sem értettem, miért erről beszélek, hiszen a jelenlévők közül ezzel bizonyára mindenki tisztában van, gondoltam. Ennek ellenére viszonylag hosszan ecseteltem, milyen csodálatos az, amikor Jézus a bűnbocsánat által levesz a vállunkról minden terhet. Azt láttam, mintha a jelenlévők közül többen a könnyeikkel küzdenének, egyesek lehajtották a fejüket és zsebkendőt vettek elő. Kicsit olyan érzésem volt, mintha megállt volna a levegő a helyiségben, így utólag visszagondolva. Valahogy nem is gondolkoztam azon, mit mondjak, mi mást kéne mondanom, bár nem értettem, miért arról beszélek, amiről, hiszen nem is erről akartam. Annyira automatikus és spontán volt az egész, hogy nem volt időm közben ezen elgondolkozni. Aztán befejeztem mondanivalómat és visszaültem a helyemre a barátom mellé. A szemináriumvezető megköszönte felszólalásom és kérdezte, akar-e más is felszólalni. Egy másik férfi is előrement és elkezdett beszélni. Említette, hogy különös felszólalásom után ő visszatérne a nyelvészet területére, és egy nyelvészeti kérdéssel kapcsolatban kezdte el kifejteni legújabb tapasztalatait. Ekkor értettem meg: ez nem keresztény szeminárium, hanem egy nyelvészeti szeminárium. Hirtelen úgy ledöbbentem, hogy pár percig megmozdulni sem tudtam. Nem tudtam, hogy nem hívők között vagyok, és úgy beszéltem ott a hitről, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Talán fél óráig azt sem tudtam, égésnek fogjam-e ezt fel, vagy örüljek, hogy Isten így használt engem. Nem tudtam, azon döbbentem-e meg inkább, hogy teljesen természetesen beszéltem a hitről ott, ahol ezt talán „nem kellett volna” és emberileg ezt sosem tettem volna meg, vagy azon, hogy Isten hihetetlen kivételes módon használt engem. Ledöbbentett, hogy Isten felhasznált arra, hogy Jézus szabadító áldozatáról beszéljek úgy, hogy ezzel mindenféle emberi-protokolláris szabályt felrúgjak.
Még arra sem voltam hirtelen képes a beszédem után, hogy a mellettem ülő barátomtól, aki a szemináriumra hívott, megkérdezzem, hogy „Te, ez akkor nem is keresztény szeminárium?”
Viszont megtanultam, mit jelent bátran szólni Isten üzenetét, és hogy Isten üzenete fontosabb, mint a társadalmi-protokoll szabályok, elvárások. Ez egy olyan „lecke” volt számomra, ami megértette velem: mindegy, mit gondolnak rólam az emberek, mindegy, hogy miről szokás vagy nem szokás beszélni bizonyos helyeken, egy a lényeg: az evangélium. Isten nem tartja be mindig az emberi normákat, szokásokat, amikor üzenetét az emberek szívébe el akarja juttatni.

Hirdesd az ígét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással. (2Tim 4,2)

-- o --

Jézus fénye rád ragyog

 
Voltam egy keresztény táborban, ahol az első reggel igen erős depresszióban ébredtem. Rossz lelkiállapotban voltam már régóta, ami egyre csak mélyült és mélyült. Nem tudom leírni azt a szomorúságot, depressziót, rossz érzést, ami bennem volt: fájt a lét, fájt az, hogy élek, utolsó reményem is elhagyott.
A táborban a program része reggel egy dicsőítés volt. Nem tudom, miért, de elmentem erre a programra. Lement egy-két dal, majd egy olyan ének következett, aminek olyasmi volt a refrénje, hogy Kelj fel, kelj fel, Jézus fénye rád ragyog!. Amikor ehhez a részhez ért a dallam, mindig valami különöset éreztem. A dal végén aztán ezt a részt ismételgették többször a dicsőítők, és ahogy ezt énekelték, mintha valami leírhatatlan, valami különös áradt volna a dalból. Könnyes lett a szemem, hangosan sírtam, nem tudom, a többiek észrevették-e vagy mit gondoltak. Sírás közben is éreztem azt a leírhatatlan valamit, erőt, ami a dal állandóan ismétlődő részéből áradt. Valami olyasmit éltem át abban a depressziós állapotban, amit nem tudtam volna elképzelni, hogy abban az állapotban megtörténhet. Valósággal rám ragyogott a fény, amelyről a dal szólt. A problémáim ugyan nem szűntek meg, de terheik súlya többé nem nyomta a vállamat. Azt hiszem, most értettem meg az igerészt:

Jézus mondja: Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. (Mt 11,28)

-- o --

… Egy református templomban konfirmáció volt és egy 10 év körüli, őszinte hitű kislány is konfirmált. Saját bevallása szerint a hitvallás alatt különös érzése volt, mintha Isten ott lenne és leírhatatlan szeretettel hallgatná, amint a kislány megvallja hitét. Különös öröm töltötte el szívét, a konfirmáció után elkezdett szaladgálni, ugrándozni a templomban és párszor az a kiáltás hagyta el a száját, hogy „Szeretlek, Jézus!”. Szülei szólni akartak neki, hogy maradjon csöndben és üljön vissza a helyére, de nem tudták megtenni…

De Jézus magához híván őket, monda: Engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jőjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa. (Lk 18,16)